„Kenézének
integetni, keltegetlek nemezemen,
Kosarasok
kanászának, gárdanadrág nemesemen.”
A Nyelvi játékaink
nagykönyve bemutatja a nyelvünkben rejlő játéklehetőségeket; a nyelvi
vonatkozású feladványok, rébuszok, fejtörők gyűjteménye. Grétsy László
eligazítást ad minden bemutatott játék, rejtvény múltjáról is. A szerző
így vall kötetéről: „a játék számomra ezúttal nyelvi játékot jelent;
olyan önként és kedvvel, örömmel végzett cselekvést, amelynek tárgya, eszköze
az anyanyelv.”
A Nyelvi játékaink
nagykönyve a következő tíz témakörbe csoportosítva adja közre
anyagát:
1. Betűk, hangok
játékai
2. Betű- és
képtalányok
3. A betűjátékok
fejedelme, az anagramma
4. Szótagok, szavak
játékai, rejtvényei
5. Egyéb klasszikus
játékok (palindrom, intarzia)
6. Játékok,
bűvészkedések versekkel, rímekkel
7. Nyelvtörők,
találósdik
8. Nyelvi játékok –
menet közben
9. Betűhálók
rabságában – és bűvöletében
10. Egyéb nyelvi
játékok, csecsebecsék
A kézikönyvben ismertetett
több száz játék átfogja nyelvünk egészét, hiszen a kötetben megtalálhatók a
betűkkel (hangokkal), szórészletekkel (szótagokkal, rímekkel), a szavakkal és a
szavaknál nagyobb nyelvi egységekkel, a szólásokkal, közmondásokkal foglalkozó
játékok is, valamint számos olyan agyafúrt szellemes játék, fejtörő, illetve
megoldás, amely anyanyelvünk csodálatra méltó képlékenységéről és gazdagságáról
tanúskodik. Minden feladványnak megtaláljuk a megoldását is a
kiadványban.
Grétsy László a
magyar nyelvművelés, nyelvi ismeretterjesztés széles körben ismert
személyisége, az ELTE BTK professor emeritusa, Magyar Örökség-díjas nyelvész.
Az elmúlt évtizedekben számos – a nyelvi játékokkal is foglalkozó – tévé- és
rádióműsor (Szójátékklub, Játsszunk!, A nyelv világa, Gyöngyök, Játéksarok,
Magyarán szólva) vezetője vagy közreműködője.
A Nyelvi játékaink
nagykönyve kiválóan alkalmas mind egyéni és társas szórakozásra, mind pedig
az anyanyelv megszerettetésére, a nyelvérzék fejlesztésére, csiszolására.
Grétsy László: Nyelvi
játékaink nagykönyve
Bevezető
A kötet fogantatása
Mint e mű szerzője, úgy érzem, kötelességem tájékoztatni az
olvasót arról, hogy ez a kötet nem egy kiérdemesült nyelvésznek – azaz
olyannak, aki szolgálati idejét becsülettel kitöltötte, feladatait elvégezte,
befejezte – az élemedett korú értelmiségiekre jellemző „íráskényszerből” fakadó
munkája, hanem egy olyan mű, amelynek megírására a szerző évtizedek óta,
csaknem fél évszázada tudatosan készült, s most érkezett el az az idő, amikor
ezt a tervét valóra is válthatja. Két kezemen sem tudom megszámolni, eddigi
életem során hány újságíró vagy riporter kérdezősködött afelől, hogy van-e
valamilyen hobbim, s ha igen, mondjam meg, mi az, s én, mivel a Ki kicsoda?- féle
kiadványokban sohasem válaszoltam ezt firtató kérdésre, az interjúkészítőknek mindig,
már három-négy évtizeddel ezelőtt is becsületesen megmondtam, hogy két hobbim
van. Az egyik a sakk, olyannyira, hogy e királyi játékot ifjúkoromban még versenyzőként
is űztem, a másik pedig a nyelvi játékok szeretete, amely már nyolc-tíz éves
koromban bennem munkált. Már gyermekként nyelvi játékokat gondoltam ki, sőt
rejtvényeket is készítettem, felnőttként pedig jeles író, irodalomtörténész
kollégámmal, Vargha Balázzsal húsz éven át vezettem a Nyelvi Játékok Klubját,
amely a TIT (Tudományos Ismeretterjesztő Társulat) égisze alatt működött 1970
és 1990 között, s amelynek körülbelül kéthavonkénti „ülésein” az ország minden
részéből rendszeresen részt vettek a különféle nyelvi játékok kedvelői,
művelői. Noha nyelvészeti tevékenységem több kutatási ágra is kiterjedt (pl.
nyelvtörténet, a szaknyelvek kutatása), kutatásaim legfőbb tárgya mégis a mai
magyar nyelv volt, mind életemnek abban a szakaszában, amelyikben az MTA
Nyelvtudományi Intézete volt a munkaadóm (ezen időszak második felében A mai
magyar nyelv elnevezésű osztályt irányítottam), mind abban, amelyikben az ELTE
Tanárképző Főiskolai Karának Magyar Nyelvtudományi Tanszékét vezettem. Ezekben
az évtizedekben, mivel a mai magyar nyelv mind a rádióban, mind a televízióban
elég nagy teret kapott, mindkét hírközegben rendszeresen voltak műsoraim. Ez
nem ide tartozik, de az igen, hogy közülük többnek is a nyelvi játékok álltak a
középpontjában. Ilyen volt a tévében a Szójátékklub című, egy éven át
havonta jelentkező műsor; később több mint egy évtizeden át a Játsszunk! című
műsorblokk A nyelv világa című, Szépe Györggyel közösen vezetett havi
műsorban, majd a Balázs Gézával szintén több évig közösen vezetett Gyöngyök
című anyanyelvi műsor Játéksarok című műsorblokkja. Talán érdemes
megemlítenem, hogy a több mint negyedszázadig élő, Magyarán szólva című
heti rádióműsornak is volt egy rendszeres Rejtvénypályázat rovata. A velem
csaknem mindig nyelvhasználatunk időszerű kérdéseiről beszélgető újságírók a
megmondhatói, hogy amikor a nyelvi játékokhoz s a rejtvények világához való
vonzódásom került szóba, sohasem titkoltam, hogy ha valami előre nem látható
esemény nem üti ki kezemből idő előtt a tollat, előbb vagy utóbb megírom nyelvi
játékaink könyvét úgy, ahogy ezeket a játékokat és az ezeken alapuló
rejtvényeket én látom. Egy könyvem már jelent is meg e tárgyban (Anyanyelvünk
játékai, Gondolat, Budapest, 1974), de az a csaknem négy évtizeddel
ezelőtti kötet még korántsem az a könyv, amelyre a nyelvi játékok és rejtvények
áttekintő munkájára utalva gondoltam. S most, amikor halasztást nem tűrő szakmai
feladatok már nem vagy legalábbis kevésbé kötnek, ugyanakkor pedig a sors kegyelméből
maradt annyi erőm és energiám, hogy e régi vállalásomat teljesítsem, sürgető
kötelességemnek érzem, hogy e saját magam által kijelölt munkát mielőbb elvégezzem.
S hogy olvasóim ne sajnáljanak, szánjanak ezért, azt is azonnal hozzáteszem, hogy
ez számomra nem teher, hanem igazi gyönyörűség.
A könyv tárgya, témaköre
Felvetődhet a kérdés: mi is tulajdonképpen a munka témája?
Nyelvünk játékainak s a nyelvünkben rejlő játéklehetőségeknek kibányászása s
bemutatása? Vagy esetleg olyan feladványok, rébuszok, fejtörők közzététele,
amelyek nyelvi vonatkozásúak, s amelyeknek megfejtését az olvasóktól várom,
azaz könyvem voltaképpen valamiféle rejtvénygyűjtemény?
A válaszom: sem ez, sem az, illetve ez is, az is. Nem azért,
mintha akár az elsőként, akár a másodikként említett tematikát önmagában
elégtelennek tartanám, értéktelennek tekinteném. Ha így vélekednék, olvasóim
azonnal rám cáfolnának, hiszen mind a hazai, mind a külföldi munkák egész sora
bizonyítja, hogy bár a két műfaj között jelentős különbségek vannak,
mindkettőnek van helye a nap alatt. Egyformán olvasmányos és érdekes Lukácsy
Andrásnak Elmés játékok, játékos elmék című munkája, amely a különféle
nyelvi és nem nyelvi játékok keletkezését és életútját mutatja be anélkül, hogy
egyetlen feladvánnyal is megpróbálná az olvasókat behálózni, magához láncolni,
valamint a másik, már szintén klasszikusnak számító mű, Kun Erzsébetnek A
rejtvény című könyve, amely, miközben a legkülönfélébb rejtvényfajták
tömegét mutatja be, jobbára keletkezésük történetét is élvezetesen elénk tárva,
a szóba hozott rejtvények, rébuszok közül a kötetnek szinte minden fejezetében
az olvasónak szóló feladványokat is közzétesz, nem is csekély számban. S
ugyanezt tapasztaljuk akkor is, ha a külföldi kiadványokat vizsgáljuk meg ilyen
szempontból. Történetesen két könyv van a kezem ügyében. Közülük az egyik Tony
Augarde The Oxford Guide to Word Games című műve, amely
tudományos értekezésekhez illő komolysággal vezeti be az olvasót a szójátékok,
illetve általában a nyelvi játékok világába, anélkül, hogy akár szemléltetés
ürügyén, akár egyéb megfontolásból egyetlen megoldandó feladvánnyal is
„terhelné”. De itt van előttem egy nagy alakú, csaknem kétszáz oldalas Superrätsel
Buch is, amely minden különösebb elrendezés, be- és rávezetés, magyarázat nélkül
nem más, mint több száz, többnyire rajzos, ábrás rejtvény, nyelvi játék tarka,
színes szőttese. A Hamburgban megjelent könyv egyik névjegyrejtvényéből, amelyen
csupán egy úr neve (Bert Flöz) és lakhelye, a Karlovy Varytól északra, a Mulde
folyócska partján fekvő kis település, Aue neve áll, ugyanolyan technikával tudhatjuk
meg, hogy a névjegytulajdonos kedvenc operája Mozarttól A varázsfuvola (Zauberflöte),
mint ahogy az én könyvemnek egyik anagrammafejezetében található Beszédes
névjegyek című szakaszban a vizitkártyákon olvasható személyek
foglalkozását lehet kiókumlálni. De ezt a példát talán nem is illett volna
említenem, mert a saját munkámról még csak elég sejtelmesen szóltam. Térjünk
tehát vissza az idézett angol és német nyelvű munka összehasonlításához! Az
olvasó, amikor kezébe veszi ezeket a könyveket, csak azt állapíthatja meg, hogy
ez is, az is megáll önmagában, s mindkét műfaj lehet a maga nemében akár kiváló
is. Nekem most, hogy a két műfajt próbálom összevetni egymással, óhatatlanul a
nagy francia író, költő és filozófus, François-Marie Arouet de Voltaire jut
eszembe, akinek A tékozló fiú című ötfelvonásosából kiszakadt s
szállóigévé vált a következő mondat: „Tous les genres sont bons, hors le genre
ennuyeux”, azaz minden műfaj jó, kivéve az unalmas műfajt.
Nyelvi játékok és/vagy rejtvények
Nos, ami engem illet, a műfaj kérdésében én egyértelműen azt a
harmadik megoldást választom, amelyre a talányosnak látszó „sem ez, sem az,
illetve ez is, az is” megfogalmazással valamelyest már utaltam is. Minden
nyelvi játékról, rejtvénytípusról, amellyel foglalkozom, igyekszem valamiféle
eligazítást adni, esetleg a múltjáról is elmondani egyet-mást, ugyanakkor pedig
ahol lehetőség kínálkozik rá, ott szemléletes nyelvi feladványokkal is
megpróbálom olvasóimat szórakoztatni, gyönyörködtetni, s az éppen terítéken
levő játék-, illetve rejtvénytípust ilyen módon is megkedveltetni velük.
Meggyőződésem, hogy ez az a módszer, amellyel a könyv majdani olvasóihoz leginkább
el lehet érni. Azt a cím is nyilvánvalóvá teszi, hogy könyvemben nem
mindenfajta játékkal foglalkozom. Hogy mivel igen s mivel nem, arra, hogy álláspontom
megalapozott s általam immár évtizedek óta képviselt, sőt hangoztatott voltát
érzékeltessem, talán nem szerénytelenség azzal a néhány mondattal válaszolnom,
amelyet a Nyelv és Irodalom című egykori TIT-kiadvány 1972. évi első
számában közzétett, A játék szerepe az anyanyelvi ismeretterjesztésben című
értekezésemben fogalmaztam meg, s amelyhez azóta is tartom magamat. Idézem az
írás első bekezdését:
„Mindenfajta félreértés megelőzésére már jó előre jelzem, hogy játék
szavunkat nem ’játékszer’ (pl. a kisgyermek összerakós játéka), nem is
»művészi alakítás« (pl. a színész elmélyült játéka) értelemben, hanem
’kedvtelésből végzett cselekvés’ jelentésben használom. Persze, jól tudom, hogy
még az ilyen módon szűkített fogalomkör is rendkívül tág: a bújócskától,
zálogosditól a sakkozáson, kártyázáson át a különféle sportjátékokig sok minden
beletartozik. Nos, a játék számomra ezúttal nyelvi játékot jelent; olyan
önként és kedvvel, örömmel végzett cselekvést, amelynek tárgya, eszköze az
anyanyelv.”
Azaz munkám témaköre szűkebb, mint Kun Erzsébetnek már említett A
rejtvény című könyvéé, amelyben a valóban nyelvi feladványokon kívül
matematikai, logikai talányok, sőt még szemmérték-ellenőrzésre vagy a
játszók megfigyelőképességének vizsgálatára irányuló rejtvények is
találhatók, azonban bővebb, mint Lukácsy idézett munkájáé, amelyben,
illetve amelyből az egy-egy témával kapcsolatos, szellemes rejtvények
megfejtésének örömét nem ismeri, nem ismerheti meg az olvasó. Márpedig nagyon
sokan vannak, akik egyrészt szerelmesei, szinte rabjai a valóban szellemes nyelvi
játékoknak – nem véletlen, hogy a filmcímekben, reklámszövegekben egyre több,
sőt már-már „túlteng” a szójátékon vagy egyéb nyelvi játékon alapuló csattanó
(sajnos a szellemességet elég gyakran hiányolnunk kell mellőlük, illetve
belőlük) –, s ugyancsak igen sokan vannak, akiknek már eleve a
rejtvényfejtés a hobbijuk. Néhány éve a Népszabadságban olvastam
egy terjedelmes cikket e kérdésről. Megtudhattam belőle, hogy a
különféle rejtvénylapok egyesített havi példányszáma hazánkban az egymilliót
is eléri, sőt meghaladja. Félelmetes szám! Nos, én arra törekszem, hogy e könyv
mindenképpen jusson el azokhoz, akiknek életéhez a nyelvi játékok
megismerésének s a bennük való elmélyedésnek öröme, valamint a
rejtvényfejtés semmi mással össze nem hasonlítható izgalma s a
megoldásra való rálelés keltette diadalérzés egyaránt szervesen
hozzátartozik.
A játék szerepe nyelvünkben és életünkben
Az eddig elmondottakból olvasóim esetleg arra a következtetésre
juthatnak, hogy a nyelvi játékoknak s rejtvényeknek életünkben betöltött
szerepét talán túlértékelem, s mint a téma elkötelezettje elfogult vagyok
iránta, a valóságosnál nagyobbnak látom. Ha szavaimból ezt érzik ki, nem bánom,
sőt inkább végtelenül – akár így is mondhatom: féktelenül – örülök, mert
anyanyelvünknek ezt a szerepét valóban csak szuperlatívuszokban fejezhetem ki,
s így értékelhetem. Nem véletlen, hogy népmesekincsünknek jellegzetes darabjai
az olyan mesék, amelyekben a főhős – egy talpraesett, rátermett fiú, vagy, mint
például Az okos leány című ismert mesében, egy tűzrőlpattant leány – egész
élete, sorsa attól függ, tud-e valamilyen csalafinta kérdésre helyesen válaszolni.
Ennek a próbán való helytállásnak gondolata ősi hagyományban gyökerezik. Egy-egy
rejtvény megoldásának kulcsa ugyanis egy közösség számára ismert volt, szinte
közkincs; ismeretlenekkel, idegenekkel szemben azonban a rejtvény feladása kihívás
életre-halálra. Ha az idegen kiállta a próbát, azaz jól felelt, a közösség befogadta,
mivel a szellemvilág pártfogoltjának tekintette. Ellenkező esetben a fejébe kerülhetett
a kudarc.
De nem csak a régmúlt s nem is csak a népmesék felől
közelíthetünk témánkhoz. Mai életünk is ezernyi példát kínál. Némi túlzással
azt mondhatjuk: minden tudományos kutatás valamilyen talány megfejtésére,
minden alkotó munka valamilyen kitűzött cél elérésére irányul, s annak a
révületnek, amely egy izgató tudományos probléma megoldása, az alkotás
folyamata közben megszállja, hatalmában tartja s szinte emberfeletti
erőfeszítésre készteti a tudóst, a művészt, az alkotót, nemegyszer ez a játékszenvedély
a megteremtője. Van, sőt nagyon is sok olyan ember van, akinek egész élete már
fiatal kora óta egyetlen dolog, egyetlen cél elérésére irányul, s az e cél kivívására,
valóra váltására fordított munka szinte a mindene, éltető közege. Bárdos Lajostól,
a neves zenetudóstól származik ez a mondás: „Zene nélkül lehet élni, de nem
érdemes.” Ezt kitűnő fiatal zongoraművészünktől, Bogányi Gergelytől tudom, aki
egy vele készített interjúban, idézve a Bárdosnak tulajdonított mondást, saját
magáról ezt fűzte hozzá: „Elképzelhetetlennek tartom, hogy zene nélkül éljek,
tehát személy szerint ez ki van zárva. Mert ha becsuknának egy cellába és nem
adnának zongorát, akkor is csak a zene járna az eszemben: zeneművek, darabok,
megvalósítási lehetőségek.” Hát nem gyönyörű? Maczkó Mária énekművészünk,
népdalénekesünk – érthető módon – magát az éneket tartja a világon a legszebbnek.
Ezt írja: „Az ének maga a csoda, a lélek megtartó ereje. Azért van, hogy a szív
el ne hervadjon. Az ének megindítja a lelkeket, és ráirányítja a figyelmet
arra, hol is élünk, milyen ez az ország, miért kell most fohászkodnunk.”
Nyelvészként, egyúttal a magyar nyelv szerelmeseként nem hagyhatom említés
nélkül azt a gyönyörű gondolatot, amely Márai Sándor 1976-os naplójából való.
Ezt írta Márai: „Hálás vagyok a sorsnak, hogy anyanyelvem a gyönyörű magyar. Az
egyetlen nyelv, amelyen mindent el tudok mondani, ami érthető és érthetetlen az
életben. És hallgatni is csak magyarul tudok arról, ami számomra becses.” S
hogy az emberi lélek legjobb ismerői, az írók, valamint a művészek mellől az
alkotó tudósok se maradjanak ki, továbbá ne maradjon ki a játék szerepének
említése se, hadd hivatkozzam nemzetközi hírű kémikusunkra, Kálmán Alajos
akadémikusra, aki az Egy csepp emberség című, számos neves személyiség útmutató
idézetét s ahhoz hozzáfűzött magyarázatát tartalmazó háromrészes sorozatnak első
kötetében idézetként ezt a Kosztolányi-sort hozta magával: „A játszótársam, mondd,
akarsz-e lenni…”, majd választását a következőképpen indokolta meg:
„Most, belépve a hetvenedik évembe, próbálom magamnak
megfogalmazni, mi volt a mozgatórugója talán nem sikertelen kutatói pályámnak.
Szerintem a legfontosabb, hogy mindig engedtek játszani, sőt,
amióta vezető vagyok, több mint harminc éve, magam is engedem játszani azokat,
akikkel dolgozom.
Tudtam játszani. Soha nem voltam főnök, nem is akartam főnök
lenni. Úgy nem lehet kutatni.
A különböző karakterű embereket hagyni kell együtt játszani.
Ma több játékostársam, tanítványom már külföldön játszik,
magasabb szinten, hál’ Istennek.
Egyikük például Angliában professzor, fehérjeszerkezet-kutatással
foglalkozik, egy másik Amerikában dolgozik.
A legfontosabb, hogy az együttjátszás örömét próbáljuk a
tudományban hasznosítani, hiszen a játék igazán komoly dolog.”
Igazi, szívbéli örömmel idéztem az iménti sorokat. Mindegyiket,
de leginkább talán éppen a legutolsót, mivel én magam is sokáig azzal a
gondolattal kacérkodtam, hogy ennek a játékoskönyvnek a címe is ez lesz,
Kosztolányi nyomán: „A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni…” Végül
azért álltam el ettől a választástól, mert úgy éreztem, hogy ez a cím egy
meglett korú nagypapa szájába már nem illik úgy, mint illett volna tíz-húsz
évvel ezelőtt. De azóta is vallom, hogy a nyelvi játékokkal való foglalkozás
olyan ember számára, akiben megvan a játék örömének érzése, csakugyan a
legszebb, legjólesőbb érzések egyike, valóban „igazi gyönyörűség”, ahogy bevezetőm
első bekezdésében írtam.
Azt egyébként felelősséggel állíthatom, s bátran kijelenthetem
olvasóimnak, hogy az emberiség jelentős része – de mivel e könyvben
anyanyelvünk játékairól szólok, hadd szűkítsem a kört így: népünk jelentős
része – vonzódik is a nyelvi játékokhoz, még akkor is, ha ezt észre sem veszi.
Ki nem mesélt vagy hallgatott még vicceket? Nos, szinte minden második vicc
valamilyen szójátékon alapul. („Jean! Miért veszi be azt a könyvet az ablakból?
– Mert nagyon betűz a nap, uram!”) Ki nem torzított el még sohasem
szavakat, hogy ezzel játékos-bizalmas jelleget adjon beszédének? (Régen: et
cetera > ecetet rá, ungeniert > óne zsinór; újabban: mi
újság? > mizu?, gratulálok > gratula, rendben van > rendicsek
stb.) Melyikünk nem mondott még ki soha olyan, valójában abszurd, de
stílusértékénél fogva mégis kifejező mondatokat, mint „Megeszlek!”
(kisgyereknek, holott dehogyis akarjuk fölfalni), „Mondd, mire vagy olyan
szerény?” (némi gúnnyal), „Ne adjuk fel a csüggedésünket!” stb. Játszik a
nyelvvel az író, midőn kifejező beszélő nevet keres hőseinek. (Kovalovszky
Miklós, kitűnő kollégám Az irodalmi névadásról címmel könyvet is írt
róla; egyébként a nyelvi játékok kedvelői is jeleskednek a beszélő nevek
alkotásában, ők inkább a hangzásra figyelve. Csupán néhány példa,
szemléltetésül: Alma Borika, Fleck Titusz, Fodor Menta, Háló Inge,
Hamar Romola, Kömény Magda, Nyári Szabin, Orosz Tea, Para Zita.) Játszik a
költő varázsos szóképeivel. Játszik a kínrímfaragó is. Játszik a kereszt-, rombusz-,
oszlop-, szám-, szó-, kép- és betűrejtvények kedvelője. Játszik a kisgyermek, midőn
ösztönösen szót alkot, vagy ritmusos versikéket költ. (Sosem felejtem el. Vagy
húsz éve a budai várkerület egyik kis utcájában Horváth Gyulával, az akkoriban nagyon
ismert színésszel álltunk és beszélgettünk. Egyszer csak arra jön felénk egy öt-hatévesforma,
vagány külsejű legényke, rámered a művész vastag fekete bajuszára, majd
kibuggyan belőle a kérdés: – Bácsi, neked szájöldököd van? Megvallom,
ennél szellemesebb gyermeknyelvi szót azóta sem hallottam.) Röviden: aki
szereti anyanyelvét, annak nemcsak segítőtársa, hanem játszótársa is a nyelv.
Már többször, többen is érdeklődtek nálam afelől, van-e
valamilyen komoly célom is a játékos nyelvműveléssel, vagy csupán nyelvünk
színességére, hajlékonyságára, dallamosságára, a verselés szinte minden
fajtáját lehetővé tevő voltára, szókincsünk gazdagságára igyekszem ilyen módon
is felhívni a figyelmet. Mindig készségesen válaszoltam erre is, most sem
teszek másként. Szerintem a kérdésben említett cél – a figyelem felhívása
nyelvünk színességére stb. – már önmagában is olyan komoly cél, hogy bátran kimondom:
ennél többet nem is kívánok elérni. Ha könyvemmel mindarra fel tudom hívni a
figyelmet, amit a kérdezők felsoroltak, akkor boldogan dőlök hátra, mondván, pontosan
ezt akartam. Vagyis ezt a munkát voltaképpen nem nyelvművelő könyvnek szánom,
hanem a nyelvi játékokat – főleg a mi nyelvünk játékait – az olvasóval
megismertető és megszerettető alkotásnak. Más kérdés, hogy a különféle nyelvi
játékok, feladványok kiváló pedagógusok szakavatott magyarázatai révén a
nyelvművelésnek és az anyanyelvi ismeretterjesztésnek tevőleges részévé
válhatnak. Így például a betűjátékok többek között a hang és a betű viszonyának
megértéséhez nyújthatnak segítséget; a helyesírással is kapcsolatos játékok már
eleve a helyesírási ismeretek megszilárdítására is szolgálnak; a betű-, szó- és
képtalányok a nyelvi fantáziát, találékonyságot fejlesztik, ezenkívül a
szójelentéstani ismeretek terjesztésének hasznos eszközei; a különféle versjátékok
a fogalmazás és a stilisztika mezsgyéire kalauzolják el a nyelvi játékok kedvelőit,
résztvevőit, és még hosszasan sorolhatnám, milyen egyéb közvetlen célokat is
szolgálhatnak – és szolgálnak is – az efféle játékok, rejtvények.
A kötet felépítése, tagolása
Most már csupán könyvem szerkezetéről írok néhány szót. Nem
sokat, mert az eligazodás reményeim szerint nem lesz nehéz olvasóim számára.
Azt természetesen fontosnak tartom megjegyezni, hogy e könyvvel korántsem a
teljesség valamilyen fokát szeretném elérni. Erre törekedni reménytelen
vállalkozás lenne. Bár az az anyag, amelyet évtizedek során összegyűjtöttem,
sokszorosa annak, amit végül bele is vettem a kötetbe, mit értem volna vele, ha
mind belezsúfolom egy hatalmas könyvbe vagy akár egy könyvsorozatba? A
teljességtől akkor is messze állnék, mert a nyelvben amúgy sem lehet szó
teljességről. Anyanyelvünk játék- és rejtvénykincse oly beláthatatlanul nagy,
hogy e kincset nemhogy egy ember, hanem egy erre szakosodott szakemberekből álló
együttes sem tudná összegyűjteni sem egy, sem tíz év alatt, s ezzel még nem
jeleztem azt az örvendetes tényt, hogy ez a játékkincs az utóbbi években, az
internetes játékoldalak és -rovatok mozgósító hatására hihetetlen, de
mindenesetre egyre gyorsuló arányban növekszik, gazdagodik.
Nem, szó sincs teljességről. De arra igenis törekedtem, hogy
figyelmem a nyelvi játékok minél szélesebb körére kiterjedjen. És törekszem
arra is, hogy amit játékkincsünkből az évek során összegereblyéztem, annak a
legjava jusson is el az olvasóhoz, azaz abban a szöveg- és ábrahalmazban,
amelyet e könyv tartalmaz, minél jobban – talán elég, ha szerényebben csak
ennyit mondok: valamelyest – el tudjon igazodni. Szó- és tárgymutatót nem
terveztem, mert úgy érzem, inkább riasztó, mint ösztönző hatása lenne, de a
tartalomjegyzéket igyekeztem úgy összeállítani, hogy az már eleve segítse az
olvasót az eligazodásban. A kiemelt betűkkel szedett, összefoglaló jellegű fejezetcímek,
amelyekből mindössze néhány van, arra szolgálnak, hogy olvasóimat nagy
vonalakban tájékoztassák annak a fejezetnek témaköréről, amelynek élén állnak; eligazítsák
arról, hogy abban a részben mit találhatnak, milyen témákra számíthatnak. Azt
hiszem, ez sokat segít majd a tájékozódásban. Persze sok az átfedés, hiszen a
különféle nyelvi játék- és rejtvényötletek a legváratlanabbul is összekapcsolódhatnak
egymással. Különösen annak nehéz a dolga, aki a betűjátékok közül szeretne valamilyen
fajtát megtalálni, mert a tartalomjegyzék tíz fő fejezete közül több is utal
betűkkel kapcsolatos játékokra, feladványokra. Bár – legalábbis szándékaim
szerint – az összefoglaló megnevezések alatti fejezetek, valamint a
tartalomjegyzékben is feltüntetett további egységek, szakaszok címe sok mindent
elárul, az olvasónak nemegyszer bizony jócskán kell lapozgatnia, amíg végül
célhoz jut. De úgy gondolom, ez a lapozgatás sem valami unalmas, hanem inkább
nagyon is érdekes dolog; olyan feladat, amelyet az olvasó nem terhesnek, hanem
inkább szórakoztató, akár izgalmas felderítő munkának érez.
A kötet végén található szakirodalom természetesen szintén nem a
teljesség igényével készült. Inkább csak azt mutatja meg, hogy a szerző – azaz
személyem – munkája során milyen könyveket, cikkeket forgatott gyakrabban e
munka írásakor. Nagyobb részükre a könyv valamelyik részében hivatkozom is, jó
néhányra többször is. S magában a könyvben számtalanszor utalok személyekre is,
akiktől nyelvi játékos ötleteket kaptam, valamint sokszor utalok arra a már-már
legendás testületre, a Nyelvi Játékok Klubjára, amely számos nyelvi játéknak a
forrása, kimunkálója. E „háttér” nélkül munkám egészen bizonyosan sokkal
szegénye(se)bb lenne. A klubra, főleg törzstagjaira hálával gondolva csak
annyit mondhatok itt: köszönöm, köszönöm, köszönöm!
Szoktató
Szoktató? Hát ez meg micsoda, s különben is, hogyan kerül a
csizma az asztalra? – kérdezhetik olvasóim, s jogosan, hiszen ilyen szavunk –
legalábbis szótárazva – nincs is.
Megértem esetleges berzenkedésüket, de kérem, tegyenek félre
minden ellenérzést, ugyanis éppen nekik, az olvasóknak igyekszem segíteni vele.
Az ötlet voltaképpen nem is tőlem származik, hiszen azt, amit bevezetőmnek e
kis záró részében „elkövetek”, magamtól soha nem tettem volna meg. Csakhogy
valami történt az elmúlt – vagy azt megelőző – évben, s minden más ebből
fakadt. A Tinta Könyvkiadó, amely egynyelvű szótáraival az utóbbi évtizedben
valósággal megújította szótárirodalmunkat, pályázatot hirdetett egy olyan vers
írására, amely anyanyelvünkről szól, anyanyelvünket méltatja. Akkor, a pályázat
meghirdetésekor nem is tudtam erről, utólag azonban kezembe került a pályázat
egyik nyertes darabja, Bencze Imrének, akihez remek nyelvi játékai révén több
évtizednyi ismeretség fűz, Játékos anyanyelvünk című, rendkívül igényes,
kiváló pályamunkája. Amint megkaptam, tüstént elolvastam, végigcsemegéztem, s
egyszer csak a homlokomra csaptam, mivel belém nyilallott a nagy ötlet, amely,
mint mondtam, magamtól soha nem jutott volna eszembe. Bencze Imre ebben a
pályamunkájában, szinte annak minden sorpárjában egy-egy olyan nyelvi játékot szemléltet
hallatlan szellemességgel, amilyenről, illetve amelyről ebben a játékoskönyvben
is szó esik. Ha ez így van – márpedig így van! –, akkor nem hagyhatom ki a
kínálkozó lehetőséget arra, hogy olvasóimat e versezet közlésével már itt, a
bevezetőben megismertessem a csavaros észjárású nyelvi játékosok ötleteivel, s
jó előre hozzászoktassam őket azokhoz a csemegékhez, amelyeket elmélyültebben,
még jobban beléjük feledkezve majd akkor ízlelgethetnek, ha a kötet egyes
fejezeteit olvasva bukkannak rájuk. Megkértem – s hál’ Istennek meg is kaptam –
a szerző hozzájárulását műve felhasználásához, valamint hozzájárulását ahhoz,
hogy az ő kétsorosait én szintén versben, de fele terjedelemben
kommentálhassam, azaz rámutathassak, hogy az ő kétsorosai milyen nyelvi
játékot, varázslatot rejtenek magukban. (Olvasóim nyilván észreveszik, hogy az
én 8-7 szótagképletű egysorosaim párosával összeolvasva adnak ki egy
összetartozó rímsorpárt.)
Ennyi előzetes, de érzésem szerint mindenképpen szükséges
magyarázat után, e kissé hosszúra nyúlt Bevezető végén most már valóban
következhet az előszó záró része, azaz a kötet olvasóit a nyelvi játékok és
rejtvények világába bevezető s azokhoz hozzászoktató, azokat megszerettetni
kívánó Szoktató!
Népünk fásult, borúlátó, híresztelik
régóta,
Mi légyen a terápia? Délibábos szómóka.
Mókacsíra rejtőzködik minden szürke
szavunkban,
Csak egy apró igazítás, s máris újabb
szavunk van.
Van e könyvben számos játék: rövid,
hosszú, közepes,
Na és persze sok-sok rejtvény: könnyű,
nehéz, elegyes.
Fejezet van csaknem negyven, bennük
kisebb szakaszok;
Szoktatásul felidézek több mint másfél
tucatot.
Valamennyi kétsorosban – Bencze Imre
versei –
Egy-egy nyelvi játék lapul, de tudjuk-e,
vajon mi?
Nos, segítek! Egy-egy sorban megadom a
„megoldást”,
S előre is, utólag is kívánok jó
mulatást!
*
Kántor torkán, tavi vita, papi pipakarima
Hamar marha, duhaj hajdú, Jenő nője
Marika.
Kéttagú szókapcsolatok, cserélhető
szótagok.
Torol – tarol – térül – tárul – Tirol –
turul – terelek,
Korok – körök – karok – károk – kárók,
kérek kereket.
Egy-egy szóból több lesz, ha a
magánhangzót mozgatod.
Keljfeljancsi, nebáncsvirág, tűrömolaj,
fogdmegek,
Eszem-iszom, rúgdfel-hagydott, nagy
mihaszna emberek.
Számos olyan szó van, melyben ott
rejtőzik egy ige,
Nem ügyel az ara arra, sülő süllő kész-e
már,
Várrom mellett várom hatra – sms-t küld
Boldizsár.
Nem mindegy, hogy mássalhangzónk hosszú
avagy rövid-e.
Szóláncfűrész, basszuskulcslyuk,
békacombfix, gyöngysorfal,
Lánctalpnyaló, strandpapucsférj,
haranglábszag, tegnaphal.
Fortélyosan összerakott hármas
összetételek,
Strandsminkesnél strapacipőt stréber
stricik strázsálnak.
Strandpresszóban dzsesszzenészek
presztízssztrájkért ágálnak.
Nyelvtörő szók kavalkádja. Bemondók,
reszkessetek!
Ádámcsutka, évakosztüm, borzaskata,
mózeskosár,
Leiterjakab, jancsibankó, péterfillér,
lacibetyár.
Minden szóban egy keresztnév! Ugye, pompás
sorozat?
Fia-bálna kiabálna, hat angolna –
csatangolna,
Merészkedő nyerészkedő, pereskedő
kereskedő.
Ez egy kezdőbetűváltó
csacsipacsi-változat.
Kenézének integetni, keltegetlek
nemezemen,
Kosarasok kanászának, gárdanadrág
nemesemen.
Mindegyik szó olvasható oda-vissza, nagy
dolog!
Bababarát cápapapa, hitvese a pumamama,
Gyermekük a próbababa, dajkálja egy
pandadada.
Ebben pedig szakadatlan
da-da-da-da-dadogok.
Futóhomok – homokfutó, sorkatona –
katonasor,
Anyagcsere – csereanyag, borcsemege –
csemegebor.
Négy szó, amelynek hátulja egyúttal az
eleje.
Kengyel – futó – macska – köröm – virág –
ének – óra – üveg.
Gyere – kecske – béka – lencse – leves –
kocka – cukor – süveg.
Ez meg két sor összefűzve; lánc a játék
veleje.
Ikreikre tanítani elemelem Németnémet,
Szemészemé eledeled, előkelők énekének.
E kétsoros versikében minden szó
felezhető.
Férjem kissé elidőzik, alighanem
dominőzik,
Szépítkezik retikülbül török kislány
Isztambülbül.
Ebben pedig van két rímpár, de ravasz ám
mindkettő.
Töltetünk bár törpe dózis, őrnaszádunk
torpedóz is;
Hamis tanú, kancsal okmány, hát ez bizony
bűncselokmány!
Mindkét sorban kancsal rímek szolgálják
jókedvedet,
Felkiáltott Eszter: Gomba! S busszal
elment – Komáromba;
Lelátón egy hasas pasas azt üvölti: Hajrá
– Fradi!
Ezekben meg „sanda” a rím. Aki látja, már
nevet.
Kérdezi egy hellén masszőr: Mér’ van az
Ön mellén hasszőr?
Kihez fusson Melitta enyhért,
konyhapénzét elitta Menyhért.
Kecskerímpár mindkét sorban, szellemes is
mindkettő.
Frédi vidám, védi Fridám; szentes Hédit
hentes szédít,
Nyári Gyula mormon hentes, gyári nyula –
hormonmentes.
Itt is kecskerímek várnak, de itt már
kétszer kettő.
Inas inas kopaszt kopaszt, zárat zárat,
levet levet,
Követ követ, szárit szárít, kutat kutat,
elvet elvet.
Homonima mondatocskák, két-két tagjuk
egyre megy.
Egy kis víg srác húz egy vén szánt, míg a
szán fut, lát egy szép lányt. Szép lány! Nem vagy te prűd, nézz rám! Lány fut
el, de mond egy halk „tán”-t.
Itt meg harminckét szó van, de mindnek
szótagszáma: egy!
Grétsy
László
tintakiado.hu
cultura.hu
