Részletek a könyvből
Beköszöntő szó
Régóta meggyőződésem, hogy természethistóriai
irodalmunknak egyik legnagyobb baja a nyelv szellemének megfelelő
mesterszók nagy szegénységében rejlik, és hogy a legnagyobb bajjal
legalábbis egyrangú – ha nem nagyobb – az, hogy irodalmunk e része
majdnem kivétel nélkül idegen szellem befolyása alatt áll, s így idegen
szellemben szól az olvasóhoz. A két baj kölcsönös.
De éppen oly régi meggyőződésem az is, hogy a
bajnak, mint meglévőnek, akár ezerszeres felmutatása, a róla való
okoskodással együtt – ha könnyít is az író lelkén – a bajt magát nem
hárítja el; és hogy éppen azért az, aki a baj orvoslásához hozzá akar
járulni, keresse fel azokat a forrásokat, amelyekből a gyógyító szer
buzog; sőt keresse föl azokat is, amelyekre a tudományos irodalom,
megszokás révén, nemigen gondol: ne rettenjen vissza az esetleges
eredménytelenség gondolatától sem, mert a tagadó elemben is legtöbbször
nagy tanúságok rejlenek.
Ez vitt reá már régen bizonyos
megfigyelésekre, amelyek arra vonatkoztak: vajon a természeti tünemények
miféle sorozatai azok, amelyek iránt a nép kiválóbb vonzódással
viseltetik és amelyek e vonzódás során bejutottak magába a nép
szellemébe, hol azután mint népies ismerettudás, mint példabeszéd,
hasonlat, szólásmód stb. megnyilatkoznak, nyelvi tekintetben pedig
mindenesetre oly szóanyagot teremtenek és fejlesztenek, amelyet a szó
legszorosabb értelmében vett tudományos irodalom is tekintetbe tartozik
venni, így tehát segíthetnek – legalább részben – azon a bajon is,
amelyre mint elsőre, rámutattam.
De ilyen megfigyelések másra is vetnek
világot, ami a tudományra nézve egyáltalában érdekes; kiválóan fontos
pedig akkor, ha a tudomány mívelése, már a nyelvnél fogva is, egy nemzet
közmívelődésére fejlesztő hatást akar gyakorolni, s kell is, hogy
gyakoroljon.
E megfigyelések világot vetnek a nemzet
szemlélődésének sajátosságaira is, melyek nemzetről nemzetre véve
különbözők és a különbség mellett sok, részben igen finom árnyalatban
nyilatkoznak.
Ilyen nézetek vezettek arra, hogy már jó harminc évvel ezelőtt írtam egy cikket, melynek címe ez volt: Természetrajz – Nemzeti szellem.*
Vizsgálódásaim, amelyekből a cikk eredt,
akkor a tiszta népies körében mozogtak, és noha nem nyúlhattam oly
mélyre, mint óhajtottam és amint szükséges is volt volna, mégis
felállíthattam egy tételt, amelynek helyességét későbbi kutatásaim
mindinkább bizonyították, s amely tétel mellett e kis mű is bizonyságot
akar tenni.
A kutatás az állatvilágot illette, a tétel
pedig így hangzott: „A biológiai elem az, amelyet a magyar szeret és
keres, mely szelleme, szemlélődése sajátságának legkedvesebb, amellyel
még arra is rá lehet venni, hogy az orizmológiai – alaktani –
szárazságokkal megbarátkozzék”.*
Ezt az ügyet azóta is tőlem telhető módon
figyeltem és ápoltam. Rávetettem magamat a nyelvújítás előtt kelt
természetrajzi irodalom kutatására; de egyéb forrásokra is, amelyekben
az idetartozó elemeket bárcsak sejthettem is. Mindenütt kicsillámlott a
biológiai jellem. Teljesen felfogtam, hogy miért választotta Miskolczi
Gáspár éppen Franzius Farkas művét fordításra, hogy Egy jeles Vadkert*
címen a magyarságnak használjon: tetszett a tősgyökeres magyarnak, hogy
az állatok biológiája úgy szerepel ott, hogy az emberek
„kiábrázolására” is alkalmatos.
De ez nem elégített ki, mert rendszeres is
volt, holott én a szellemet közvetlen és legsajátosabb nyilvánulásában,
alakjában kerestem.
Mint mindenki, magam is tudtam, hogy minden
nemzetnek, így a magyarnak is megvannak a maga költői: igazi költők, kik
mélyen bevették magukat a nemzet lelkületébe – miért? mert belőle
keltek, mélyen beláttak abba, szóval össze voltak forrva vele, és így
vagy azt nyilatkoztatták meg, ami bár csak sejtelemszerűen is élt a
nemzet lelkületében, vagy magasabbra fejlesztették azt, amit a nép
elemibb alakban teremtett, vagy végre teremtettek is, olyat, amit a
lelkület bevett, ami azt emelte, nemesítette; szóval, akik mélyen és
tartósan hatottak és hatni is fognak messze jövőkig.
Ennek a mély és tartós hatásnak alapföltétele
természetesen az, hogy a költő a nemzet szellemének belső lényét föl
bírja fogni, ki bírja fejezni, és hogy minden alkotása, akár műfaj, akár
tárgy és annak felfogása tekintetében, ennek a belső lénynek
megfeleljen, vagyis azt kifejezze, illetőleg magasabbra fejlessze.
Így tekintvén a dolgot, már régen
megfogamzott bennem az a gondolat, hogy költőink közül azokat, akiknek
valóban korszakot alkotó, mély hatását tagadni lehetetlen, s akiknek
irataiból a természet mély szemlélése, igazán benső szeretete
sokszorosan kisugárzik, egy természethistóriai jellegű tanulmány
tárgyává teszem, azt kutatva, és ha lehet meg is állapítva: vajon mi
jellemzi szemlélődésüket, és vajon tárgy szerint milyen viszonyban
állanak ismereteik a nép szelleméhez és végre a természethistóriához,
mint tudományszakhoz?
A feladatot nem úgy fogtam fel, hogy a
természethistóriai kutatás módszereiből kiindulva, ebben az irányban
majd bírálatot fogok gyakorolni, hanem úgy gondoltam a dolgot, hogy
azokat az életigazságokat, amelyekhez a tudományos módszer magát a
tudományt juttatta, egybevetem azokkal, amelyeket a költők nem kutatás,
hanem közvetlen behatás révén mintegy ösztönszerűen igazságoknak láttak
vagy látni véltek.
Az a tanúság, amelyre törekedtem, csak az
utóbbiból merítheti igazi értékét; mert az a költő, aki
természethistóriai tanulmányok alapján írná természeti képeit, saját
egyéni felfogását és módszeresen fegyelmezett tudását mutatná ki csupán;
holott az a költő, ki azt használja fel, ami a köztudatban is mint
természeti kép él, aki ezt a behatás közvetlensége alatt fejti ki, a
saját szelleme mellett a nép szellemét is kitárja előttünk, megoktat
aziránt, mi a nép szellemére hatással van és evvel megoktat egyszersmind
a nép szemlélődésének sajátos irányára is.
De a mód megállapítása nem volt könnyű
feladat; már azért sem, mert a legnemzetibb költőnek is megvannak, sőt
kell is, hogy legyenek a maga egyéni hajlamai, sajátságai. Amit az egyik
szeretettel karol fel, amiből sokszor kultuszt csinál, azt egy másik
alig érinti; holott a tanúság becsét éppen az növelheti, ha kitudjuk:
hogyan fogják fel a különböző lelkületű költők ugyanazokat a
jelenségeket és tárgyakat, és mi az, ami reájuk hatást gyakorolt,
találkoznak vagy különböznek-e bizonyos felfogásban, irányzatban,
minőben és miért?
Már évekkel ezelőtt kezdtem jegyezgetni,
mégpedig úgy, hogy mindazt, ami legjobb költőink irataiban a természet
jelenségeire vonatkozik, kijegyezgettem; de abbahagytam, mert a dolog
annyi időt kívánt volna, amennyivel nem rendelkeztem; hozzá hamar
meggyőződtem arról is, hogy egyetemes irányban haladva, határt nem
szabhatnék, mégpedig semmiképpen.
A véletlen azonban közbevetette magát: a Királyi Magyar Természettudományi Társulat megbízott A madarak
megírásával, s nekem legott nagyobb gondot okozott és okoz a nyelv és a
szellem, mint a tárgynak tudományos oldala, amelyre nézve az épp oly
remek, mint terjedelmes ornitológiai világirodalom a képzelhető
leggazdagabb forrás.
Ám helyes magyarsággal és magyar szellemben írni a madarakról, ez a feladatok feladata!
Ekkor villant meg agyamban az a gondolat,
hogy hiszen a magyar költészet korszakot alkotó, megingathatatlan
háromsága: Arany, Tompa, Petőfi nagy szeretettel viseltettek a madarak
iránt; a gólyát mind a három költő külön költemény tárgyává tette; hozzá
a madárvilág már szervezeti alapon is jól meghatárolható; sok alakja
olyan, hogy bármilyen legyen a költő lelkületének az alaphangulata, azt
szükségképpen felkarolja, kínálja vele az élet, a természet, a
példabeszéd, a szólásmód, a népdal; ki sem térhet előle. Sok képet már
ismertem is, mi nagyon biztatott, s megkönnyítette az elhatározást,
amelyet nyomban a tett követte.
Egyelőre csak Arany madárvilágával tettem próbát, melynek az volt az eredménye, hogy a költő negyvennégy
madáralakot ölelt fel, azt népies szellemben, realisztikus felfogással,
mondhatni plasztice tárgyalja, s különösen a biológiai elemekben éppoly
erős, mint hű; hozzá a kitűnő leíró mesterszónak valóságos forrása.
Az eredmény felbiztatott, hogy Tompát is elővegyem, ki ötvennégy
madáralakot ölelt fel, azt lelkülete alaphangulatának megfelelően,
részben allegorikusan is fogja fel; de azért a biológia ellen sem vét.
Ezután következett Petőfi, ki harminckét
madáralakot adott, sokszor csapongó, fantasztikus, szubjektív
felfogással tárgyalva; de ott, ahol bizonyos behatások alatt tüzetes
képet rajzol, realisztikus, a biológiai elemekben erős és hű.
Mind a három költő az Alföld madárvilágában
találkozik, mondhatnám ölelkezik; és mind a három költő reátanít a
tipikus magyar szemlélődés mellett, annak elhajlására is, abban a
mértékben, amelyben a nemzeti szellem beveszi tudniillik a reális alapon
nyugvó biológiának költői színére.
Amennyire tőlem csak telhetett, azon voltam,
hogy a költő triászt szembeállítsam a népköltéssel, hogy a szellemet a
szellemmel összemérhessem, s kivonhassam a végső tanúságot.
Már-már azon voltam, hogy a kész tanulmány kiadásáról gondoskodjam, amidőn még egy új elemre is tettem szert.
Ezt az új elemet egy jó barátom kiváló
érdeklődésének és készségének köszönöm. Nem kevesebb az, mint azoknak a
példabeszédeknek az összeállítása, amelyek a madarakra vonatkoznak, s a
függelékben foglalnak helyet. A gyűjteményből azokat adom, amelyek a
három költő madárvilágával egyeznek, mégpedig úgy, hogy az egyazon
madárra vonatkozók a madár neve alá sorakoznak; a nevek betűrendben
sorakoznak, hogy a költő madáralakjának nevéből kiindulva, a reá
vonatkozó példabeszédek könnyen feltalálhatók legyenek.
E példabeszédek kritikai méltatását nem
ismerem tisztemnek, sőt reám nézve nem is lényeges, annak eldöntése sem,
vajon egy bizonyos példabeszéd a népelme szüleménye-e, vagy magyaros
fordítása valamely, például latin eredetinek? Engem az utóbbi esetben a
„magyarosság” vezet, tudniillik az, hogy az illető írót a példabeszéd
megválogatásában is magyaros szelleme vezette, ha nem is mindég, de
legtöbbször az.
Hogy példát is mondjak, Pázmány zamatos magyarságával ezt mondja:
Ha madárra tárgyolsz, íjadat ne pengesd.
Páriz-Pápai-Bod így adja latinul:
Non tundit nervum, qui vult transfigere corvum.
Fordítja pedig:
Nem pengeti az íjat, aki madarat akar lőni.
Grossinger pedig:
Aki varjat akar lőni, nem pengeti kézíját.
Kutatásom irányára nézve itt csak az a
lényeges, hogy a madár figyel a zajra és menekül, s hogy ezt három
magyar író felhozza, kit nyilván a biológiai mozzanat bírt reá.
És valóban a példabeszédeken végigmenve, azt tapasztaljuk, hogy azoknak is legnagyobb része biológiai elemeken nyugszik.
Avval zárom be köszöntő szavaimat, hogy azon
az úton, amely csak elvétve szolgál természethistorikusnak is, sok
élvezethez és még több tanúsághoz jutottam, s igazán örülnék, ha az
utóbbiak másoknak is használnának.
A magyaros szellem biológiai hajlandóságáról
Folytatás következik!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése