A kovácskalapácsok munkaritmusai és jelbeszéde

Békefi Antal: A kovácskalapácsok munkaritmusai és jelbeszéde

Ma, a gépesítés és az automatizálás rohamos előretörésének korában egyre inkább feledésbe merülnek a hagyományos termelési módok s velük vesznek azok a munkadalok, munkarigmusok és jellegzetes munkaritmusok is, melyek e sokszor rendkívül fárasztó manufakturális termelőmunkát szervezték, segítették, elviselhetőbbé tették. Mi most a kovácsok tevékenységének zenei szempontú vizsgálatára térünk ki.

Arra kívánunk választ kapni, volt-e az ő munkájukban a zene alapelemeinek szerepe. S ha igen, a ritmus, a tempó, a dinamika és a hangszín milyen jelentéstartalmak hordozására volt képes s mi volt ezek funkciója. Hogyan segítették elő a munka sikeresebb, jobb elvégzését? Csak gyakorlati haszna volt-e zenei elemeknek, vagy érzett-e benne esztétikumot is a kovács és „üllőkoncert”-jeinek közönsége: a falusi gazdák, béresek publikuma?

Aki csak egyszer is hallotta a falusi kovácsműhelyek messzire csengő üllőjének zenéjét, megbizonyosodhatott róla, hogy lüktet a kalapácsok párbeszédében a muzsika legfontosabb alapeleme, a ritmus. A mester félkézbeli kalapácsának hamar segítségére siet társa, a ráverőnek kétkézbeli nagykalapácsa. Sínforrasztásnál, nagyobb tömegű vas formálásánál tűnik ki a régi szállóige igazsága:

Ëgy kovács — nëm kovács,

Két kovács — fél kovács,

Három kovács ëgy kovács!

(Vassurány, 1974. Szamosfalvy Józsefné Nagy Margit, 1925. (206/2))

Már a páros kovácsolásra sem alkalmas a nem pontos ritmusérzékű ráverő, hát még mikor kompánisban: [Szarvasgöde, Szirák község, Nógrád megye, 1971. Podebán Mihály, kb. 1936. Kovácsmester. (102/2)] hárman-négyen állják körül az üllőt. — A jó kovács munkájának a jó ritmusérzék az alapfeltétele.

Még mielőtt a legényt inasnak felvették volna, daloltattak vele, hogy erről meggyőződjenek. [Kőszegszerdahely, 1974. Várhegyi István, 1904. (210/1)] Sőt munka közben is szívesen vette a mester, ha dalolt a legénye. Úgy vélte, ettől fejlődik a ritmusérzéke.

A régi kovácsműhelyek bőrkötényes kovácsai s a műhelybe látogató, ott kaszinózó, beszélgető falusiak a kovácskalapácsok zuhogását muzsikának fogták fel. Élvezték rendjét, egyenletességét, pontosságát, akárcsak a cséphadarók egyenletes csattogását, nótáját. — Dicsérték a kovácsot szép szavú üllőjéért,1 kiskalapácsával megcifrázott ritmusáért. Ezért a mester nem hogy csitította volna a zaj erejét (zajártalom!), hanem azon mesterkedett, hogy üllője szava még messzebbre elhallatsszék, még csengőbb-bongóbb legyen. Ezért régi kalapokból szabott filcdarabokat helyezett az üllője talpa alá, [Zalaegerszeg, Bónus (102/2)] akárcsak a hangszerkészítők a metallofón hangadó fémlemezei alá. Mint zenész a hangszerét, úgy ismerte a kovács az üllőjét. Tudta, hogy az üllője a szarva táján — kúpban végződő végén — fényesebben csilingel, mint a fatőke közelében, melyre helyezték. Táncolt, ékesített, beszédes volt a mester kezében a félkezi kalapács s amint látni fogjuk, értették is szavát mindazok, akik a hagyományos kovácsolás iskoláját kijárták.

1„…öröm volt hallgatni. Szinte gyönyörűség volt, mert a műhely előtt jövő-mënő bérësembërëk, cselédembërëk sokszor mëgálltak, mikor hajnalban kovácsoltunk.” — Zalaegerszeg, Bónus Vince, 1926. Kovácsmester. (102/2)

Bár rendkívül tanulságos volna a kovácsmesterség kialakulásának tárgyi és irodalmi emlékeit áttanulmányozni, hely szűke miatt itt ettől eltekintünk. Nem idézzük a klasszikus ókori irodalom nagyjainak,2 sem a finnugor népköltészet3 sok remekének erre vonatkozó híradását, csupán vas szavunk finnugor eredetére utalunk s arra, hogy első megmunkálóit a magyarság vasverőnek nevezte. Kovács szavunk főként a délszláv nyelvekből került a magyar nyelv szókincsébe.4 A honfoglaló magyarságnak nagy mesterségbeli tudással rendelkező fegyverkovácsai és ötvösművészei voltak.

2 Homérosz. Devecseri Gábor fordítása, Budapest, 1974. 337—338. p. XVLII. 468—480., valamint Vergilius: Georgica IV. 174.

3 Képes Géza: Napfél és éjfél. Finnugor rokonaink népköltészete. Budapest, 1972. Magyar Helikon Kiadó. — Kalevala. Vikár Béla fordítása. Budapest, 1943, Magyar Élet Kiadó. IX. ének részlet, 43—44—45. p.

4 Bárczi Géza: Magyar szófejtő szótár. Budapest, 1941. 333. p.

E kovácsok késő unokáit, a falusi kihűlt kohók utolsó izzítóit, öreg kovácsait kerestem fel az elmúlt években, hogy kérdéseimre választ kaphassak. A 15 kovács közül 11 dunántúli (megyék szerint: Vas 7, Veszprém 2, Zala 1, Somogy 1), 1 nógrádi, 1 Hajdú-Bihar megyei, 2 pedig erdélyi (Alsó-Fehér megyei és Csík megyei).

Páros kovácsolás

A ritmus a kovácsok munkájában akkor kapott kiemelten fontos szerepet, mikor a vasra váltakozva már két, vagy ennél több kalapács csapott le. Ilyenkor a ritmus szabályozta az ütések egymásra következését. S szabályozta az évezredes, ésszerű hagyomány is, mely a kovács és a ráverő üllő körüli elhelyezkedését is előírta íratlan törvényeivel. A mester belül dolgozott „a tűz és az üllő között: az a belső rész; kívül állnak, akik rávernek. A mesternek az üllő éles vége a bal kezére, szarva pedig a jobb kezére esik…” [Szarvasgöde, Podebán (102/2)]

 

1. sz. ábra. A kettős kovácsoláshoz való felállás sematikus rajza

1. a tűz; 2. az üllő; 3. a mester; 4. a ráverő.

Kettős kovácsolás esetén az üllő szavából Vas megyében ezt hallották ki:

 

1. sz. kottapélda

[Egyházasrádoc, Vas megye, 1971. Bazsó Vince, 1906.]

Itt már a mondóka, a rigmus is a kezdő kovácsinas betanítását szolgálta: Az alliteráló szókezdések jelezték az ő ütései helyét: Kon-tár kif-li. — Van azonban, ahol az alliteráló mondóka még a szünet idejét is jelzi az inas számára. Erre azért volt szükség, hogy a mester a szünet ideje alatt fordítson a tüzes vason.

2. sz. kottapélda

[Szarvasgöde, Podebán (102/2)]

Tekintsük meg egy Vas megyei kovácsmester páros kovácsolásának lejegyzett ritmusait! Zuponics Vendel Őriszentpéteren mindig súlytalan felütéssel adott jelzést a ráverő számára, hogy kezdjen. Ez a kezdés kottapéldánkban speciális kalapácseffektussá: pörrentéssé alakul kovácsunk kezében, aki e hatást a kalapács nyelének laza tartásával és az üllő rugalmasságának kihasználásával éri el. A kovácsok elég gyakran élnek vele. Jelen példánkban — úgy tűnik — hogy az ütemek súlyos helyeinek kihangsúlyozására, azok keretezésére használja, alkalmazza őket a mester.

3. sz. kottapélda

[Őriszentpéter, Vas megye, 1972. Zuponics Vendel 1912. (205/1)]

Kovácsolás kompánisban

A nagyobb urasági, vagy városi műhelyekben könnyen akadt a kovácsmesternek két ráverője is, de a kis falusi kovácsműhelyekben ilyenkor a családtagokat is segítségül kellett hívni. Ha nem volt a kovácsnak legényfia, olyankor az asszonynak kellett megmarkolnia a súlyos ráverő kétkezi kalapácsot. Ennek emlékét őrzi az egyszeri kovácsmester tréfás felszólítása is az alábbi rigmusban:

4. sz. kottapélda

[Cák, Vas megye, 1975 Szárnyas István, 1899. (216/1)]

Két ráverő esetén az üllőhöz való felállást következő ábránk mutatja be:

 

2. sz. ábra. A hármas, kompániában való kovácsoláshoz való felállás sematikus rajza

1. a tűz; 2. az üllő; 3. a mester; 4. az első ráverő; 5. a második ráverő.

Kalapácsjelbeszéd

Ahol azonban már három-négy kovács dolgozik egy műhelyben, ott akkora a zene-bona, hogy alig lehet emberi szót érteni. Ez tette szükségessé, hogy a kovácsok közölnivalójukat náluk hangosabb szószólóra, kalapácsukra bízzák. Így alakult ki műhelyi, belső használatra egy bizonyos kalapácsnyelv, melynek létezéséről, alkalmazásáról valamennyi kovácsunk beszélt s melynek gyakorlati hasznosságáról magam is meggyőződhettem.

E hangzó kalapácsszignálókon kívül a munkát vezető kovácsmester irányító munkája során él a karmesteri gyakorlatban is meglevő „avizóadás”-sal is, sőt egész testét, mozgását a munka aktív vezetésének szolgálatába állítja. Nemcsak a vas sír-rí az ütések alatt, de szinte a környezet is elektromos töltésűvé válik a belőle kisugárzó energiától.

Vegyük tehát sorra azokat a kalapácsjeleket, melyekkel a mester ráverőit irányítja. Ezek — kutatásunk jelenlegi állása szerint — a következők:

    1. Mesterhívó
   2.  Ráverőhívó egy személy részére
   3.  Ráverőhívó két személy részére
       Jelzi a normális tempót
       Jelzi a sürgősséget
    4. Jeladás a kalapácsolás megkezdésére
    5. Csendesítés, erősítés
    6. Gyorsítás
    7. Az ütés helyének meghatározása
    8. Absetzolás: befejezés

1. Mesterhívó

A mester a megtüzesítendő vas melegítését rendszerint valamelyik inasára bízta. Míg az inas fújtatott, a vas melegedett, ő hasznosabb munkát végzett. Mikor a „hiccelés” — így hívták a vas tüzesítését — elérte a kívánt hőfokot, a vörös, vagy fehér izzást, az inas mesterét az üllőre való kalapácsütésekkel hívta a munka megkezdésére.

a) Podebén Mihály a jelek megtanulásáról a következőket mondta el:

„A kalapácsjelek úgy jöttek, hogy hát mi tanulók ott dolgozgattunk és a segéd azt mondja:

— Meleg a vas, gyerëk! Verjé csak az üllő szélére így és így! Majd a mester tudja azt, mindjárt kiszalad és intézi a dolgokat.

Mi nem tanultuk annyira cifrázni, csak így:

5. sz. kottapélda

A mestër, mikor rá këllëtt verni, akkor nëm azt mondta, hogy ráverni, hanëm:

— Trauf, legények!

Ez német szó, és mi ezt tudtuk. Azt is megmondta (a kalapácsával), hogy ëgy verjen rá, vagy hármasba, vagy kettesbe verjünk rá…” [Szarvasgöde, Podebén (102/2)]

b) A következő hívójelünk Őriszentpéterről való. Könye Gyula kovácsmestert így hívta munkába az inasa:

6. sz. kottapélda

[Őriszentpéter, Könye (205/1)]

c) A zalaegerszegi Bónus József hívójele a legösszetettebb: A negyedértékek szimmetrikusan keretezik a sürgető, de egyenletes tezenhatodokat. Az utolsó három ütés crescendója aláhúzza a hívás fontosságát, de accelerendót nem alkalmaz, sőt sostenutot kíván:

7. sz. kottapélda

[Zalaegerszeg, Bónus (102/1)]

„Az inasok szerették ezt a jelet, adni, mert örültek, hogy most nekik fogad szót mestërük…” [Zalaegerszeg, Bónus (102/1)]

„A hívójel … az kötelező vót. Az mindenhun ëgyforma, minden műhelybe.” [Zalaegerszeg, Bónus (102/1)]

„Különböző vidékek kovácsai is mëgértik ëgymást … Mert hát én is az Alföldrü jöttem és ott is hasonló módon megy a kovácsolás. A hívójel országos! Ugyanúgy hívják a ráverőt, vagy a mestërt (itt a Dunántúlon is), ahogy az Alföldön. Szóval ez ëgyforma!” [Zalaegerszeg, Bónus (102/1)]

d) A Hajdú megyei Földes község kovácsmesteréről Karacs János így beszél:

„Szülőföldem Földes. Ott van ëgy kovácsmester, nagyon jól ismerëm, gyermëkkoromban mëgfigyeltem, hogy az üllőt különféleképpen szóllaltatja …

Ha bent vasat melegítëttek, a vasnak a nagyságától függően, hogy hány személynek këllëtt ráverni, más-más fajtaképpen verte az üllőjét, és figyelmeztette a társait. Szinte azt lehet mondani, hogy beszélővé tëtte az üllőt, hogy tudtára adja a társainak, akik ott dolgoztak abba a műhelybe, hány embërre van szükség, milyen vasra këll ráverni és milyen meleg a vas, siessën, vagy ráér-ë lassabban.” [Földes, Hajdú-Bihar megye, 1971. (101/1)]

e) A Somogy megyei Görgeteg két öreg kovácsa is alkalmazza a hívójelet.

„Az egyiket Faludi Gyulának híjják, a másikat Schlosser Jánosnak.

Ezek az emberek is (kalapácsukkal mondják el), hogy hány embër këll hozzá. Magának a kalapácsnak a bizonyos ütési módjával fejezi ezt ki. Így hívja a oda az embërt. Hogy mi módon üsse azt a meleg vasat.” [Görgeteg, Somogy megye, 1971. (101/1)]

2. Ráverőhívó egy személy részére

Míg az előző jelek a mestert tiszteletteljesen, kimért ütésekkel hívták, addig a jelekből kicsendül az is, hogy a mester hívja alattvalóját. A felhívás hangja nagy sürgetés, majdnem türelmetlen „máris elkéstél” csendül ki a felgyorsított crescendoból. Zuponics Vendel nyugalmazott őriszentpéteri kovácsmester így beszélt erről: „Mikor a munka kezdődött, akkor az ülőt mëgcsëngettük:

8. sz. kottapélda

[Őriszentpéter, 1972. Zuponics Vendel, 1912. (205/1)]

és így szoktuk hivni a tanulót vagy a segédet a ráverésre.”

A zalaegerszegi Bónus József hívójelének eleje tér el ettől mindössze, ahol a nyolcadok helyén szapora tizenhatodokat találunk: Ő így hívta ráverőjét:

9. sz. kottapélda

[Zalaegerszeg, Bónus (102/1)]

3. Ráverőhívó két személy részére

A legnehezebb munkáknál a vas nagy tömege miatt sokszor három személy összehangolt munkájára is szükség volt: Két kétkezi kalapácsra és a mester kiskalapácsára.

A mesterek és az inasok ennek is jól ismerték országszerte a jelzéseit. Mikor Győrvárott Németh Józseftől, a „daloló kovács”-tól ezt kérdeztem, már nyúlt is a kalapácsa után s azzal először az üllő szarvát csengette meg, de úgy, hogy átnyúlt felette, és alulról felfelé ütögette meg e ritmusban:

 

10. sz. kottapélda

majd ugyancsak áthajolva az üllő fölött, annak a műhely felöli oldalán a lábazata „lépcsőit” pengette meg. Ott az üllőnek egészen más hangszíne volt, kevésbé csengő, mint a szarva hegyének. Az üllő tövén is ezt a ritmust pengette:

11. sz. kottapélda

A két jelzés között nem tartott szünetet, a hangszín különbsége mégis jól felismerhetővé: érthetővé tette a két ráverőt hivó kalapács és üllő szavát. Németh József így mondta ezt el a maga szavaival: „Az első jelzést mëgtëszëm az üllő … szarván a másikat pedig lënn … Fönn csönög, lënn pedig pönög. Akkor má tudja kinn az a két embër, hogy kettőt vagy ëggyet hiv-ë az embër. Nëm köll mondani:

— Gyere ki Jóska! Gyere be Jancsi, ez má (elég):

12. sz. kottapélda

[Győrvár, Németh (215/1)]

A hívójel nemcsak a hívottak számát határozta meg, hanem az emberi hanghordozás természetét, törvényeit követve vált egyre kifejezőbbé, beszédesebbé. Kényelmes munkatempó mellett az üllő is barátságos csilingeléssel hívta ráverőjét. Feszített munkatempónál, vagy a vas túlmelegedése esetén a hívójel hangja is idegesebbé, sürgetőbbé vált. Ez tempójának gyorsulásában és hangerejének növekedésében nyilvánult meg. [Győrvár, Németh (215/1)] Végeredményben ennek tükröződését láttuk már a mester ráverőt hívó kalapácsjelében 8. sz. kottapéldánkban.

4. Jeladás a kalapácsolás megkezdésére: „Rá! Verj rá!”

A mesterek sosem szóval mondják segédeiknek, inasaiknak, hogy kezdjék meg a ráverést, hanem ezt is kalapácsukkal adják tudtukra.

Ez a legszebben az őriszentpéteri Zuponics Vendel páros kovácsolásainak lejegyzéseiből tűnik ki. A ráverés megkezdésére mindig ő adott jelet nyolcad értékű ütésével. Ezt az ütést azonban felső testének kissé előre való meghajlása is kísérte. Ezzel — mint egy karmester az avíziójával —, oly pontosan tudta közölni elképzelt tempóját ráverőjével.

Íme Zuponics három kovácsolása kezdeteinek kottaképe:

13. sz. kottapélda

[Őriszentpéter, Zuponács (205/1)]

Az őrségi kovács utolsó kezdőmotívumában a nyolcad hangjegyérték nem aprózódott fel pörrentéssé, csupán tizenhatod-párrá. Ez a felütéses — néha páros tizenhatodos — kezdés valószínűleg általános lehetett a kovácsok gyakorlatában. Mintha erre következtethetnénk egyik szállóigéjük kezdő ritmusából is, melyet egy Nógrád megyei kovácstól hallottunk és jegyeztünk fel:

14. sz. kottapélda

[Szarvasgöde, Podebén (102/2)]

A kezdés kérdésére a többi kovácsnál vissza kell még térnünk. Sajnos a legtöbben maguk vannak már csak elcsendesedett műhelyükben. E kérdés tanulmányozásánál: a mester jelének felfogásánál az összeszokottság is fontos tényező. Elő kell teremteni egykori ráverőiket, hogy az egykori munkafolyamatokat eredeti körülményeik között tanulmányozhassuk és rögzíthessük.

Hogy a kovácsok belső használatára szánt jeleit és kifejezéseit csak a szakmabeliek értik, ezt a kovácsok erősen hangsúlyozzák s a témájukkal való foglalkozás során kitűnik, hogy ez valóban így is van. Ezért nem akarnak bárkivel összeállni páros kovácsolásra, s ezért fogadnak engem is mindig bizonytalanul nagykalapácsuk mozgatójául.

5. Csendesítés, Erősítés

Talán nem is gondolná a be nem avatott, hogy e szavak kovácsnyelven az ütések erejének csökkentését, illetve fokozását jelentik. — Érdekes, hogy nem a lényeget, hanem annak hangzásélményét látják el elnevezéssel. Talán ez is azt igazolja mennyire zenében fogant mesterség a kovácsolás. Mégis igazuk volt a görög esztétáknak, mikor a daktilikus ritmusok zenei névelőhatásáról elmélkedtek?

A Komárom megyei Környén és Nógrád megyei Szirákon tanult Podebán Mihály szerint az ütések erejének fokozására, vagy csökkentésére vonatkozó utasításokat sem szóban, hanem jelekben kapták a kovácsok ráverői:

„…az erősítés az mindig úgy vót, hogy nagyobbat odacsapott az üllőre, jobban megcsörgette és akkor, hát, nagyobbat odahúztunk.” [Szarvasgöde, Podebén (102/2)]

„Persze az ő csëngetése alapján, ahogy az üllőn játszott, hogy erősebben üssük-e a vasat, vagy gyengébben. Ha erősebbet csendített az üllőn, akkor meg kellett fogni a kalapácsot, oszt nagyobbakat odasújtogatni, de ha csendesíteni köllött, akkor — láttuk, hogy a vas is hogy lapúl, ugye, hogy hegyezzük-e vagy hasolló — akkor csëndesítettük.” [Szarvasgöde, Podebén (102/2)]

Gyűjtésem során volt, mikor magam markoltam meg a „kétkezi kalapácsot” Őriszentpéteren. Zuponics Vendel nyugalmazott kovácsmester ugyancsak megdolgoztatott.

Ha azt akarta, hogy nagyobbat üssek, akkor azt már szinte avizókkal is jelezte: magasabbra emelte — mintegy figyelmeztetésül — lesújtás előtt a kalapácsát, s a fejével is intett, bíztatott. Ki is melegített alaposan!

6. Gyorsítás

Bármily jól sikerült is a „hiccelés”, a vas felhevítése, ha több munkafolyamatot kellett rajta elvégezni, mint pl. egy patkó kialakítása során, a vas egyre inkább elhűlt, egyre nehezebben „fogadott szót” a kovácsok kalapáccsal közölt akaratának.

A hűlést nem lehetett lassítani, ilyenkor hát az ütések egymásutániságát kellett felgyorsítani. Erre is akad találó szállóige.

15. sz. kottapélda

[Szarvasgöde, Podebén (102/2)]

A prózának látszó felszólítás önként rendeződik költeménnyé a rím nélküli ősi tagoló vers törvényei szerint. Ki tudja, mióta szállnak a találó sorok mesterről inasra …

Ez a ritmizált szólás-mondás önkéntelenül is a zalaegerszegi mesterhívó kalapácsjelének ritmusát juttatja eszünkbe, mellyel — kis híján — megegyezik a szólás második fele:

16. sz. kottapélda

[Vesd össze a 7. sz. kottapéldával!]

A gyorsítás módjáról nem is sokat beszéltek a kovácsok, inkább bemutatták azt.

Zuponics Vendel nyugalmazott kovácsmester Őriszentpéteren él, de korábban Zalaegerszegen, Alsóbagon, Zalalövőn dolgozott, így a zalai kovácsiskola neveltje. Két tempógyorsítását rögzítettem magnetofonszalagra. Ő állt belül a mester helyén, a ráverő szerepét magam töltöttem be. Így a tárgyilagos magnetofon-felvétel s a magam élménye alapján számolok be a tapasztalatokról.

Zuponics Vendelből kiváló karmester lett volna bizonyára. Határozott szuggesztív egyénisége áradt belőle s akaratát világosan, egyértelműen ki is tudta fejezni. Bár először voltam partnere, utasításait könnyen megértettem.

Félkezi kalapácsával súlytalan nyolcadokat pörgetett az üllő szarván, s vele egyidőben szinte vállával, felső testével adott avizót nekem a kezdésre. Azonban az én kétkezi kalapáccsal adott egyenletes •l = 78 tempómat hamarosan űzőbe vette s szorított, szorított, törzshajlítgatásával serkentett, segített, irányított; hamar jövő kalapácsütéseivel, a negyedet nyolcaddá bontó aprózásával egyre sűrítettebbé, hajszoltabbá tette a kovácsolás légkörét! — Zenekari accelerandot nem éltem még így át, mint mikor engem az az őrségi öreg kovács a kiskalapácsával „megkergetett”! — Hét ütem alatt tempónkat •l = 78-ról •l = 108-ra gyorsította. S szinte felsóhajtottam, megkönnyebbültem, mikor a 7. ütem végén felhangzott a befejezést jelző ritmikus aprózás, a „lehúzás”.

17. sz. kottapélda

[Őriszentpéter, Zuponics (205/1)]

A felvételt hamarosan megismételtük ugyanazon „szereposztással”. Úgy látszik azonban, hogy a korábbi gyorsítás miatt az én ráverős kezdőtempóm gyorsabbra sikerült.

Mesterem, miután megnyugodva látta, hogy nem gabalyít meg, nem kever össze az ékesítéseivel, ebben a második darabban bátrabban alkalmazta azokat. Az előbbi magános szinkópa helyett itt páros szinkópákat kopogott s a nyolcadpárokból egész sorozatot alkotott.

E második darab formailag kiérlelt, valószínűleg sokszor ismételt produkciónak látszik.

17. sz. kottapélda

[Őriszentpéter, Zuponics (205/1)]

Egy mesterien megkomponált háromsoros szerkezet áll előttünk mely hét 4/4-es ütemből áll.

Mint keret a képet, úgy veszi ezt körül egy másfajta hanghatás: a kalapácsnak az üllőn való táncoltatásából származó „pörrentés”. Ez indít és ez is zár. Könnyű felismernünk mindkét helyen, hogy ezek az 1. sz. felvétel megfelelő helyén levő ritmusok időtartamértékeit töltötték ki pergetéssel.

Az egyes sorok egymással összevetve szintén szabályszerű felépítést mutatnak: A sorok kezdő ütemei statikus jellegűek: egyenletes negyedek tartják bennük az itt is egyenletesen gyorsuló alapritmusokat. A sorok záró ütemei hozzák az eseményt, az újdonságot, az egyre-egyre fokozódó tempó további sűrítését, telítését. Kivétel ez alól az utolsósor, mely már a befejezésre való tekintettel nem ad új motívumot a második ütemében, csupán a legsúlytalanabb negyedik negyedének helyén hoz szokásos felütéses tizenhatodpáros figyelmeztetést a zárás előkészítése céljából. Ugyanezeket a legsúlytalanabb helyen álló párostizenhatodos előkészítéseket megtaláljuk az első és második sorok eseményhordozó második ütemei előtt is.

A háromsoros szerkezet egységnek tekintve, a ritmikai kulmináció a negyedik ütemben található, a felezőponton túl, úgy ahogy népdalainkban is lenni szokott, úgy ahogy azt az aranymetszés mélyben gyökerező íratlan szabályai tudat alatt diktálják.

A sok meglepetésnél — melyet e kis darab elemzése a számunkra kibontott — nem kisebb az sem, hogy a tempógyorsulás végeredménye e darabban is pontosan ugyanaz (•l = 108) mint az előzőé, pedig ebben az indulás •l = 6 metronómegységgel nagyobb volt. Kovácsmesterünk kiváló tempóérzékének bizonyítéka ez az adatunk.

7. Az ütések helyének megjelölése

A mester táncoló, cifrázó félkézbeli kalapácsának az is fontos feladata, hogy megmutassa a ráverőknek, hova üssenek kétkézbeli kalapácsaikkal. A kézikalapáccsal oda sújt a mester, ahova a nagyokat irányítani akarja.

Az ütés helye a kovácsolás során többször változhatik, hisz a mester közben bal kezével fordít is az alakítandó vason. A ráverőknek tehát ezt az utasítást is pontosan át kell venniük. [Győrvár, Németh (215/1)]

Természetesen ez nem zárja ki azt, amit már korábban leszögeztünk, hogy a ráverő ütéseinek helye az üllő középpontja. A kiskalapács ezen túlmenően a munkadarab speciális formálásához szükséges utasításokat adja meg.

8. Absetzoiás (befejezés)

Míg a kovácskalapácsok a felpuhult forró vasra sújtanak, az lefogja az ütés lendületét, erejét. Ha ugyanilyen erejű ütés a csupasz üllőt érné, az rugalmasságánál fogva visszaverné a kalapácsot s még balesetveszélyt is okozhatna. Ezért fontos, hogy a mester tudassa ráverőjével, mikor akarja, hogy az illető befejezze ütéseit, mert a vasat ő el akarja venni az üllőről. E befejezésre „absetzolásra” a kovácsok a ráverőt szintén kalapácsjelekkel figyelmeztetik.

Lejegyzett „kalapács-zenéink”-ben több helyen is megfigyelhetjük, hogy a befejezést a mester kalapácsának az üllőn való megpörrentése, vagy ahogy szakkifejezéssel élve mondják a „lehúzás” jelzi. Ez a lehúzás úgy történik, hogy a mester a félkezi kalapács üllőre vágása után azt szabadon hagyja az üllőn táncolni s ilyenkor azt az üllő szarva irányába „húzza le”.

Podebén Mihály erről így beszélt:

„Általában úgy van, hogy az üllőnek a szarva a mesternek (jobb keze felé esik). És ekkor ő lehúz, mi meg a másik oldalára lehúzzuk.” [Szarvasgöde, Podebén (102/2)]

Hogy érvényesül ez a Nógrád megyei alapelv egy őrségi kovács záró formulájában?

19., 20., 21. sz. kottapélda

[Őriszentpéter, Zuponics (205/1). Lásd a 3., 22., 21. számú kottapéldák végét]

A figyelmeztetőül szánt ritmikus aprózás: a „lehúzás” (a kottapéldákon a bekerített hangjegyek) elhangzása után valóban az elmondottak alapján történik a zárás azzal a módosítással, hogy a mester utolsó két ütése pörrentéssé vonódik össze. — A harmadik helyen álló példa eltér kissé ettől, bár a „lehúzás” itt is megtalálható.

A két kalapács egy időben csak a legutolsó ütés alkalmából szólal meg, de ekkor sem „csókolódznak össze”, mert az a lehúzás következtében a kovács az üllő szarva, a ráverő pedig az üllő éle felőli oldala felé távolodik az addig ütött központ felől (19., 20. sz. kottapélda).

Utolsó kottapéldánkban Bónus József a zárás: lehúzás motívumát csupán megfigyeltetési célzattal alkalmazza többször is, (6., 7., 8., 13. ütemekben) s ezért nem áll le utána, csak a 16. ütem után, melynél rá is kiáltja a felvételre: „Vége!”.

22. sz. kottapélda

[Zalaegerszeg, Bónus (102/1)]

Tanulmányunk végére érve megállapíthatjuk, hogy a zenei alapelemeknek a kovácsok munkájában rendkívül fontos szerep jutott. A magánosan dolgozó kovács is táncoltatja kalapácsát, nemcsak a tüzes vasra üt, hanem többször rákoppant az üllő acéljára is pl. patkókészítés közben, hogy kalapácsát állandóan mozgásban tartsa, s azt az üllő rugalmasságával is emeltesse. E mozgás ritmikus hangzásélményét mind a kovács, mind a falusiak esztétikusnak tartották. — A ritmusnak akkor még kiemelkedőbb a szerepe, mikor két vagy több kovács munkáját kell összehangolnia. A mester félkezi kalapácsa adja meg a kovácsolás tempóját súlytalan ütemrészeken, majd később ezt az alapritmust „cifrázza”, felbontja kisebb hangjegyértékekre. A ráverő kétkézbeli kalapácsa a súlyos ütemrészeken szólal meg, sohasem cifráz.

E ritmus határozott munkatempót diktál, nem ad helyet az elfáradásnak, lassulásnak. Az erősebb munkalendületét, tempóját átveszik a gyengébbek is, s így a ritmus a munka termelékenységének a hagyományos kovácsmunkában rendkívül fontos tényezője. — Fontos volt az egyenletes tempó tartani tudása, de a tempó gyorsítására is sokszor volt szükség a vas kihűlésének megelőzése érdekében. A hangerő, a dinamika az ütések intenzitásának, erejének szabályozását irányította, a különböző hangszínű üllőpengés pedig a szükséges ráverők számára vonatkozóan adott felvilágosítást a kovácsmester segédeinek, inasainak.

A kovácskalapácsok jelbeszéde egységesnek látszik. A dunántúlit éppúgy érti az alföldi, akár a torockói, vagy a Bukarestben dolgozó csíki székely kovács.

A kovácsok ősi mesterségének kalapácsnyelve, jellegzetes ritmusa fontos részét képezi zenei hagyományunknak. Bár a műzene gyakran élt a kalapácsritmusok pregnáns csengésével, e ritmusok néprajzi hitelességű lejegyzéséről az irodalomban eddig említést nem találtam. A kalapácsritmusok végleges megszűnése periódusában, hattyúdalukként őrizze e néhány lejegyzés az egykori gazdagság halovány visszfényét.

Békefi Antal (Bakonyoszlop, 1926. május 19.—Szombathely, 1982. szeptember 27.): zeneszerző, zeneíró, karnagy, kántor, pedagógus. 1947—1949 között a budapesti Zeneakadémián középiskolai énektanári és egyházkarnagyi oklevelet szerzett. Ezzel egy időben, 1950-ig szülőhelyén kántortanítóként működött. 1950—1959 között Zircen általános iskolai ének-zenetanár és karnagy, 1955—1957-ben a budapesti Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskolában zeneszerzést tanult. 1959-től haláláig Szombathelyen a Tanárképző Főiskola tanszékvezető tanárként oktatott. Tagja volt a Kóta Országos elnökségének és a Tanárképző Főiskolák Országos Bizottságának. Karnagyként Ausztriában és Csehszlovákiában vendégszerepelt. Néprajzi, zenetörténeti, népzenei témákról cikkeket; kórusműveket és dalokat is írt. Gyermekoperái: A kis aranykígyó (bemutató 1951); A feneketlen tó (bemutató 1959); A csodafű (bemutató 1960); A tábori kukta (bemutató 1966); A tarka kiscsibe (bemutató 1967). — Bakonyi népdalok (2. bővített kiadás, Veszprém, 1977); A bakonyi szegény ember dalai (Budapest, 1966); Gyermekfoglalkozás-tan (Budapest, 1966); Vasi népdalok (Szombathely, 1976); A kőfejtők dallamos munkarigmusai és jelzőkiáltásai (Budapest, 1978). — Irodalom: Gáspár Mária: Gyászhír (Kóta, 1982).

Ponticulus Hungaricus IX. évfolyam 11. szám • 2005. november
http://members.iif.hu/visontay/ponticulus/rovatok/hidverok/bekefi-kovacs.html