Simonyi Zsigmond

Simonyi Zsigmond, született: Steiner (Veszprém, 1853. január 1. – Budapest, 1919. november 22.) nyelvtudós, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia tagja.

1853. január 1-jén született Veszprémben. Budapesten, Lipcsében, Berlinben, majd Párizsban folytatott egyetemi tanulmányokat. Hazatérve 1877-ben Budapesten magántanár, 1878-tól helyettes tanár, majd 1889-től a Magyar Nyelvtudományi Társaság tanára. A Tanácsköztársaság után politikai nézetei miatt üldözték, ez lélekben teljesen összeroppantotta. 1895-től a Magyar Nyelvőr, majd 1903-tól a Nyelvészeti Füzetek szerkesztője. Balassa József segítségével német–magyar szótárt szerkesztett. Négy évtizeden át nyelvészek új nemzedékét nevelte fel, és egyben tudósként is maradandót alkotott. Jelentősek a határozókról, kötőszókról, jelzőkről írt tanulmányai. Megteremtette az összehasonlító mondattant. A nyelvtudomány eredményeit az iskolai nyelvtanokban népszerűsítette. Foglalkozott a nyelvhelyesség kérdéseivel. 1903-ban a közoktatásügyi miniszter megbízásából elkészítette az új iskolai helyesírást, amelyet csaknem az egész irodalmi élet is elfogadott. Mind tanárként, mind tudósként jelentőset alkotott. 1918-ban a Nemzetközi Nyelv Propaganda Bizottságának elnökhelyettesévé választották. Az 1919-es év elején az eszperantó nyelv egyetemi oktatásának bevezetésén dolgozott, melynek eredményeként 1919 júliusában megalakult a Nemzetközi Nyelvi Intézet, Budapesten.

http://hu.wikipedia.org/wiki/Simonyi_Zsigmond

Simonyi Zsigmond

[…]

Naivság volna arra vállalkozni, hogy Simonyi Zsigmondnak jelentőségét pár mondatban nemhogy jellemezzem, de akár csak vázoljam is. Azt hiszem azonban, fölösleges is. Mindnyájan tudjuk, mit köszönünk neki. Ha nem is előfutárok, sőt ragyogó előfutárok nélkül, de Simonyi teremti meg voltaképpen a magyar nyelvtörténet rendszeres kutatását. Munkássága felölelte a hangtörténetet, s a magyar magánhangzókról tett megállapításai ma is eleven hatóelemei tudásunknak; kiterjedt a szótörténetre, és ezt nemcsak temérdek részletmunkával gazdagította, de Szarvas Gáborral együtt a Magyar nyelvtörténeti szótárral oly munkaeszközt adott a kezünkbe, melynek fogyatékosságai őt vagy szerkesztőtársát alig terhelik, de melynek számos erénye az ő kezük munkáját dícséri. Foglalkoztatta a szótan minden ága: a szóalaktanban a tőtan és a szóképzés terén maradandó becsű tanulmányokkal vitte előbbre a tudományt, s a Tüzetes magyar nyelvtanba írt alaktan ma is oly forrás, melyet mellőzni nem lehet. Ám a jelentéstani kérdések vagy az analógia nyelvtörténeti fontossága és számos egyéb probléma éppúgy foglalkoztatták, és becses tanulmányokat eredményeztek. De talán legkedvesebb kutatási területe a mondattan volt, sőt úgynevezett alaktani dolgozatai is sok tekintetben inkább mondattaniak voltak. Monumentális monográfiái: A magyar kötőszók és A magyar határozók minden nyelvész asztalán ott vannak állandó készenlétben; s nyelvtudományunk sajnálatos kára, hogy magyar mondattana, mely kimagasló művekben oly gazdag életének talán főműve lett volna, nem láthatott napvilágot.

De Simonyi nem zárkózott el a tudomány hűvös magányába, hanem a tudományt az élet gyakorlati követelményeinek szolgálatába is állította; maga és mások eredményeit állandóan a szélesebb közösség, a magyarul beszélők egyetemessége műveltségének emelésére, a magyar nyelv pallérozására fordította. Ő a legnagyobb példája tudományunk történetében annak, mennyire megfér egymás mellett a tudomány teremtő művelése és a tudomány gyakorlati alkalmazása. Nem kell itt említenem sem tudomány-népszerűsítő cikkeinek hosszú sorát vagy a magyar nyelvről a nem szakmabeli közönség számára írt, lebilincselően érdekes művét, sem helyesírásunk fejlődésében szerzett érdemeit; mindnyájan okultunk a nyelvművelés, az idegen fattyak irtása terén végzett hatalmas és eredményes munkásságából, melynek csak kimagasló állomásai Antibarbarusa és Helyes magyarságának három kiadása; a magyar nyelvoktatás ügyében írt cikksorozata pedig talán még ma is ösztönző és elmemozdító.

Simonyiban azonban nemcsak a tudóst tiszteljük, kinek teremtő keze alatt a tudomány új kincsei csillantak föl, s aki a tudomány kincseit pazar kézzel igyekezett mindenki kincsévé tenni, de a tanárt, a nevelőt is. Évtizedekig nemcsak ült a katedrán, de leszállt tanítványai közé, közvetlen kapcsolatot teremtett velük, és lelkes, buzgó társaságot nevelt maga köré. De akiknek nem adatott is meg, hogy közvetlen tanítványai közé számíthassuk magunkat, mindnyájan tanítványai vagyunk művein keresztül, mindnyájan igen sokat tanultunk tőle, tudásban, tárgyismeretben, módszerben, lelkiismeretességben.

S a nagy tudóssal, a lelkiismeretes tanárral egybeforrva, elválaszthatatlan egységben magasodott ki Simonyi, az ember. Elég volt szelíd kék szemébe nézni, kedves mosolyát látni, a keményebb igazságot tétovázó óvatossággal, kíméletes szavak keresésével enyhítő hangját hallani, hogy mély emberi egyéniségét, a belőle áradó jóindulatot meg lehessen érezni. Tudom, hogy szelíd egyénisége meg is tudott keményedni; tudom, hogy élete jelentős része harcokban telt el, olyan harcokban, melyek néha ádáz viharokká élesedtek, de biztos vagyok benne, hogy e harcok elfogadása és megvívása nála csak annak kényszerű vállalása volt, amit kötelességének érzett.

Bárczi Géza

http://www.c3.hu/~nyelvor/period/1274/127412.pdf

Simonyi Zsigmond levele
Budenz Józsefhez,
tanárához

Kengyel, TörökSz. Miklós, 1872. június 12.

Nagyon tisztelt Tanár Ur!

 Becses sorait örömmel fogadtam. A Müller-fordítást fogom folytatni, ámbár állásom teendői által annyira el vagyok foglalva, hogy csakugyan követnem kell Tanár Urnak azt a tanácsát vagy inkább intését, hogy ne tanuljak sokat. A Kalevalából mindössze is csak az első rúnót olvastam el eddig. Azonfölül megirtam, a mit Tanár Ur rám bizott: az ide mellékelt finn közmondásokat. Mindössze százat állitottam össze: 50 egyszerübbet és 50 nehezebbecskét, mindenikből 25 forditással és 25 anélkül. Iparkodtam, hogy a felötlőbb magyar-finn hasonlatok előforduljanak, mint pää, puu, suu, sarvi, käy, anta, stb. Különös tekintettel voltam arra, hogy a közmondások a leghasználhatóbb szókincset foglalják magukban, és hogy a fontosabb szavak és alakok mentől többször forduljanak elő. A 25.-en túl talán megint lesz egy is, más is, a mi nem szükséges, de hisz Tanár Ur majd el fogja törölni a mit feleslegesnek tart. A 75.-nek nem tudtam alkalmas forditása-e ez: Elfelejtik, a megfizetett adósságot; azért nem irtam oda; pedig szükség erre a mondatra, hogy legyen példa a prt. perf. pass.-ra.

 Riedl értekezéséből olvastam kivonatot. Csak azt mondta el, amit ugyis tudunk: hogy a nyelv törvényeit nem az ember, hanem a nyelv adja meg, és hogy a mai nyelv törvényeit a mai nyelvből kell elvonni; de ugy hiszem, jó volt ezt előrebocsátani. Annál kiváncsiabban várom legközelebbi értekezését.

 Kiváncsi vagyok arra is, kapok-e és minő észrevételeket próbaforditásomra. Szerencsésnek érezném magamat, ha közölné velem Tanár Ur észrevételeit a közmondásokra is.

 Minden jót kivánva Tanár Urnak, vagyok

 tisztelő tanitványa

Steiner Zsigmond

Simonyi Zsigmond: A nyelvtudományról

(Felolvasás a veszpr. iparos ifjak képző
és segélyző körében 1877. jan. 2-án.)

 Örömtől repes a szívem, valahányszor néhány munkás hónap után a nagyváros zajából szülővárosom csendjébe vonulhatok vissza, hol majd minden, amit látok, gyermekkorom kedves emlékeit és nagyratörő álmait idézi föl lelkemben, s hol rokonok és jó barátok körében olyan jól érzem magamat, mint sehol máshol. Az egyetlen szemrehányás, melyet lelkiismeretem tenni szokott az itthon töltött hetek után, az, hogy az időt minden hasznos munka nélkül, tétlenségben engedtem elmúlni. Midőn tehát e szépcélú egyesület részéről fölszólítottak, hogy az itt tartott fölolvasásokat eggyel én is szaporítsam, szíves örömest ragadtam meg az alkalmat, mely lelkiismeretemnek említett vádja alól ez egyszer talán fölmenthet. Mert ha sikerül figyelmüket egy fél órára tanulságosan és kellemesen foglalkoztatnom, akkor avval a megnyugtató tudattal fogok távozni, hogy ez egyszer mégsem mulattam el minden haszon nélkül az itt töltött időt.

 S ha itt előadást akarok tartani, miről szólanék egyébről, mint arról, amivel folyvást foglalkozom, a nyelvtudományról? Akik figyelemmel kísérték az itt tartott előadásokat, többnyire természeti, anyagi dolgokról hallottak, ritkábban az emberi elme működéseiről. Mert hamarabb és többször szokott az ember a külvilági, szemmel látható, kézzel fogható dolgokkal foglalkozni, mint saját elméjével s az ebben történő változatos eseményekkel. Pedig semmi sem lehet nagyobb befolyással szellemi haladásunkra, mintha magunkat, saját belső életünket mentől jobban megismerjük. S az emberi elmének egyik legcsodásabb műve a beszéd, a nyelv. Azt mondja egy hírneves író "Még nem mondhatjuk meg, mi a nyelv. Lehet a természet szüleménye, lehet az ember műve, vagy az Isten adománya. De akármelyik körbe tartozzék, a maga körében nincs, ami fölülhaladná, avagy csak hozzá fogható volna is. Ha a természet szüleménye, akkor a természetnek legutolsó és betetőző terméke, melyet csak magának az embernek tartott fönn. Ha az ember műve, akkor a művész-embert majdnem isteni teremtővé emeli. Ha isteni ajándék, akkor Istennek legnagyobb adománya, mert általa szólott Isten az emberhez, és általa szól ember az Istenhez, imádva; könyörögve, elmélkedve." A régi indiaiak szent énekeiben isteni rangra emelték a nyelvet, himnusokat mondtak neki, s azt mondták róla, hogy az istenekkel volt együtt kezdettől fogva s hogy csodás dolgokat mívelt; bölcseik pedig azt mondták, hogy a nyelv és a lehellet házasságából születik az emberi szellem. Az újabbkori tudósok közül is mondják némelyek, hogy a nyelv előbb megvolt, mint az ész, vagy legalább hogy együtt fejlődött az embernek esze és nyelve, hogy "nincs nyelv ész nélkül és nincs ész nyelv nélkül," és általánosan elismerik, hogy a leghatározottabb válasz-falat ember és állat között éppen a nyelv képezi. Könnyű tehát átlátni, mennyire érdemes a tudománynak a nyelvvel foglalkozni. A nyelvnek tudományos megértése nem egy titkát fogja megfejteni az emberi elmének, az emberi gondolkodásnak. A nyelvnek ilyen tudományos megértésével foglalkozik az a tudomány, melyről szólok: a nyelvészet. Aki nem hallott vagy olvasott soha bővebben a nyelvtudományról, rendesen nagyon száraz, unalmas, lélekölő foglalkozásnak képzeli. Egy az, hogy az iskolában a nyelvtanítás, fájdalom, meglehetős gépies módon történik, s így a nyelvtan említése az embernek rendesen legkellemetlenebb iskolai emlékeit idézi fel; más az, hogy azt gondolja: mit is lehetne szépet és érdekeset kigondolni vagy elmondani olyan száraz dolgokról, minők a szavak és a betűk? Ha ma ebben a véleményben sikerül önöket megingatnom, jóformán elértem célomat.

 A nyelvvel kétféle célból lehet foglalkozni: egyik a gyakorlati, másik a tudományos. Gyakorlati célból tanulunk meg egy-egy idegen nyelvet, angolt, franciát, németet stb. és a népiskolában (s a divatos eljárás szerint a gymnasiumban is) az anyanyelvet is gyakorlati módon tanítják, azon célból t. i., hogy a gyermek megismerkedjék avval a magyar nyelvvel, melyet írásban és nyomtatásban használunk, az úgy nev. irodalmi nyelvvel, mely egyben másban különbözik az élő-szóban (különösen a köznépnél) használt magyar nyelvtől. Aki gyakorlati célból tanul magyarul, az megelégszik a nyelvtények ismeretével, megelégszik pl. avval, hogy ennek vagy annak a tárgynak hold, csillag, völgy, forrás, falu, hajlék, ajtó, olló, kengyel, hordó stb. a neve, vagy pl., hogy a parancsolást magyar igénél a j betű fejezi ki, de némely t-vel végződő igéhez a j helyett s betűt kell írni (bonts, hajts), hogy bizonyos igéknél némely alakban sz járul hozzá a tőszóhoz (lesz, eszik), hogy kéz-ből azt mondjuk kéz-ben de ház-ból nem mondjuk ház-ben, hanem ház-hoz. De aki tudományos célból vizsgálja a nyelvet, az nem elégszik meg ezen tényekkel, hanem mindennek az okát is akarja tudni, akarja tudni, miért mondjuk bontj helyett bonts, és miért nevezik azt az eszközt, melybe a lovas a lábát teszi, éppen kengyelnek. De még tovább is megy: azt is kutatja, miért nevezik egyik vidéken vagy egyik nyelvben ugyanazt a tárgyat máskép, mint a másikon, sőt hogy egyáltalában honnan van az, hogy az egyik nép beszéde különbözik a másikétól, szóval, hogy ezernél több különféle nyelv van a világon. Foglalkozik végre avval az utolsó kérdéssel, melyet tökéletesen, úgy látszik sohasem fognak megfejteni: hogyan keletkezett a nyelv? Hogyan jutottak az ősemberek odáig, hogy gondolataikat hangokban fejezzék ki, még pedig úgy, hogy bizonyos hangokhoz mindig ugyanazt a gondolatot kössék?

 Hadd mutassam meg néhány példával, milyen eredményekhez jut így a tudományos nyelvtan.

 Miért híják a holdat holdnak? Erre a nyelvész azt feleli: Hol vagy hold valamikor egyszerűen fényt jelentett, csak hogy lassanként felelésbe ment ez a jelentése és a szót csak az éjjeli fényre, a holdvilágra értették. Ha tehát azt mondjuk, holdvilág van, a szónak első felében tulajdonkép ugyanazt mondjuk, amit a másodikban, mintha azt mondanók: fényvilág van; mikor még a hold szónak eredeti jelentését tudták, akkor természetesen nem mondták, hogy holdvilág van, hanem csak: hold van. - Régente a reggelt is nevezték holnak vagy holvalnak, azaz fényesnek, viradónak; reggel helyett azt mondták holval. Ez a hol megvan még a holnapban is: holnap voltakép nem egyéb, mint a reggeli napon, reggelre kelve; németül ani morgenden Tage, vagy röviden morgen, azaz reggel. A holdnak görög (Seléné) és latin (Luna) neve is tulajdonkép fényeset jelentett; ellenben német neve (Mond) eredetileg mérőt jelent, azaz időmérőt, mert a holddal mérjük a heteket és hónapokat.

 Vegyük a lélek nevét. Az állat lelkét párának nevezzük; az ember kileheli lelkét, az állat kiadja páráját. De a nyelvtudomány kimutatta, hogy lélek is eredetileg párát vagy gőzt jelentett. Latinul animusnak nevezték a lelket, s ez egyenlő a görög anemos szóval, mely szelet jelent. A magyar szellem szót is a szellőből csinálták.

 A kígyó neve valaha egyszerűen simát jelentett. A latinok nem simának, hanem csúszónak (serpens) nevezték a kígyót, vagy pedig fojtónak (angvis).

 A hattyú neve egykor csak úszót jelentett, s a hajó sem jelentett egyebet.

 Némely szónak eredeti jelentését minden tudományos vizsgálat nélkül el lehet találni, ha csak egy kissé gondolkodunk rajta. Ha valamit nem várunk, és váratlanul lep meg, azt mondjuk, hogy hirtelen jött. Önök közül talán még sokan nem is gondoltak rá, hogy ez egyszerűen annyit jelent, hogy hír nélkül jött. - A hordó onnan vette nevét, hogy hordani lehet benne valami folyadékot, mint szapulónak nevezik azt, amiben szapulnak, vagy szakajtóknak, amikbe a tésztát részekre szakajtják, vagy ásónak, amivel ásnak, seprőnek, amivel sepernek.

 Némely szavaknak nagyon különös az életük története. "Palota most egy fejedelmi vagy úri család lakóháza, a régi rómaiak városuknak egyik halmát Palatinusnak vagy Palatiumnak hítták, még pedig egy Pales nevű pásztor istenség tiszteletére. Augustus császár oda építette palotáját és példáját követték utódai, Tiberius és Nero. Nero minden magánépületet lebontatott a Palatiumon, hogy elég helye legyen az ő rezidenciája számára. Nero házát aztán Palatiumnak hítták, és ettől vette nevét minden európai király és császár palotája!

 A római császárok Caesaroknak nevezték magukat Julius Caesarról, s ebből a Caesar szóból lett a magyar császár is. A német kaiser sem egyéb, mert a Caesar szót a régibb róm. császárok korában még kaesarnak mondták s csak később lett belőle cézár.

 A király nevét a szlávoktól vettük át. Ők kral-nak mondják; ez pedig nem egyéb, miut a nagy frank királynak, Nagy Károlynak, a neve (Karl). A régi németben charal annyi mint férfi, s innen jön a mai kerl szó, mely fickót jelent. Tehát király és kerl egy és ugyanaz a szó.

 Némely szót a nyelv idő folytával egészen degradál. A német schlecht szó pár száz év előtt nem rosszat jelentett, hanem jót; egy régi német költeményben azt olvassuk: "Gott will nichts tun, als schlechtes" ("Er enwil niht tuon, wan slehtes"), azaz: Isten nem akar egyebet tenni, csak jót. "Schlecht annyi volt mint helyes, egyenes, őszinte (most is: schlecht und recht), de annyit is tett, mint egyszerű, az egyszerűből később együgyű, buta lett. ebből haszontalan, s a haszontalanból rossz." - A borszesz neve, spiritusz, a latinban szellemet jelent (a bor lelke).

 Más szavak ellenben avanzsiroztak. Most nagy úr a miniszter, de a latin minister szó nem hogy nagy urat jelentett volna, hanem épen ellenkezőleg, kis ember volt (a minus szótól), sőt egyenesen alárendelt ember, "szolga". Később a korona szolgáit nevezték minister-eknek, s így jutott a miniszter szó mai jelentéséhez. (Minister-nek ellentéte a latin magister, nagy ember, "gazda"; ebből lett a ném. meister, a magy. mester.) - Ép úgy avanzsirozott a német brav szó: A latin pravus szó a m. rosz, gonosz. Az olaszok különösen a bérlett gyilkost nevezik bravonak. A franciában brave már nem gyilkost jelent, hanem csak merész, bátor embert. A németek pedig nem csak a bátort mondják brav-nak, hanem átalában minden derék embert. Tehát brav hajdan gonoszat jelentett, schlecht pedig jót. Így lesznek az utolsók elsőkké s az elsők utolsókká.

 Némely szó első tekintetre egészen mást látszik jelenteni, mint amit valóban és eredetileg jelent. Az egyház szó nem egy házat jelent, hanem szent házat; mert volt azelőtt a magyar nyelvben egy "egy" szó, mely szentet jelentett. Most is van egy falu, melynek magyarul Egykő a neve, németül pedig Heiligenstein (minthogy azonban az egy szónak ez a jelentése feledésbe ment, a nép Hegykőt csinált belőle). - Azt mondjuk valakiről, hogy lesüti a szemét. Ennek nyilván semmi köze sincs a sütéshez, s csakugyan ki van mutatva, hogy volt egykor még egy sütni ige, mely annyit jelentett, mint elrejteni; ettől származik a sötét szó is.

 A huszár nevéről némely tudósok azt hitték, hogy a húszas számtól van így nevezve, mert régente minden húsz jobbágynak kellett egy banderistát kiállítani, egy költő pedig (Sárosy Gyula) azt mondja:

 "A huszár név onnan ragadt a huszárra,
 Hogy egy halálának mindig husz az ára."

 Pedig huszár eredetileg nem is magyar szó, hanem a déli szlávoktól jött hozzánk, kik hursar-nak vagy gusar-nak nevezték a portyázó könnyűlovast; ők pedig a gusart az olasz corsaro-ból csinálták.

 A káposzta is kölcsönvett szó és eredete szerint fejet jelent, de a nép onnan magyarázza, hogy Káp hozta és lakodalomkor ezt a verset mondja rá:

 "Itt a jó tál étel, az áldott káposzta,
 Melyet országunkba Káp nevű úr hozta."

(Erd. Népd.)

 Legérdekesebb azonban a tubarózsa. Ez eredete szerint épenséggel nem jelenti a galamb rózsáját, hanem gumós növényt (lat. tuberose.)
 A nyelvtudománynak azt az ágát, mely így az egyes szavak eredetét és történetét iparkodik földeríteni, szófejtésnek vagy etymologiának nevezik. Hogy a szavaknak eredetibb alakját megtaláljuk és változásaiknak okát megértsük, arra szükséges a hangtannal való foglalkozás, mely az egyes hangok keletkezését és változásait vizsgálja. Lássunk ebből is egy pár példát.

 Miért mondjuk boncs, ejcs, fűcs, (bonts, ejts, fűts), holott azt kellene mondani bonty, ejty, fűty, (bontj, ejtj, fűtj), mint mondjuk adj, verj, állj? Erre a hangtan azt feleli: a ty hangnál (bonty) a nyelv hegyét egészen a lágy ínyig vissza kell görbítenünk; ha valamivel előbbre tartjuk, mikor e hangot kimondjuk, akkor nem ty-t hallunk, hanem cs-t. Már pedig a beszélő rendesen iparkodik mentől könnyebben és kényelmesebben kiejteni a szókat; minthogy tehát a ty kiejtésére nagyon hátra kell hajtani a nyelv hegyét, s ez nyelvünket kissé megerőlteti, inkább cs-t mondunk helyette. Azért nem mondjuk bontj, hanem bonts. Épp úgy mondjuk bácsi e h: bátyi; s a székelyek néhol kescsű e helyett kesztyű. Legközönségesebb azonban a kis gyermekeknél, hogy a nehéz kiejtésű ty helyett cs-t mondanak. Bizonyosan mindenki hallott már gyermekeket így beszélni: kucsa, hajtsa, (hajtja), bácsám, acsám.

 A gyermekek beszédéből általában sokat tanul a nyelvtudomány. Van nekem egy kedves kis leány ismerősöm, ki f helyett rendesen h-t mond: azt mondja pl. háj a hejem (fáj a fejem). Mi az oka ennek? Ha f-et mondunk, akkor fölső fogainkat alsó ajkunkhoz értetjük; így bocsátjuk ki a leheletet. A kis Linka még nem gyakorolta eléggé ajkát ebben a visszahúzásban, szája nyitva van, mikor f-et akar mondani, azért hangzik az ő f-je h-nak. De nem csak ő könnyíti magának így az f kimondását, hanem egy egész nép is így tesz: a spanyolok a szavak elején h-t mondanak olyan szavakban, melyek azelőtt f-fel kezdődtek: hijo, hoja, hacer (latinul filius, folia, facere). Sőt a székely földön is néhol Ferenc helyett Herencet mondanak.

 A legtöbb hangváltozásnak az az oka, hogy a beszélő mennél kevesebb erőfeszítéssel akarja kiejteni a szót. Nem mondjuk pl. késvel, virágval, hanem késsel, virággal. Az iskolában azt tanultuk, hogy itt a v s-sé vagy g-vé stb. változik és csodálkoztunk ezen a boszorkányságon vagy szemfényvesztésen. Pedig ez csak látszat. A késvel, virágval szókban a v-t öntudatlan hanyagsággal elhagyjuk, s a helyett az s és g stb. hangokat kissé erősebben ejtjük ki.

 Azt mondjuk kertben, s ez a ben rag nem egyéb, mint a benn szó, melyet magányosan is használunk. De már nem mondjuk vasben, hanem vasban, azon ismeretes törvény szerint, hogy vastaghangú szóhoz vastaghangú, vékonyhangúhoz vékonyh. rag járul. A ben szócskának e jét a vas szó a-ja után mintegy restek vagyunk kiejteni s könnyebben esik, hogy ott is a-t mondunk. Így mondják nepestig e h. napestig, mert a második szótagban e van. Így a mozsarat néhol böstörőnek nevezik, azaz borstörő-nek. A vánkost néhol fejel-nek mondják, de régi könyvekben így is találjuk: főal; tehát fejel a m fej-al, azaz fej alja, csakhogy a második szótagban az a h. e-t mondanak, mert az elsőben is az van. Úgyanez történt a kengyel szóban. Be lehet bizonyítani más adatokból, hogy volt egyszer egy kengy szó, mely csizmát jelentett és kengyel nem egyéb, mint kengy-al, azaz csizma alja.

 Nem akarom figyelmüket tovább is ilyen aprólékos dolgokkal fárasztani; csak még azt mondom el röviden, micsoda eszközökkel rendelkezik a nyelvtudomány céljai elérésére. Először is szükséges, hogy pl. a magyar nyelvész magát a magyar nyelvet mennél teljesebben ismerje. S ez nem olyan magától értődő dolog, mint az ember első tekintetre hinné. A magyar nyelvet ép úgy, mint minden más nyelvet, egyik helyen másképp beszélik, mint a másikon; egyes hangokat, szavakat, sőt mondat-fűzéseket egészen másképp mondanak ki Somogyban, mint Debrecenben vagy Erdélyben vagy a palócoknál Nógrádban. A nyelvésznek az ilyen eltéréseket mind számba kell venni, mert mindenikből tanulhat valamit. A főbb magyar nyelvjárások ezek: a dumamelléki, a dunántúli (különösen a göcseji Zala megyében), a székely, csángó és a palóci. A német nyelvjárások, mint tudják, még sokkal jobban eltérnek egymástól, mint a mieink, úgy hogy a porosz paraszt alig értené meg a svájcit vagy az osztrák a hamburgit. A latin nyelvnek is voltak nyelvjárásai: máskép beszéltek latinul Olaszországban, máskép Franciaországban, Spanyolországban, Oláhországban. S mindenhol másképp annyira elváltozott lassankint a nyelv, hogy nem lehetett többé latinnak érezni, s így keletkezett a külön olasz, francia, spanyol, oláh nyelv. Így keletkeznek általában a különféle nyelvek. Amelyek így egy nyelvből keletkeztek, azokat testvérnyelveknek vagy rokonnyelveknek szokás nevezni s ezek is mindig kölcsönösen fölvilágosítják és magyarázzák egymást A magyar nyelv az úgy nevezett ugor nyelvek közé tartozik és rokonai közül legismeretesebb - legalább híréből - a finek és a lappok nyelve. Távolabbi rokonai a török és a szamojéd nyelvek.

(Veszprém, 1877. jan. 7.)

A nyelvújítás történetéhez
(Olvastatott a M. T. Akadémia
1887. november 1-én tartott ülésén.)

 A neologia és orthologia közti küzdelem jóformán megszűnt. A két párt hallgatag megegyezésre jutott a követendő eljárásra nézve. A neologia – ha ugyan van még irodalmi párt, mely e nevet elvállalja – ragaszkodik az irodalmi nyelvben megállapodott új szókhoz, még ha szabálytalanul voltak is képezve: de másrészt meggyőződött róla, hogy az ilyen szabálytalan képzéseket ezentúl kerülni kell, továbbá, hogy a nép nyelvével ellenkező szófüzéri idegenszerűségeket üldöznünk kell. Viszont az orthologia – bár tiltakozik a szók önkényes gyártása ellen s kimutatja a használatban levők egy részének hibás képzését – kénytelen-kelletlen megalkuszik azzal a ténnyel, hogy a pótolhatatlan szók használata ellen hiába küzdenénk, s azért fő figyelmét jelenleg épen a szófűzési hibák kimutatására irányozza. S ezen a téren, sajnos, mai napság több a teendőnk, mint ezelőtt bármikor, míg ellenben azzal az eredménnyel meg lehetünk elégedve, melyet a fölösleges és könnyen pótolható hibás szók kerülésében észlelünk. A tanoda már-már egészen átengedi helyét a jó régi iskolának, az idény, az évadnak s évszaknak stb. stb. különösen az idegenszerű összetett szók tűnnek el mindinkább az irodalmi nyelvből, úgy hogy a hangulatteljes, kenetteljes, sőt még a kötszó, küzdhely-féle szók használata is mindinkább ritkul, és hangulatos, kenetes, kötőszó, küzdőhely s más efféle magyaros alakok foglalják el helyöket.

 Eszerint a szógyártással szemben jelenleg alig van más teendőnk, mint hogy ezt az irodalmi jelenséget történeti oldaláról vizsgáljuk. E tekintetben már eddig is sok anyag van összehordva, kivált a M. Nyelvőrben, melynek legelső számában épen e sorok írója közölte Bartzafalvi Szabó Dávid Szigvártjából az új szókat, tehát az első műből, melyben az efféle gyártmányok tömegesen fordultak elő. Azután Halász Ignácz szedte össze a Kazinczy használta új szókat. Sűrűbben közöl a Nyelvőr efféle összeállításokat, mióta az Akadémia Nyelvtudományi Bizottsága a nyelvújítási adatok gyűjtése érdekében fölszólítást tett közzé, mely különösen azokhoz van intézve, kik még a harmincas-negyvenes évekből emlékeznek egyes új szók támadására s elterjedésére. Efféle közleményekből lassanként olyan bőséges nyelvtörténeti anyag gyűlhet össze, mely nagyban meg fogja könnyíteni annak a munkáját, aki majd, nem mondom ťNyelvújítási szótárŤ készítésére, – mert erre külön alig lesz érkezésünk, – hanem általában az újabb irodalmi nyelv szótára szerkesztésére fog vállalkozni. Megjelent már két értekezés, mely megkísértette a nyelvújítás történetének, illetőlég előzményeinek összefoglaló előadását. Egyik – Imre Sándoré: ťNyelvtörténelmi tanulságok a nyelvújításra nézveŤ, a másik Szvorényié: ťFejlődési tünemények a nyelvbenŤ. Mind a ketten törekedtek régibb íróinkból is kimutatni ugyanazt a ťmerészŤ szócsinálást, mely az úgynevezett ťnagy nyelvújításŤ-t jellemzi, de mind a ketten, bár nyújtanak egyes használható részleteket, általán véve a kellő kritika nélkül fogtak dolgukhoz. Ennek bebizonyítására elég lesz itt egy-két példa (a beható bírálat megjelent annak idején a Nyelvőrben). Imre S. szerint a Bécsi codex írója csinálta az: ťorjege = úr egeŤ szót; pedig mind a három helyen, ahol e szó előfordul nem az van írva, hogy orj-ege (noha akkor sem lehetne az orj = úr), hanem ez : or jegye, s minthogy ez ott egyszerűen függönyt jelent, nem látjuk át, mit keresne itt akár az úr, akár az ég? Ugyancsak Imre S. Geleji Katona szavának, tehát XVII. századbelinek tartja ezt: károlni, holott előfordul több régi írónál 1526 óta. Leginkább csodálkozik Imre S. Katonának ezen a szaván: kagyma (illetőleg csak kagymában=hebehurgyán), ťmelyet nem csinálhatott; de hol vette hát?Ť Már pedig ugyanezt megtaláljuk Keresszegi prédikációiban, tehát hét évvel előbb (1640.) mint Katonánál. Könnyen lehet, hogy Katona innen tanulta, de még könnyebben, hogy mind a ketten a nép nyelvéből szedték. Hiszen még ma is megvan a népnél; még pedig más vidéken, Turkevén, ez az ige: malta: elhányta-vetette (talán elkatymálta); v. ö: Sándor Istvánnál : ťkotymás: qui nec sibi, nec aliis prodestŤ, tehát mihaszna. – Szvorényi legfurcsábban Baldi szótárával járta meg. Ez a tudós olasz a XVL százád végén írta magyar-olasz szótárkáját, ennek Nápolyban őrzött kéziratát a hatvanas években lemásolták, és Toldy Ferenc kiadta becses nyelvemlék gyanánt. Ez a szótárka tele volt csodálatos szóalakokkal, melyek közül ilyen neologizmusokat idézett Szvorényi: magányoló, csuffor, erdény (kis erdő, liget), sőt erény! Azóta kimutattuk, hogy Baldi nem is tudott magyarul, s hogy szótára semmi egyéb, mint Verancsics szótárának hibás kivonata. Az idézett szók pedig így olvasandók : magánvaló, csuffos, erdeny, ereny. az utóbbiak Veranesicsnál így vannnak: erdeü, ereü; vagyis erdő, erő! – Ilyen körülmények közt nem lesz fölösleges újra foglalkozni a nyelvújítás előzményeivel, s hogy néhány ilyen jelenségre rámutassak, az a jelen sorok célja.

 Régi irodalmunkban egyáltalán kevés szándékos szóalkotást találunk. A codexírók közt jóformán csak egy szócsináló van, s ebben egyúttal legrégibb bibliafordítónkat tiszteljük. A Bécsi, a Müncheni s az Apor codex fordításának megannyi töredékei. Ezekben találunk nem egy szót, melyre bizton rámondhatjuk, hogy a fordító maga alkotta, tudatosan; így bölcsejt, lángasejt, megalázatsejt (azaz bölcsít) stb., e helyett: bölccsé tesz, tüzesít, megaláz; és már nagyobb merészséggel: császárlat imperium, czímerlet titulus, sósolat salsugo, továbbá ezerlő tribunus (mintegy ezredes), negyédlő tetrarcha (mert egymás közt fölosztották, fölnegyedelték az országot; más bibliafordítóknál: negyedes fejedelem, pl. Helt: UT. Félegyh: Bibl.

 Sylvester az ő nyelvtanában magyar szókat ajánlott a hónapok elnevezésére; azt mondja, hogy valamint a februárt és márciust böjtelőhónak és böjtmáshónak nevezik, el lehetett volna valamennyi hónapot nevezni az évszakokról ilyenformán: télelő, télmás, télharmadhó stb. Tudjuk, hogy ezeket a neveket, módosítva, csakugyan használatba vették a jelen században (télelelő, télhó, télutó). Mis magyar hónapneveket is említ, melyeket a természeti jelenségekről vett: főhó vagy erőshó; fagyhó, fűhegy, kinyíló hó stb. Ezeket, legalább részben, a nép is használhatta még akkor, mert Sylvester maga mondja a fagyhónál: ťHune, quidam etiamnum asszu hó vocant, sicut et sequentem fűhegy.Ť Ez annyival hihetőbb, mert a fűhegy-et még mai napság is megtaláljuk a Kiskunságban; egy halasi elbeszélésben ezt olvassuk: ťEgyször csikónyírás volt, fűhögyön, kis télbe (májusban)Ť. (A vogulok és osztjákok is ilyenféle nevekkel illetik az ő tizenhárom holdhónapjokat; pl. a vogulok az áprilist fagyhónak, a májust avarfűhónak nevezik, szintúgy van az osztjákoknál szénacsináló hó, mint Sylvesternél kaszáló hó és arató hó. Így nevezik a finnek a januárt tölgyhónak, az augusztust gabonahónak stb.)

 Molnár Albert nem csinált más szót tudatosan, csak i-képzős mellékneveket, ezeket is ritkán olvassuk más munkáiban (pi. bószúállási, Scult.), hanem legtöbbjével csak szótárában találkozunk, s itt határozottan meg is mondhatjuk; mi indította e melléknevek képzésére. Molnár latin szótára nagyjában nem egyéb, mint Calepinus nagy szótárának latin-magyar kivonata, magyar szótára pedig e kivonatnak átdolgozása, illetőleg átírása a magyar szók betűrendje szerint. Már most Calepinus magyar dolgozótársa az olyanféle latin szókat; minők pl. pabularis, lineus; argenteus, helyesen így szokta fordítani: abrakhoz való, lenből való, ezüstből való. Molnár azonban restellte e körülírásokat felvenni a magyar-latin szótár betűrendjébe, – mintha ugyanaz az elv vezette volna, melyet később Geleji Katona állított föl: ťhogy amennyire lehet az ember azon igyekezzék, hogy amiket a Deák egy igénél kimond, ő is magyarul kimondhassa; és így amit egy szóval kimondhat, azt többekkel és mintegy kerülő beszéddel ne mondja ki,Ť – s úgy segített magán, hogy az illető főnevekből a termékeny és simulékony -i képzővel új mellékneveket alkotott: abraki stb. Csakhogy e mellékneveknek nagy része bizony rosszul sült el és ellenkezik az -i képző megszokott jelentéseivel; leginkább az anyagot jelentők sértik nyelvérzékünket: leni, ezüsti, rézi, babi, hamui, kákai, kenderi, liszti stb. stb. (P. Thewrewk E. a kritikai módszer ellen vétett a Nyelvőr fönt idézett helyén, midőn bizonyító tények gyanánt idézi mindezen mellékneveket, melyek sehol sem találhatók egész irodalmunkban, csak épen Molnár szótárában s ennek átdolgozásaiban.)

 Csak egy igazi nyelvújítónk van a XVII. században, ez Geleji Katona István, ki számos új szót ajánlott írótársainak s részben már szokatlan bátorsággal képzetteket. Ez annyival föltűnőbb nála, mert ő különben legpedánsabb nyelvészeink egyike, aki például az etymologiás helyesírást messze túlvitte a kellő határon (sokval kevésvel, egyd igyd, szövni ovság e helyett: sokkal kevéssel, edd idd, szőni óság stb.), s azonfölül még a beszélt nyelvet, az általános nyelvszokást is javítgatni akarta az ő grammatikai okoskodása szerint (legismertebb az a törekvése, hogy a szenvedő értelmet az igének névi származékaiban is ki akarta fejeztetni: az Istennek imádtatása és segítségül hivattatása, kibeszéltethetetlen, szenvedtethetetlen, l. Szarvasnak a ťA nyelvigazítókŤ című tanulságos cikkét a Nyelvőr XII. kötetében). Egyébiránt az új szók csinálása – sokszor pusztán azért, hogy az egy deák szót egy magyar szóval fordíthassa – szintén egyik módja a nyelvigazításnak. – Azonban írás közben, a gyakorlatban Katona is aránylag kevés új szót alkalmaz. A miket Imre S. idézett, azoknak nagy részét vagy tényleg kimutathatjuk a Katona előtti irodalomban vagy pedig belső okokból bizton régibbnek tarthatjuk. Egy más részök meg olyan, hogy – mint Imre S. maga mondja – ťbeszéllés közben vagy fogalmazás folyamában erőlködés nélkül jőnek létre a vetődnek előŤ. Ilyeneket minden írónál talál, aki keres, többet mondok: minden paraszt beszédében hallunk, csak egy fél óráig hallgassuk figyelemmel; tessék megkísérteni, én magam számtalanszor tapasztaltam. Ha pedig Imre S. a nyavalyít, ártatlanít-féle szókat mesterségeseknek szükségtelenek-nek mondja, az merőben egyéni nézet, époly egyéni, mint mikor azt hibáztatta, hogy Tompa a daru hangját a krúgat igével utánozta, mert ťha minden állat hangjából egy-egy új szót csinálnánk, sokra menne!Ť Nyavalyít, nyavalyássá tesz, nyilván a nyomorít mintájára van képezve; és ártatlanít ártatlannak vall az igeképzőnek olyan értelmű használatát mutatja, mint ezek; helytelenít, istenít, s kivált a régieknél gyakran: bűnösít, vétkesít, meghamisít=bűnösnek vall stb., a mik nekünk ma szükségtelenek, de a régiek nem használták volna őket, ha szükségöket nem érezték volna. A nyelvbeli: ťszükségŤ egyáltalán nagyon relatív fogalom az író, a költő, sőt a beszélő valamely helyzet, valamely hangulat hatása alatt szükségesnek tarthat olyan kifejezést, melynek szükségét azelőtt soha senki sem érezte: Ha az ilyen szó képes az olvasóban vagy hallgatóban valamely határozott képzetet kelteni, akkor könnyen megesik, hogy ami alkalmilag volt mondva s a pillanatnyi szükség kielégítésére volt szánva, másoknak is megtetszik s elterjed a népnyelvben vagy az irodalomban. – De térjünk vissza Katonához: Az ő saját új szavait csoportosan csak Magyar Grammatikácskájában találjuk, ahol részint a szóképzés tárgyalásában, részint a műszókról szóltában sorol föl régi szókkal vegyest olyanokat, melyeket ő maga képez s ajánl elfogadásra.

 ťNémely compositumok vagy egybetétetett tagadószók egy igével mondathatnak ki, noha a község nem él vélek. Mint hasonlotlan; egyenlőtlen [hasonlótlan, egyenlőtlen?]: szent-telen, ha szabad mondani szemtelen; kegyességtelen avagy kegyestelen, ha szabad mondani kegyetlen; egésztelen, tellystelen avagy tellyetlen; szüléketlen, nemzéketlen, éléketlen, tulajdontalan etc.Ť

 ťElevény vagy élékeny, évékeny, tenyészékeny, szülékeny, hivékeny, gerjedékeny, szenvedékeny etc. Fáradékony, szunnyadékony, száradékony; fonnyadékony, hervadékony, futékony, botlékony, omladékony, olvadékony etc. Amelyekhez sok számtalan bevetetett hasonló szók vagynak a magyar nyelvben; azokhoz képest tehát miért nem mondattathatnának ezek és többek is így?Ť

 ťA technicum vocabulumokat … bajos magyarul egy szóval kimondani, melyek közül egynehányakat az ifjak kedveért íme ide leírok: … accidens, magán-létlen v. másban-lévő; essentia, magán-létel v. vagyonság; … ens, lévő; … exordium, kezdeték.; … quidditas, miség; quantitas continua, mennyiség; quantitas discreta, hányság; … sectio, vágaték; …. tautologia, azont-szóllás; phantasia, képzemény; fictum, költemény; … absentia, jelen-létlenség; praesentia, jelenlévőség; stb. stb.

 De egészen hibás, analogia nélkül képzett alakot mindössze kettőt találunk Katonánál. Egyik a rakottmány (melynek párja a mai nap már-már elavuló bizottmány). Másik ez: ťimmediate, közbötlenül, közbe-vetetlenülŤ, – az előbbi nyilván az utóbbinak önkényes egyberántása (amilyenek Katona szófejtése szerint a köznyelvben is vannak : ť káposzta pro kapa-hozta, tar-varju pro tarka varju, háló pro halászó v. hal, fogóŤ stb). – Sokkal többször hibázott abban, hogy a latin műszót latin észjárással, szolgailag fordítja le, nem gondolva meg, hogy a magyar olvasó egészen más képzetet fog hozzá fűzni, pl. conclusio: rekeszték; traditio: adalék vagy adaték; expresse; kinyomottul; concordia: egyszívűség; ablegare: elkövetezni stb.

 Gyöngyösi mindenesetre sok új szót alkotott, ezt már eleve is föltehetjük arról, ki olyannyira uralkodik a nyelven. Érintették is már újításait Dugonics és Arany János. Említették pl. a lak és dal főneveket, melyek már előkerülnek nála. Hozzá tehetnék a csend-et (melyre alább visszatérünk), továbbá sok képzős szót, minők pl. ágyság, alság stb., melyeket többnyire a versbeli szükség szült. De érdemes volna Gyöngyösi nyelvével, mely újabb irodalmunkra s Arany János nyelvére is nagy hatással volt, tüzetesen foglalkozni, s kár, hogy erre eddig egy nyelvészünknek sem volt érkezése.

 A múlt század első feléből (1743.) van egy Arithmeticánk ťvagy számvetésnek mesterségeŤ, melynek szerzője, Maróthi György debreceni profeszszor, mint maga mondja, célszerűnek tartotta ťa mesterséges szókatŤ vagyis műszókat deákból magyarra fordítani, hogy még az asszonynép is megérthesse. A szócsinálásban egészen józanul és óvatosan járt el s egy csomó használható szót alkotott, melyek maiglan is megmaradtak. Ilyenek pl. tört szám, általmérő, osztó.

 Az eddigiekkel azért foglalkoztunk, mert eljárásuk némileg hasonlít az újabb szócsinálókéhoz és bizonyos tekintetben elődei ezeknek. Az említettek azonban elszigetelt jelenségek, melyek sem egymással, sem az újabb nyelvműveléssel nem állnak történelmi kapcsolatban. Tüzetesebben kívánok szólani három XVIII. századbeli íróról; mert véleményem szerint az újabbkori szócsinálás nem Barczafalvi Szabó Dáviddal kezdődik, noha az első szógyár az ő cégét viseli, hanem a nyelvújításnak valóságos megkezdői ezek: Faludi Ferenc, Adámi Mihály, Kónyi János.

I.

 Faludi Ferenc nyelvén már mások is észrevették, mennyire különbözik a XVII. század theológiai és vitázó nyelvétől. Így írja pl. Toldy Ferenc, hogy Faludi munkáinak ťa nyelvbeli előadás, új és férfias szépségénél fogva nyelvmívelésünk történetében epochalis jelentőséget vívott kiŤ … Arany János már egyenesen azt mondja: ťFaludi … maga is talál ki szót, vagy alkalmaz szokatlan értelemben … Szóval, Faludi maga is újítóŤ Már nem érdemlett szigorúság, ha ugyancsak Arany J. azt állítja, hogy ťFaludinál amennyi nyelvkincs, annyi önkénye. … De senki sem mutatta ki eddigelé, vajon mik hát Faludi újításai. Nézetem szerint Faludi nyelvében, ha elődeiéhez hasonlítjuk, három új vonást találunk: egyik a népies szólások és közmondások sűrű alkalmazása és utánzása; második az idegenszerűségeknek, kivált németes fordulatoknak elég gyakori használata; a harmadik végre a nagyszámú új szó. Itt csak ez utóbbi jelensége érdekel bennünket. – Szavai közül némelyek csak azért tetszenek újaknak, mert új értelemben használja őket. Ezek közt csak azokat sorolom föl, melyek azóta új jelentésökben megmaradtak az irodalmi nyelvben, vagy legalább mintául szolgáltak újabb írók kifejezéseinek.

 Faludi néha megszorítja a szónak régibb jelentését s aztán az új jelentés, melyet ő tulajdonít neki, megmarad az irodalmi nyelvben. Így mikor a hitel szót mai pénzügyi értelmében alkalmazza: ťHitellel s credittelŤ Mértékletes vendégség jobban támogatja a hitelt felőled. (az olasz eredetiben: il credito.) – Érdekes, hogyan kísértette meg a ,jus’ magyarítását. Az ügy szó nála jogot is jelent, ügyes jogost, ügyetlen jogtalant: Néha metonymiát alkalmaz vagyis olyan jelentéscserét, mely az illető fogalmaknak összetartozásán vagy gyakori együttlétén alapszik; máskor synekdochét, mely az egészet a rész helyébe teszi vagy viszont, pl. Tanácsos volna visszatérni emlékezettel azon időkre. Az otthon búsulkodó s hivalkodó leány kinn kószál gondolatival. (e. h. kinn kószálnak gondolatai.)

 De különösen fontosak a metaphorák, mert ezekkel igen gyakran él Faludi – ki a szemléltető, költői érzékeltető kifejezésmódnak oly nagy barátja, – s köztök ő honosított meg irodalmi nyelvünkben sok olyant, mely azóta állandó ékessége választékosabb stílusunknak. A fennkölt méltóság, mély tisztelet, csípős beszéd, röpke szó, valaminek kulcsa (e h. nyitja), beszédet tartani, panaszt előterjeszteni stb. – mind olyan metaphorák, melyeket Faludinak köszönhet irodalmunk. Ime a bizonyítékok

 Fennkölt : Maga eleibe bocsátotta a követeket, és fennkölt méltósággal fogadá. (Fal. még eredeti értelmében is használja e kifejezést: Egy fennkölt dombocskán Lecchus üldögél vala, kiterített zöld kalap fején, egy kis zöldág rajta. Nem győzte az udvar dicsérni lovát, annak magosan költ nyakát. stb.)

 Mély : Tisztelték mélyen urokat.

 Csípő, csípős: Csendesen meghallgatá csípő, de felette alkalmatos beszédét. Eltűrni a csípő tréfát, és nem adni mását: souffrir la raillerie, mais ne point railler. Az ő nemét, és rész szerint tulajdon személyét is alattomban, és pedig csípősen tapogatja magaviselésére nézve. V. ö. piquant, schneidig, bissig stb., s még Faludinál: Nem szenvedhetem szeges beszédidet, és eme lélekterhelő leckéidet: io non posso patire quelle severe morali. Hegyes szeges szókkal valakit sértegetni. Felkapván a kétélű beretvával [t. i. a nyelvvel] az új hírt, nagy darab földeket bétöltenek véler. – megtompul s erejét veszti még a legélesebb satyra is, mikor nem törődnek véle: il taglio d’una Satira é meglio rintuzzato dal disprezzo, che da una risposta. – Különben á székely nép is mondja: ťA nyelve olyan csípősŤ.

 Röppent, repít szót vagy gondolatot; Egy ártatlan tréfa, egy játékból röppentett szó. Még a nagy emberek is röpítenek néha tréfákat, és víg beszéddel játszadoznak (az eredetiben csak ennyi van: Die allergrössesten Leute sind bisweilen kurzweilig; Tessék most jó dámák legalább múló félben számot vetni tétova repített gondolatokkal. (Ez is fülébe röppent az abbénak)

 Kulcs: Aki titkainak kulcsaival másokat nem kínál. (wer an sich halten kann.)

 Tart beszédet valakivel (beszélget valakivel; Fal. még csak ilyen kapcsolatban él vele): Szinte akkor jókor érkeze Bernárd, s ily beszédet tarta vele. Egykor Seráphina ilyen beszédet tartott atyjával. Ily beszédet tartott az abbéval: Fiam! úgymond…

 Terjeszti panaszát, beszédét (ma: előterjeszti): Hozzám egykor így terjesztette panaszit: Un giorno si lamento meco. Imigyen terjeszté panaszát az Istenhez. Teljes keservében így terjeszté panaszát. Csak a leánygyermekről terjesztem beszédemet.

 Ereszti beszédét, verseit (v. ö. Vörösmartynál: ajkát hadi dalnak eresztvén): Mind a fő s mind az alacsony rend elállott már maga böcsületes nyelvéről és a kárhozottak módjára ereszti beszédét. Múzsám oly gyengén ereszti verseit, hogy Gvarini ama híres olasz sem ér velem.

 Forr valahol v. valahová a sok ember (v. ö. Forr oda a népség. Arany, Toldy): az adós urak házánál ugyan forr a ki-. és bejáró ember; kiki a magáét keresi. Minduntalan háborgatja a mindenféle reáforró vendég.

 Ami a valósággal új szókat illeti, csak mellesleg említjük azt a kevésbbé jelentős, mert mindennapi jelenséget, hogy írónk számos új kicsinyítő és gyakorító szót képez; pl. tancika (rövid a-val, tänzchen; s még többször), lágyacska, egyecske, többecske; lépcel (v. ö. ťlépcselni: lépegetniŤ a Mondolat szótárában), nyeldegél faragicsál stb. stb. Ide tartozik nem egy denominalis igéje (pl. elasszonyodik. becstelenedik. stb.), továbbá számos reflexiv ige s több efféle. Azonban a többi szó közt is ritkán találkozunk egy-egy föltűnő összetétellel (ellen-fél, zseb-óra) vagy képzéssel (otthonos, hiszeltet), a legnagyobb rész a magyar összetétel és szóképzés szokott eszközeivel készült. Hisz annyira nem újít s nem kurtít Faludi erőszakosan, hogy minden lapján olvasunk terjengős kifejezéseket, hosszúra nyújtott szókat, melyek mai ízlésünknek visszatetszők, de annyit minden esetre bizonyítanak, hogy írónk nem akart ellenkezésbe jutni a közszokással. Hogy tisztán megítélhessük, hogyan s mennyiben újított Faludi, összeállítjuk a fontosabbakat azon szók közül, melyek nála először fordulnak elő s valószínűleg őneki köszönik létöket:

 Agyarol (agyarkodik: v. ö. nyársal, lábal, öklöz): A szagló és agyarló ebeket, a paripákat. Böcsületibe kap, ezt agyarolja, marcongatja, és a mint legiszonyúabban lehet, mocskosítja.

 Alkalmatlankodik (Faludi első, aki az irodalomban használja, még pedig gyakran; utána Dugonics Szerecs.)

 Alkhatatlan (meg nem alkuvó, kérlelhetetlen, engesztelhetetlen): A gond, méreg, kárvallás, alkhatatlan ostromolják szívét. (Nem. U.) Az igazság és hamisság az emberi gyarlóságot alkhatatlan bírják. (Udv. E.)

 Beszéd szoba: la stanza. (v. ö. sprechzimmer.)

 Bökkenős: Bekkenős az állapotja: (bökkenője van, bajos.)

 Csuszamít (csuszamodni készt; v. ö. vetemít stb.): Ott terem a gonosz, és a gondolomról az akarnámra csuszamítja ő nagyságokat.

 Cimborázás. cimboráz Const. (Az utóbbit Kresznerics idézi. Másoknál csak: cimborál.)

 Egyedülség (magány, elhagyottság, egyedül-valóság): Tennen látod, micsoda egyedülséggel vagyunk.

 Ellenfél. (Kr. is csak innen idézi; v. ö. ťa figyelmetes ellenkező részŤ)

 Fenül; el-fenül (in gangraenam abit): Az új seb könnyen gyógyul, a rothadásra menendő elfenül.

 Gonoszmondó: lästerer (médisant) e h. rágalmazó.

 Gyanul; meggyanul (in suspicionem sumit Kr.): Így meggyanulván Sylviát, a bú, és irigy bánat úgy elhatalmozott rajta.

 Hiszeltet; meghiszeltet (elhitet; v. ö. hiszelékeny a Mondolat szótárában): Hogy ki tettében bölcs légyen, távul sem elég, hogy meghiszeltesse magával, hogy az: pour être sage, il ne suffit pas de le paraitre à soi-mérne. A meghiszeltetett, meggyőzetett; qui convictus est, victus est.

 Ilyenséggel (ilyen módon, így): Ha ilyenséggel vannak a dolgok: miért nem sietsz azokba a városokba: se cosi ê, perchê non andate…

 Indító ok (motívum, momentum, causa movens SI. Kármán J.-nál már indít’ok később, indok): Közlelvén a beszédet néhány indító okokkal: v’addurrò motivi capaci di persuadervi. (v. ö. maga az abbé volt ennek a vélekedésnek mozdító oka.)

 Kávéház (kaffeehaus); ťcaffé ház:Ť bottega del Caffê.

 Képmester (festőművész; v. ö. képíró).

 Képzelés (maga a képzel ige sem fordul elő Faludi előtt, csak képez): Elméd nyughatatlankodó képzelését mértékeljed. E képzelések … mint az éjjeli látott álmok, könnyű hamarsággal elenyésznek. Ily szép hasznot teremtenek a phantasiabéli képzelő vélekédések…

 Képzelő erő (vis imaginandi Kr.): Az imaginatio azaz képzelő erő, csuda szemfényvesztéssel tündérkedik. (Innen aztán mindjárt átvette Kónyi: Képzelő erőm, meine einbildungskraft. Hajós. Hát a mi gondolkodásinknak ereje a jövendőbélinek félelmes dolgairól képzelődjék-e? Ábel)

 Keserkedik (kesereg): Mindezekben keserkedett inkább mintsem gyönyörködött, viselhetetlen terhnek tartotta a dicsőségét.

 Kortyozás : Csemegézés és kortyozás. A falatozások, nyalakozások, kortyozások.

 Közép-pont (centrum SI.) ťA virtus … (centrum) vagy középpontja a boldogságnak.Ť (v. ö. centrum-pont. Apáczainál kellő-közép Pázmánynál szék-pont.)

 Majmos (imitator Kr.; majmoskodik más régibb íróknál is előfordul): Imilyen majmos alakos, szín és képmutató virtusnak békét hagyjunk. A nyelv esküdt barátja a majmos cinkosságnak. (Udvari ember.)

 Monda (rumor, fanra., sage SI.): Méltó ezt tekintetbe venni és a monda dolgában halkal járni, hogy miatta lelkünk ne sebesedjen. (Szent Ember.) Nem csak az egyszerű monda, hanem a mende-monda is először, s csak egy helyen fordul elő Faludinál (Téli Éj. idézi Kr.; a régibb monda-monda helyett, mellyel ő is gyakran él), de ezt alkalmasint a néptől vette. Az egyszerű monda szót később Kármán József ajánlotta a német sage fordítására (l. Beöthy : Széppróz.).

 Muzsikakar (ma zenekar): Egy cantato, concerto, s valami híres zengő pengő muzsikakar.

 Nyaklaló (nyakra való): Ezek a hiábavalóságok szépen illenek az egyházi köntöshöz, vagy a kanonokok nyaklaló hajtókáihoz: dentro un Abito ecclesiastico; o una Cappa de Canonico.

 Otthonos (otthoni, otthon élő, visszavonult): A borult idők otthonos lakásra szorítanak. Továbbá otthonosság,otthonoskodik, otthonoskodás.

 Özönöz (elözönöl, áraszt, öntöz): Sebes sírással özönözte mind a két szemét.

 Szárnyaz: (szárnnyal ellát, v. szárny alakjára idomít) A legújabb módi formára felszárnyazott búbok.

 Szégyenpirulás (ma szégyenpír): A szégyenpirulás borítja arcájokat.

 Szellőztet (új?): Míg őket valamely hóhér felkapta, … és az Ámán ablakára aggatta szellőztetni. Szellőztető gyenge ruhában vala, a szűz.
 Színlik (ťsplendet; mint fénylikŤ jegyzi meg Kr.): Érzi már az erdő, kifakad zöldsége, felvont sátorinak színlik ékessége.

 ťSzivárvány hajtások függjenek fölöttem, rózsakoszorúkkal fűzve körülöttem.Ť (Girlandokat akart a jó Faludi kifejezni. Ma füzéreknek neveznők, jegyzi meg Toldy.)

 Tárházas (bőséges, dús): Biztassa tárházas ajándékokkal.

 Távulít, távolít (távolodik, távozik; a közelít=- közeledik mintájára): Mindaz, amit e világon látunk, lassan lassan távulít tőlünk, csak az egy halál jobban jobban közelít hozzánk. Aki távulít a földtül, közelít a mennyországhoz.
 Teli hatalom (plenipotentia, vollmacht, ma teljhatalom, mely úgy látszik először Toldynál fordul elő a Haramiák fordításában): Az alacsony nemtelen elméken teli hatalommal országolnak.

 Udvariás (Fal. mindig így írja, mint pl. ezt is: módiás;)

 Útvesztő: Oly mélyen bevágtatott lovával az útvesztő erdőbe, hogy már ki nem tudna menni belőle… Egy nagy útvesztő-kertbe (labyrinthus). Eleget vesződtünk, míg kiverdődtünk belőle. ťAz útvesztőt is maga találta ki, nem helytelenülŤ mondja Arany J.
 Zsebóra: Függő és zsebórák (A német taschen-uhr, sack-uhr; de ma már van zsebkendő, zsebkönyv is. Mikesnél még zsebbe való óra.)

 Külön kell tárgyalnunk Faludi szóalkotásának egy olyan irányát, melynek később nevezetes, mondhatjuk végzetes szerepe volt a nyelvújításban: értem a járatos szókból a képzőnek elhagyását a ez által a bennök rejlő alapszónak önállósítását, elvonását. Erre néhány érdekes példát találunk Faludinál:
 Figyelem (először Faludinál fordul elő; régebben mindig figyelmetesség, iegyelmesség v. figyelmezés): Õtet figyelemben veszik; Szemesség és figyelem. Okos félelem, s figyelemmel [óvatossággal, 164.] Figyelem, szorgalom, vigyázó okosság. (Sándornál már figyel is van. Figyelem Kazinczynál)

 Finnyal: Egy fiatal íródeák jöddögele előnkbe finnyal, büszkeséggel: era costui cosi sostenuto, e formale. (a. m. finnyásan. Arany János megrója e kifejezést s azt mondja, hogy a magyar finnyán tehet valamit, de nem finnyal. S igaz, hogy ez Faludinak egyetlen merész elvonása. Midőn e kifejezést leírta, talán öntudatlan ez az analogia lebegett előtte finnyán: finnyal = csinnyán, csínján: csinnyal csínnal, úgy hogy finnyán 3. személyű alaknak tűnt föl. V. ö. még: Aki a kölcsönt nagy fennyel, visszakéri. Emezt tehát nem Verseghi alkotta, mint Király K. állítja…) – Finnyaság TÉ. Vö. finnya: fastidium PP. KisfS: Bold. Szer.

 Vita : Erőhatalommal lenyomták uramat; még a vita tartott, elbújtam. – Homályos eredetű szó, mely Faludi előtt nem mutatható ki, s tudtunkra a népnél sem él. Két XVI. századbeli költőnél, Görcsönyi Ambrusnál és Gosárvári Mátyásnál előfordul ez a kifejezés: had-vítta-hely, azaz had-vívta-hely, harctér értelmében: Talán ebből vonta el Faludi a vita szót? vagy talán valami ví[v]tában-féle alak félreértéséből? – Ez a szó adhatott később alkalmat a nyugta képzésére is, mely nyugtat igéhez úgy látszott viszonyulni, mint vita a vitat igéhez.)

 Az elvonás, igaz, rendkívüli módja a szóképzésnek, de meg kell engednünk, hogy nem csak a nyelvújításban találkozunk vele, hanem a nyelvnek természetes fejlődésében, még a népnyelvben is, és nemcsak a mienkben, hanem más nyelvekben is (leggyakrabban a román nyelvekben; bővebben szóltam e jelenségről ťAz analogia hatásairólŤ szóló értekezésem végén). Az eljárásnak lényege ebben áll: Ha valamely közönséges használatú, világos jelentésű képzővel találkozunk valamely szó végén, akkor nyelvérzékünk hajlandó a szónak e képzőt megelőző részében a szónak törzsökét föltalálni. Néha azonban úgy járunk vele, hogy az egész csak látszat, s hogy eredetileg más elemekből van az illető szó összeszerkesztve. Valamint pl. a kapál, kefél igékkel kapcsolatban tartja nyelvérzékünk a kapa, kefe szókat, ép úgy következtettek a csuszkái igéből egy csuszka főnévre, melyet aztán csakugyan használatba vettek; ámbár a nyelvész kimutatja, hogy csusz-kál a csusz ige gyakorítója s a -kál képzővel alakult. A dolognak természetéből foly, hogy ilyen elvonás csak ott történik, ahol alak és jelentés tekintetében egészen világosnak látszó képző van a szó végén. A mi nyelvünkben legtöbbször az igei l, zs a melléknévi s képző válik így le a szó végéről, úgy hogy a megmaradó szórészből új, önálló szó kerekedik. Ilyen elemzéssel alkotta népünk a következő szópároknak első tagjából a másodikat: irongál–ironga, irkál-firkál–irka-firka, piszkál–piszka-fa, kínál–kína, pörzsöl–pörzs (pörzsbűz stb.) pörköl–pörk; hörpöl–hörp (ťCsak egy hörpöt sem ittamŤ Gyarm.); pazérol–pazér (Pazérra ejteni a jószágot: elpazarolnia), pepecsel–pepecs (ťPepecs: rest, tunya, alamusziŤ), babrál–babra (munka); kószál–kósza; kuszál–kusza; csataráz–csatara, gyaláz–gyalu-? (ťGyalabeli: gyarló, gyáva, együgyű személy; balatonmelléki szóŤ Tájszótár); szorgos–szorog (ťSzorog-időre hágy mindentŤ; egy székely közleményben); csapláros–csaplár (,csapszék` értelmében néhol a népnyelvben), esztergályos–esztergály. Más képzésekből pl. lobog–lob, lobb (lobbot vet), csobog-csob (ťNagy csobbal a koporsóba hullanakŤ, Prágainál XVII. száz.), poszog–posz (ťlóposz v. lóposzogó, puhatag, pöfetegŤ), pisszeg–pisz (ťNincsen egy hang, egy pisz, tengely sem nyikorogŤ, Arany; Nczig.), mozog–moz (ťA legkisebb neszre; mozra keresztet vet mindenkiŤ Lisznyai, Új Palóc Dalok A szerző megjegyzi, hogy ilyen módon ťtömérdek gyököket széltiben használnakŤ), abál (megabál = abárol) = aba-lé, (vagy abát-lé, mondják néhol Heves megyében).

 Az irodalmi nyelvben is föl-fölbukkan egy-egy ilyen elvonás már a XVI. századtól kezdve: gyűlőség (e h. gyűlölség) – gyülő-s (ťHogy talpig bűnben vagy, istennél gyűlés vagyŤ RMK. Tára); parancsol-parancs (Molnár Albert); accordál-accorda (ťNagyszeghi Gábor is várot nem tarthatta, hanem accordára Hejiszternek adtaŤ Thaly: Adal.); fincál–finca (ťHa tudná gyermek, mire nevelkedik, a finca helyett inkább sírnaŤ. Kovács: Közm.); piros–pír (ťPírja: ejus rubor; él ezen szóval Gyárfi. T: Klimius Miklósában p. 10Ť írja Kreszn.). Így újabban: firfangos–firfang, zilál–zila stb. A hiányos-ból elvont hiány-t már 1755-ben olvassuk Haller L. Telemakusa ajánló levelében (ťKipótolta ezt a heányátŤ.) A csendeszség, csendesség helyett csend-et először Gyöngyösi használ (Kupidó 3. rész), és tőle vette át Faludi (csenddel). A rövid vád szót is Faludi élesztette föl, mely akkor el volt avulva, de több régi írónknál előfordul (Czeglédinél, Gyöngyösinél stb.) s a vádol; vádaskodik igék mellett könnyen megállhatta helyét. Faludi maga szerencsésen vonta el a figyelmes és figyelmez szókból a figyelem főnevet: Csakhogy a későbbi nyelvművelés nem marad meg a fönt jelzett határok közt, s nem elemzi, hanem csonkítja, vagdalja a szókat, és sok elvtárssal működik együtt ťHelmeczi, ki a szókat elmetsziŤ.

 Sokszor érzi Faludi fordítás közben a megfelelő magyar kifejezés hiányát s újnak szükségét, de nem tud csak elégtelen körülírással segíteni magán. Elégedetlensége ilyenkor abban jelentkezik, hogy melléje teszi az idegen szót is: Például: ťA rendes tisztesség, deákul modestia, vigyáz a külsőséges illendőségre.Ť (De … ugyanazt már csak tisztesség-nek mondja.) ťPihenik a párnás széken (canepe).Ť (v. ö. párnás vánkos) Sokan különös szándékokra furcsa lelemények szerint (al capriccio) tekerik és facsarják. (ma szeszély) ťEmberben a magához való kevés bizakodás (diffidentia) sokszor megveszti a nyers erőt.Ť ť Az irigy bánat (zelotypia).Ť ťKészen lévén minden, elérkezett a herold (azaz bajnok mester) nyolc zászlóval, tizenkét trombitással.Ť ťGúnyolóbeszéd (ironia) volt és tréfa.Ť

 Beöthy Zsolt azt írja irodalomtörténetében ťMíg Mikesben inkább a régi nyelv jutott megnemesített kifejezésre, Faludinál az újító, gazdagó tehetség nyilatkozását látjuk. Anélkül, hogy nyelve kevésbbé lenne gyökeres, magán viseli az ízléses újítónak magyaros szellemben finomító, bővítő, idomító kezét. Így, hogy e munkák méltán szolgálhattak volna helyes kiinduló pontjául az általános nyelvreformnak, melynek szükségét íróink nemsokára érezni kezdték.Ť Az előadottak alapján teljes meggyőződéssel elfogadhatjuk ezt az ítéletet, de azzal a módosítással, hogy Faludi – ki 1779-ig élt és működött s kinek némely munkái csak halála után jelentek meg – maga volt az első nyelvújító s hogy nyelve csakugyan kiindulópontja volt az általános nyelvreformnak, – csakhogy ez később elhagyta a Faluditól kitűzött helyes irányt és bolygó lidérceket követve hínárba tévedt. – Faludi mintha a bekövetkező nyelvújítást és nyelvrontást jövendölné meg, mikor az Udvari Emberben ezt írja: ťVáltozton változik nyelvünk és kényes ízünk. Az előbbi beszéd már avott régiség, újra szaggat a világ. A mi taval szép volt, már ma teljes rút. Hogy ebben ne vétsünk, azokat kövessük, akik a javában tudnak válogatni.Ť

II.

 Adámi Mihály 1760-ban adta ki németek számára írt magyar nyelvtanát : Ausführliche und neuerläuterte ungarische Sparchkunst. Könyvének 1763-ban megjelent második kiadását rövid szótárral toldotta meg, melynek ez a címe: Wörterbuch der Stammwörter der Ungarischen Sprache. Függelékül pedig röviden tárgyalja a szóképzés szabályait. Szótára címéből s a függelékből világos, minő gyakorlati cél lebegett előtte: Azt akarta, hogy a tanuló megtaláljon minden magyar törzsökszót a szótárban, a többi szót pedig érthesse meg s képezhesse a függelék szabályaiból. A szótárban pl. csak ez van: ťvén, altŤ, de a függelékben tárgyalt -ség, -ül, -ít képzők megmagyarázzák a vénség, vénül, vénít szókat is. Sokszor aztán olyan törzsökszókat állít föl, a melyek nincsenek meg önálló használatban, de véleménye szerint alapul szolgáltak az illető származékoknak, így pl. a ťfold, fód: fleckŤ alakot nyilván a foldoz, foldozgat magyarázatára vette föl, az ťabaj: hanfen, mengeŤ szót az abajdoc, abajgat törzsöke gyanánt. Közlünk egy kis böngészetet az Adámi-elvonta szókból, fő tekintettel azokra, melyek változatlanul vagy némi módosítással később csakugyan életre kaptak irodalmunkban:

 Alkony : feierabend, rasthaltung.

 Av: grausender gestank und fäule (avas).

 Bám: ausser sich gesetzt (bámul stb.)

 Berzen: wut, das knirschen mit den zähnen (berzenkedik, berzenget).
 Dák: dolch, stilet (dákos).

 Dics, dicsiret: lob, ruhm.

 Dics, dicse prahlerei (az utóbbi a dicsekedés-ből).

 Feny: pech (ťfenyő: 1. tannenbaum, 2. pech.Ť)

 Fohász: seufzer (fohászkodik; az Ehrenfeldc. fohászás szava kétségtelenné teszi, hogy az elveszett fohász nem főnév volt, hanem ige).

 Gede: etwas reizendes, lockendes (gedél).

 Gömböl, gömbölyeg: rund.

 Hempel: walze, rolle (hempelget)

 ťKéj: sieh kényŤ (önnön kéjén)

 Lug: reben (lugas).

 Ollani, ollatni: die haar abscheren (olló: PP. szótárában oltottság is van ,das haarausfallen’).

 Parány, parányi.: sehr klein.

 Pót: zusatz, das ersetzen.

 Redő: halter. (? A német ťhalterŤ a. m. tartó, nyakló. Régebben csak redős-t találunk; ebből vonta el a redő-t; v. ö. Nyr. VII:386.)

 Reg: frühe, morgen (ez megvolt ugyan még régi nyelvemlékeink korában, de a múlt században már el volt avulva).

 Réme: das erstaunen (rémül; ma rém).

 Senny, senye, sennyedék, senyvedék: krätze, raude, schimmel.

 Tárogat: ein gewisses feldinstrument blasen (tárogató).

 Telep: lager, haltung (telepedik).

 Ur, üreg: höhle, leere.

 ťVersen: streit, wettstreit; versent futni: in der wette laufen.Ť

 Vörhön, vörhönyes: Braun, rötlich.

 Adámi e szókat semmiféle jellel vagy megjegyzéssel nem különböztette meg a valóban élő és használatban lévő szóktól. E mulasztása egyrészt arra a tévedésre vihette olvasóit, hogy az elvont törzsököket valóban élő szóknak tartották, másrést olyannak tüntette föl eljárását, mint amely az elvont alapszóknak fölélesztését célozza. S az utóbbi gyanút csakugyan nem fojthatjuk el egészen, mert Adámi szótára néhány más szót is foglal magában olyant, hogy nyilván ő maga csinálta vagy csonkította. Legföltűnőbb ezek közt a ťfúvacs: blasbalgŤ, mely úgy van képezve, mint utóbb a szivacs. Ilyenek még: fogtó, fogató, fogantó: handhabŤ; ťcsende, csendés, csengés: das klingen (v. ö. csendül, csendít: ezekből csende úgy van elvonva, mint a rémül igéből réme, s mint az üdül szóból újabban üde); ťcser, cserge, eserlő: schelleŤ (a csereg, csergedez igékből). – Különben akárhogy s mint van a dolog; annyi tény, hogy Adámi elvonásai csakhamar megtetszettek némely íróinknak, mert azt látjuk, hogy közülök egyeseket használatba vesznek, sőt példáját követve más szókat is rövidítenek. Így pl. Adámi szavai közül a gedél (dédelget) igéből elvont gerle szót alkalmazta mindjárt Mészáros F. a Kártigámban: ťAzért hivatta a herczeget magához, hogy őtet gede és tündéres ékességének kedveltetésével szerelmes érzékenységre indítaná.Ť (1772. 49. 1. A gede szó tehát nem ťüdeŤ; mint Heinrich G. sejtette e helyhez való jegyzetében. Különben Sándor I. is átvette.) A lug szót fölhasználta Kónyi J. (1775-ben) a lugazat, lugozás szók alkotására e h. lugas. – Baróti Szabó Dávid átvette ezeket hempel (ilyen alakban: hömpöly, sőt további elvonással hömp ťhömpölygő, hempergő, görgő-faŤ), kéj, pót, redő, tárogat (sőt tárog!) – Sándor István egyszerűen átvette ezeket: alkony, dics,dicsvadász; dicsvadászat, dicsfű: ehrenpreis stb.), gede (alliciens, pelliciens; illecebrosus), hempely (és hömpöly, továbbá hem per, henger a hemperedik, hengeredik igékből, s ezek közül megmaradt irodalmi nyelvünkben a henger; egyébiránt már Adámi is kiokoskodott egy henger-ni igét), lug (lucus, saltus, nemus), ollani, redő (puca, ruga), senye (senyves), telep (a Szókönyv ťmegszerzésŤ-ében); űr, s még többet is. Hogy pedig már ezek a szótáríróink utánozták Adámit a vélt alapszók elvonásában, azt eléggé bizonyítják a következő példák : Szabónál ťinger: ösztön; óra-inger: óratollŤ (Már Kisfaludy Sándor sokszor használja: Bold. Szer. Gyula Szer. Megbosz. Hitsz; Kazinczy is Munk;, stb.; így Dayka is NB. ingerb szín e h. ingerlőbb, Vitk: Munk. ťláz lázító, vezér, főindító;Ť ťheveny: hevesŤ (hevenyében; v. ö. heveny hangon Vitk: Munk. hevenyen ťhamm: hamvŤ (a hammas hamvas-ból) stb. Sándornál: báva: stupidul, stupefactus (bávászkodik); csél: nugae, possen, (csélcsap); élem, élemet; vita, tempus vitae (élemedett; már Szabónál: élemes ember; figyel attendere, observare (figyelmez); gömb: globol, sphaera (gömbölgeg, gömbös-); ind: motívum, causa movens (a mai ind-ok); izz sudor; rajz: riss, abriss (azelőtt csak rajzol: reissen, rajzolat stb.); séta, sétika (sétál, sétikál), taps; tév, és számos más efféle.

III.

 Kónyi János strázsamestere a múlt század hetvenes éveiben adott ki egy csomó apró munkát, nagyrészt fordításokat. Az irodalomtörténet csak verses regényét szokta emlegetni: ťMagyar Hadi Román, avagy gróf Zrínyi Miklósnak Szigetvárban tett vitéz dolgaiŤ. (Pest, 1779.) Előbb jelentek meg fordításai: ťVárta mulatság, avagy Sarmant királynak … történetiŤ … Németből. (Pozsony, 1774.) Marmontel meséi, Gessner két idyllje: ťÁbel halálaŤ s ťAz első hajósŤ stb. – A nyelvészre nézve főleg az teszi becsessé Kónyi munkáit, hogy teliden-tele vannak népies szókkal és szólásokkal. De æsthetikai szempontból egy percig sem habozhatunk azon ítélet kimondásával, hogy a szerző még az akkori irodalom színvonalán sem áll, azon egyszerű oknál fogva, mert nyelve – még a verses regényben is – nem csak népies, hanem egyúttal a képzelhető legpóriasabb s legízléstelenebb. Emellett azonban nagyon ügyesen, sokszor játszi könnyűséggel bánik a nyelvvel, úgy hogy számos új szót képez, gyakran szokatlan módon, sőt meglepő merészséggel. Ilyen szokatlan képzések pl. visszál,visszanoz (a mai viszonoz), környülít; bölcstelen; maga-segítlen; – hallomo s (v. ö. huzamos) ; vidámatos (v. ö. alkalmatos stb.); – ťa havasoki juhásznéŤ (Marin). – Egészen önkényesnek látszik a felleng szó, mely: Kónyinál határozó s legföljebb a népies megint-e-leng, éppeng alakokra támaszkodik. (A szó megtetszett Baróti Szabónak, de ő alkalmasabbnak tartotta igéül használni: ťfellengeni: fenn repülni; fellengős beszéd: fellengető: fennjáró: felleng-ész: nagy ész, elmeŤ!) Továbbá hullám helyett hullánk, melyre csak nem fullánk hasonló hangzása indította! – Csonkítást és elvonás-félét keveset találunk nála. De érdekes pl. hogy őnála olvassuk először a haszontalan-t hasztalan-ná rövidítve. Õ vonta el a körül, köröskörül szókból a kör főnevet (melyet aztán SzD. és SI. is fölvettek és csakhamar általánosan használt irodalmi szó lett); továbbá a berh főnevet úgy látszik a berhel igéből. Ime Kónyi érdekesebb alkotásai (legnagyobb részökkel a Gessner-féle idyllek fordításában találkozunk).

 Alázódtalan (önérzetes, ki nem szokott alázkodni; Várta Mul.)

 Bántódatlan: Bántódatlan bú nélkül való szeretet. (Harmlose ungestörte Liebe. Ábel)

 Bányol (fölvette SzD.: ťbányolni: pénzt verniŤ): Hozz mást, melyet királyom bányolta (más pénzt, HRom.)
 Berh? Ámbár az átok alatt fekszik-is, de menynyeiket nevel porának berkében. (Dia zwar im Fluche liegt, aber doch himmlische in ihrem staube nährt. Ábel v. ö. SI. ťle-berhelni: dejicere, devolvereŤ, azaz leteperni a porba?)

 Bölcstelenül cselekedett. (Unweise hat er gehandelt. Ábel)

 Burkózik: Az aranyokról alá-függő ruhába burkózának. (Schmiegten sich weinend in die Falten des Kleides. Ábel) Be-burkozónk a mi bőr ruhánkba. Burkózat: die hülle (V. ö. burkozni: se involvere SI.)

 Dördít: Ezek a félelmes fekete fellegek, és minden örömömet, s örömöket széllyel dördéti (Donnern jade Freude von mir, vor ihnen weg. Ábel)

 Érzékenyítőség. Midőn olyatén érzékenyítőségekre mozgatod ajakidat. (Ábel Érzékenyítő SzD. SI.)

 Felségeskedő: A felségeskedő hattyú. (Der majestätische Schwan. Hajós)

 Felleng. Tegézett (?) szárnyakon emelkedvén felleng, a levegő-égig. (Auf bunten Flügeln, stieg hoch empor in die Luft: Ábel) Könnyű szárnyakon felleng emelgették. (Trugen sie auf schwebenden Flügeln empor.) Feleng emel: hoch empor hebt. (Hajós)

 Félnyire: Félnyire az árnyékban feküdt. (Das halb im Schatten liegt. Abel)

 Fodrozat: Fejér hajának fodrozatja (Ábel). Hajának fodorozatját tépte fejérül. (Und riss sich dia Locken vom Haupt. SzD.)

 Fürtözet: Lengedező hajoknak fürtözetivel. (In die losfliegenden Locken. Ábel SzD. – De ez már Gyöngyösinél is előfordul.)

 Gazdálkodatlan tengeren (auf unwirtbaren meeren. Hajós a. m. kietlen; a németnek szolgai fordítása.)

 (Gazdálkodatlanság előfordul Káldinál ťinhospitalitasŤ értelmében.)

 Hallomos: Midőn sokszor fohászkodásira hallomosabban szökellenek ki. (Wenn mein Schmerz und mein Seufzen oft laut wird. Ábel)

 Hanyakodik (a hány igéből, a. m. vetekedik, mérkőzik) Akikkel fegyverrel szoktak hanyakodni. (HRom.)

 Hasztalan: De hasztalan kardját pogány sem emelte… (Hrom.)

 Hullánk: A tengernek hullánkjai. (Die spielenden wellen. Hajós)

 Kérecs ? (kérő, unszoló?) ťVitéz bajtársaimnak kéres [kérés] ösztönzésekre. Várta Mul.

 Kör: Hirtelen a pogány Delit körben vette

 Környülít (umschliessen Hajós; umhüllen. Ábel; umfliessen; s így még többször), környülítés.

 Közelebbít: Vitéz Zrínyi magát a lesbül kivette, és az útját bizton közelebbítette (HRom.). – Az hegyhez közelebbíténk. (Ábel. Így mint a ťhertreten, nähertretenŤ igék fordítása. Úgy látszik, a német ťnähertreten, sich nähernŤ utánzása, míg közelít ťsich nahenŤ)

 Lakozatlan: Puszta csendesség nyúgodott itt a lakozatlan földön. (Auf der unbewohneten Erde. Ábel)

 Leleményes: Az autornak leleményes esze. (Ábel.) – Így is: Az autornak ritka példájú találmányos eszét. (U. o.)

 Lugazat, lugozás (v. ö. Adámi lug-ját): A rendetlenségbe fajult bokrokat a lugazathoz egyengette. (Ábel) Sok fákrul lehullának a színesítő lugozások. (Ihr entfärbetes Laub.)

 Maga-segítlen: Mely gyenge, és mely maga-segítlen az asszonynak szüleménye. (Wie schwach, wie unbehülflich ist der vom Weibe Gaborne. Ábel. Szolgai fordítás e h. tehetetlen, magával jótehetetlen.)

 Mű-eszköz: Mű-eszközit öszve vévén a mezére menni akart. (Sein Gerät. Ábel. v. ö. mű-szer.)

 Néző piac: A véghetetlen jóságú Úr csudáinak néző piaca. (Der Schau Platz.) Abel. ma: néző-tér, szín-tér.)

 Nyomdokot: Irtózással futják azt az utat, amelyet bolyongó lábaid nyomdokolnak. (Mit Entsetzen den Fuss-steig flieht, den dich deine irrenden Füsse leiten. Ábel. v. ö. nyomdok.)

 Nyulasság (nyúlszívűség, HRom.)

 Térdel: ťTérdepeljünk le ide a sír mellé. Azután letérdepülének. Eliel és Jósia is az anyjok mellett szomorúan térdelénekŤ. knieten, Ábel a régiség és a népnyelv úgy látszik csak a térdeplik, térdepel alakokat ismeri.)

 Meg-viadik (megvív; Nev. Demokr.).

 Vidámatos: Vidámatos szellőzéssel várakoznak reánk. (Mit erquickender Kühlung. Ábel 6.) Vidámatos kedvvel. (Mit zärtlicher Freundlichkeit.) Vidámatos álmélkodás. (Frohes entzücken).

 Visszál: Talán ez is valamely új csalfa [csel]? ťNem úgy, kedves kisasszonyom!Ť visszálta a madár. (V. Mul. Ellenben régi szó viszál: intertexit, contexit MA., miből a viszálkodás származik. De SzD. emezt is így írja: visszál. Kónya szavát csak SI. vette föl: visszálni respondere.)

 Visszanoz: Félelmetesen és csak lassan viszszanozá Melida. ~(Furchtsam leise erwiederte Melida. Hajós) Vidámatos felelettel visszanozá Ábel. (Ábel SzD. visszánoz, viszonyoz; Kreszn. viszonoz; SzD. a visszánoz alakot a székely népnyelvből vehette)

 Ezeken kívül még számos más szót is képzett, de azok a közönséges eszközökkel vannak alkotva s munkáinak csak egy-egy helyén fordulnak elő. Ilyenek: ájultat (Ábel) derület, felhőzetlen, irigyes, ködösít, legeltető (legelő), meglelketlenült; mennyeiség , nyilvánságosít. szárnyasít, távozat (entfernung, Kr. is fölvette), viadalság stb.

 Az előadottakból azt hiszem eléggé kitűnik, milyen jelentős tényezők voltak a nyelvújításban Faludi, Adámi és Kónya a magok alkotta szókkal is, de különösen a példával, melyet utódaiknak adtak. Nálok nélkül meg sem értenők, hogyan vetemedhetett Barczafalvi Szabó Dávid egyszerre arra a vakmerő szógyártásra, mely még Kazinczyt is annyira megbotránkoztatta.

(Budapest, Franklin-társulat Könyvnyomdája, 1888. 3–27.)

Bibliográfia

Önálló szakkönyvek

A jelentéstan alapvonalai. Az alakokban kifejezett jelentések - Budapest 1881.
A magyar határozók I - MTA Kiadó 1888. II. - MTA Kiadó 1892.
A magyar kötőszók, egyúttal az összetett mondat elmélete I-III. - Budapest 1881-1883.
A magyar névragozás nyelvtörténeti alapon - Budapest Hornyánszky Viktor Akadémiai könyvkereskedés 1887.
A magyar nyelv I-II. - Athenaeum 1889.
A magyar szórend - Athenaeum 1903.
A magyar szótők - Budapest 1888.
A nyelvújítás és az idegenszerűségek - Budapest 1891.
A nyelvújítás történetéhez - Budapest Franklin Társulat 1888. 27 p
Alany és állítmány - Budapest 1900.
Antibarbarus. Gyakorlati kézikönyv - Budapest Eggenberger-féle könyvkereskedés kiadása 1879.
Az analogia hatásairól főleg a szóképzésben - MTA Kiadó 1881.
Az ugor módalakok - Budapest 1877.
Helyes magyarság. A magyaros stílus kézikönyve - Singer és Wolfner kiadása 1914.
Jelentéstani szempontok - MTA Kiadó 1916.
Jó magyarság - Athenaeum 1908.
Kombináló szóalkotás - Budapest 1890.
Középiskolai műszótár - Országos Középiskolai Tanáregyesület 1906.
Magyar nyelvészet. A középiskolák legfelső osztályainak és tanitóképző intézeteknek - Athenaeum 1905.
Magyar nyelvtan fölsőbb osztályoknak és magánhasználatra - Budapest Eggenberger-féle könyvkereskedés kiadása 1879.
Magyar nyelvtan mondattani alapon I-II. - Budapest 1877-1878.
Müller Miksa fölolvasásai a nyelvtudományról - ford. Pest. 1874
Müller Miksa: Újabb fölolvasások a nyelvtudományról - Budapest 1876.
Német és magyar iskolai szótár - Budapest 1900.
Német és magyar szólások - Budapest Franklin Társulat 1896.
Német nyelvkönyv - Eggenberger-féle könyvkereskedés kiadása 1880.
Tüzetes magyar nyelvtan történeti alapon - MTA Kiadó 1895.

Tanulmányok

A jelzők mondattana. Nyelvtörténeti tanulmány - MTA Kiadó 1913.

Nyelvészeti folyóiratokban megjelent cikkek

Magyar Nyelvőr

Toldi szerelme’. 879. p529.
A "Halotti Beszéd" tájnyelvi sajátságai 1880. ápr. 15.
A "sőt" kötőszó 1880.
A birtokos szerkezetek. 1911. p289.
A birtokos szerkezetek. 1912. p345, p393.
A difteritisznek jó magyar neve 1880.
A doge a magyar nyelvben. 1900. p49.
A főnévi igenévről. 1890. p241.
A háboru szavai. 1914. p375.
A hangátvetésről. 1878. p339.
A -ja, -je igenévképző. 1876. p97, p145.
A jogász nyelvről. 1896. p49, p193.
A kérdő -ő -érd A legrégibb biblia i h-járól. 1911. p117.
A magyar ablatívus-rag eredte. 1912. p208.
A magyar igemódok alkalmazása 1877.
A magyar igemódok alkalmazása. 1877. p148, p199, p243, p337, p529.
A magyar nyelv a hírlapokban 1877.
A magyar nyelv irodalma. 1878. p400.
A magyarság veszedelme. 1907. p49.
A mennyezetes ágy története. 1901. p153.
A nép bölcsesége. 1898. p1.
A nyelv és a társadalom. 1914. p1.
A Nyelvtörténeti Szótár ismeretlenjeiről. 1911. p29.
A nyelvújítás az összehasonlító nyelvtudományban. 1874. pp160-163.
A nyelvújítási vitához. 1891. p56.
A nyíl és a nyír. 1906. p393.
A pécskai nyelvjárás. 1878. p121.
A perrendtartás nyelvéről. 1910. p413.
A régi nyelvemlékek olvasásáról 1880.
A sajtó nyelvőrködése. 1898. p167.
A szavak összetétele a magyarban. 1875. p102, p148, p198, p244, p293, p341, p385, p437, p485, p531.
A Székelyudvarhelyi kódex. 1906. p1.
A szenvedő igék. 1890. p451.
A szófejtő szótárhoz. 1914. p314.
A szótők tanához. 1914. p408.
A szótők története. 1887. p241.
A tagadásról. 1910. p241.
A tárgyas ragozás eredetibb alakja. 1913. p1.
A tárgyas ragozásról. 1889. p554.
A tárgyas-tárgyatlan ragozáshoz. 1874. pp301-302.
A tárgyesetről. 1887. p1.
A természettudományi műnyelvről. 1879. p498.
A tővégi orrhangok történetéhez. 1911. p150.
A visszaható igének egy különös használata. 1878. p481.
Adatok német jövevényszavainkhoz. 1901. p470.
Advák, advájok. 1876. p341.
Alany és állítmány. 1900. p1.
Ál-deverbális és denominativ képzések 1877.
Állapothatározók ’fölött’ névutóval. 1892. p199.
Az ’irand’ alak származékai. 1913. p71.
Az "is" szórendi szerepe 1880. aug. 15.
Az állandó határozók. 1887. p534.
Az Apor-kódex. 1910. p409.
Az értelmező jelző. 1914. p49.
Az összetett mondatról. 1877. p5, p53.
Az ötödik évtized. 1912. p2.
Az udvariasság nyelvéről. 1911. p1.
Az új Nyelvemléktár terve. 1911. p266.
Bécs vagy Wien. 1904. p6.
Belényesi Gábor nyelvéről. 1878. p168, p266.
Budenz ugor alaktana. 1885. p24.
Cím és rangsor. 1896. p385.
Egy deminutiv -j- nyomai a magyarban. 1876. p481.
Egy elveszett magyar hangról. 1909. p289.
Egyink, másink, melyitek. 1915. p306.
Éhomra. 1883. p152.
Elévült hibák és látszólagos hibák. 1899. p193, p292.
Elvonás. 1900. p481.
Fejében. 1886. p57.
Göröngy. 1909. p388.
Hadlaua choltat. 1907. p241.
Hajt és rokonai. 1874. pp99-101.
Hangrövidítő képzők. 1910. p64.
Helyes mondatszerkesztés. 1903. p123, p185, p241, p297.
Helyesirási ingadozások. 1893. p13.
Helyesírásunk reviziója 1877.
Hogy készülnek a nagy szótárak? 1904. p425.
Idegen képzők átvétele. 1879. p296.
Idő, év, evez. 1876. pp1-4.
Igék és névszók. 1909. p241.
Ihesus. 1911. p374.
Ilosvai és társai. 1915. p202.
In, inas, inség. 1874. pp436-438.
Indokol. Indokolás. 1890. p496.
Irni fogott. 1912. p444.
Írva van, írva volt, írva lesz. 1907. p385.
Isten adta. 1907. p193, p264.
Járulék-mássalhangzók a magyarban 1877.
Járulék-mássalhangzók a magyarban. 1877. p444.
Jókai mint nyelvművész. 1904. p249.
Jut és rokonai. 1874. pp241-243.
Karácsonyi cikk. Vallási kifejezések, ünnepek neve. 1913. p433.
Kármán Mór s a magyar nyelvtan. 1915. p385.
Két gyermek nyelvéről. 1906. p317.
Kombináló szóalkotás. 1889. p1.
Kombináló szóalkotás. 1891. p404.
Kormányintézkedések a helyesírás dolgában. 1900. p433.
Madárnevek. 1911. p395, p448.
Magyar-német és német-magyar póstai kézi-szótár. 1872. pp363-366.
Még egy leszámolás a nyelvújítással. 1901. p209, p257.
Nagy-Várad, Budapest és a c. 1907. p337.
Nap-lévő és társai. 1907. p97.
Német szóvégek magyarosítása. 1878. p103, p242, p243, p246.
Népnyelvi adatok 1876.
Névragjaink elemeiről. 1887. p49.
Névragozásunk történetéhez. 1910. p1.
Névszókul használt igealakok. 1878. p434.
Nyelvünk legrégibb jövevényszavai. 1901. p32.
Ragvesztett határozók 1880.
Rakva, rakvák. 1904. p251.
Révai grammatikája. 1907. p440.
Rövid és hosszú mássalhangzók. 1878. p529.
Sajnál és családja. 1910. p193.
Szít, czivakodik, szivárvány. 1878. p1.
Szóegyeztetések. 1910. p433.
Szófejtések. 1879. p49, p102.
Szófejtések. 1903. p353, p415.
Szófejtések. Erkölcs. 1897. p529.
Szoktam. 1914. p289.
Szórendi szőrszálhasogatások. 1883. p354.
Talmi Arany magyarázatok. 1909. p260.
Támad és rokonai. 1874. pp193-196.
Tökél. 1876. p392
Történeti vagy elemi rokonság? 1915. p1.
Új betűink kérdéséhez. 1876. pp252-255.
Új népiskolai nyelvknyvek. 1906. p368.
Valamennyi. 1911. p315.
Visszaható ige tárggyal. 1886. p107.
Vörösmarty ’Csongor és Tünde’. 1874. pp302-307.

Egyetemes
Philologiai Közlöny

A "pedig"-gel kapcsolt mondatok 1881. V évf. 7. sz.
Külömböztetés 1881. V. évf. 3. sz.
Nyelvünk ikes igéi és a Révai szabálya. Takáts István könyvéről 1887.

Nyelvtudományi Közlemények

A mássalhangzók hasonúlása a magyarban. 1878. pp71-95.
A nyelvhelyességről. XXIV. pp233-236.
Az idegen szók ellen. XXIV. pp355-359.
Az ugor mód-alakok. 1877. pp135-167.
Esemény az urálaltáji nyelvészet terén. XXIV. pp1-5.
Szókombinálás és szóképzés. XXIV. pp129-142.

Nyelvészeti Füzetek

Az ikes ragozás története - Athenaeum 1906. 28. sz.
Az új helyesírás - Athenaeum 1903.
Az új helyesírás szövege és magyarázata bővített szójegyzékkel 1903. 5. sz.
Elvonás (Elemző szóalkotás) 1904. 11. sz.
Igenévi szerkezetek 1907. 47. sz.
Tréfás népmesék és adomák. Nyelvjárási olvasókönyv 1903. 4. sz.

Értekezések a nyelv- és szép tudományok köréből

A jelentéstan alapvonalai 1881.

Megemlékezések

Szarvas Gábor emlékezete - Budapest 1897.

Egyéb újságokban,
folyóiratokban megjelent
cikkek, tanulmányok

Veszprém

Néhány szó a magyar nyelv érdekében 1877. júl. 22.
A nyelvtudományról 1877. jan. 2.

Társszerzővel
közös szakkönyvei

Simonyi Zs. - Balassa József: Német és magyar szótár - Budapest Franklin Társulat 1899.
Simonyi Zs. - Szarvas Gábor: Magyar nyelvtörténeti szótár. A legrégibb nyelvemlékektől a nyelvújításig - Budapest Hornyánszky Viktor Akadémiai könyvkereskedése 1890.

Idegen nyelven
megjelent könyvei

Die ungarische Sprache - Geschichte und Charakteristik - Strassburg 1907.
Ioannis Nicolai Révai Elaboratior grammatica Hungarica. Volumen tertium - Budapestini MCMVIII.

http://www.c3.hu/~varucca17/sz/index.htm