2013. január 30., szerda

Herman Ottó: Arany, Tompa, Petőfi és a népköltés madárvilága


Részletek a könyvből

 

 

Beköszöntő szó

 

Régóta meggyőződésem, hogy természethistóriai irodalmunknak egyik legnagyobb baja a nyelv szellemének megfelelő mesterszók nagy szegénységében rejlik, és hogy a legnagyobb bajjal legalábbis egyrangú – ha nem nagyobb – az, hogy irodalmunk e része majdnem kivétel nélkül idegen szellem befolyása alatt áll, s így idegen szellemben szól az olvasóhoz. A két baj kölcsönös.
De éppen oly régi meggyőződésem az is, hogy a bajnak, mint meglévőnek, akár ezerszeres felmutatása, a róla való okoskodással együtt – ha könnyít is az író lelkén – a bajt magát nem hárítja el; és hogy éppen azért az, aki a baj orvoslásához hozzá akar járulni, keresse fel azokat a forrásokat, amelyekből a gyógyító szer buzog; sőt keresse föl azokat is, amelyekre a tudományos irodalom, megszokás révén, nemigen gondol: ne rettenjen vissza az esetleges eredménytelenség gondolatától sem, mert a tagadó elemben is legtöbbször nagy tanúságok rejlenek.
Ez vitt reá már régen bizonyos megfigyelésekre, amelyek arra vonatkoztak: vajon a természeti tünemények miféle sorozatai azok, amelyek iránt a nép kiválóbb vonzódással viseltetik és amelyek e vonzódás során bejutottak magába a nép szellemébe, hol azután mint népies ismerettudás, mint példabeszéd, hasonlat, szólásmód stb. megnyilatkoznak, nyelvi tekintetben pedig mindenesetre oly szóanyagot teremtenek és fejlesztenek, amelyet a szó legszorosabb értelmében vett tudományos irodalom is tekintetbe tartozik venni, így tehát segíthetnek – legalább részben – azon a bajon is, amelyre mint elsőre, rámutattam.
De ilyen megfigyelések másra is vetnek világot, ami a tudományra nézve egyáltalában érdekes; kiválóan fontos pedig akkor, ha a tudomány mívelése, már a nyelvnél fogva is, egy nemzet közmívelődésére fejlesztő hatást akar gyakorolni, s kell is, hogy gyakoroljon.
E megfigyelések világot vetnek a nemzet szemlélődésének sajátosságaira is, melyek nemzetről nemzetre véve különbözők és a különbség mellett sok, részben igen finom árnyalatban nyilatkoznak.
Ilyen nézetek vezettek arra, hogy már jó harminc évvel ezelőtt írtam egy cikket, melynek címe ez volt: Természetrajz – Nemzeti szellem.*
Vizsgálódásaim, amelyekből a cikk eredt, akkor a tiszta népies körében mozogtak, és noha nem nyúlhattam oly mélyre, mint óhajtottam és amint szükséges is volt volna, mégis felállíthattam egy tételt, amelynek helyességét későbbi kutatásaim mindinkább bizonyították, s amely tétel mellett e kis mű is bizonyságot akar tenni.
A kutatás az állatvilágot illette, a tétel pedig így hangzott: „A biológiai elem az, amelyet a magyar szeret és keres, mely szelleme, szemlélődése sajátságának legkedvesebb, amellyel még arra is rá lehet venni, hogy az orizmológiai – alaktani – szárazságokkal megbarátkozzék”.*
Ezt az ügyet azóta is tőlem telhető módon figyeltem és ápoltam. Rávetettem magamat a nyelvújítás előtt kelt természetrajzi irodalom kutatására; de egyéb forrásokra is, amelyekben az idetartozó elemeket bárcsak sejthettem is. Mindenütt kicsillámlott a biológiai jellem. Teljesen felfogtam, hogy miért választotta Miskolczi Gáspár éppen Franzius Farkas művét fordításra, hogy Egy jeles Vadkert* címen a magyarságnak használjon: tetszett a tősgyökeres magyarnak, hogy az állatok biológiája úgy szerepel ott, hogy az emberek „kiábrázolására” is alkalmatos.
De ez nem elégített ki, mert rendszeres is volt, holott én a szellemet közvetlen és legsajátosabb nyilvánulásában, alakjában kerestem.
Mint mindenki, magam is tudtam, hogy minden nemzetnek, így a magyarnak is megvannak a maga költői: igazi költők, kik mélyen bevették magukat a nemzet lelkületébe – miért? mert belőle keltek, mélyen beláttak abba, szóval össze voltak forrva vele, és így vagy azt nyilatkoztatták meg, ami bár csak sejtelemszerűen is élt a nemzet lelkületében, vagy magasabbra fejlesztették azt, amit a nép elemibb alakban teremtett, vagy végre teremtettek is, olyat, amit a lelkület bevett, ami azt emelte, nemesítette; szóval, akik mélyen és tartósan hatottak és hatni is fognak messze jövőkig.
Ennek a mély és tartós hatásnak alapföltétele természetesen az, hogy a költő a nemzet szellemének belső lényét föl bírja fogni, ki bírja fejezni, és hogy minden alkotása, akár műfaj, akár tárgy és annak felfogása tekintetében, ennek a belső lénynek megfeleljen, vagyis azt kifejezze, illetőleg magasabbra fejlessze.
Így tekintvén a dolgot, már régen megfogamzott bennem az a gondolat, hogy költőink közül azokat, akiknek valóban korszakot alkotó, mély hatását tagadni lehetetlen, s akiknek irataiból a természet mély szemlélése, igazán benső szeretete sokszorosan kisugárzik, egy természethistóriai jellegű tanulmány tárgyává teszem, azt kutatva, és ha lehet meg is állapítva: vajon mi jellemzi szemlélődésüket, és vajon tárgy szerint milyen viszonyban állanak ismereteik a nép szelleméhez és végre a természethistóriához, mint tudományszakhoz?
A feladatot nem úgy fogtam fel, hogy a természethistóriai kutatás módszereiből kiindulva, ebben az irányban majd bírálatot fogok gyakorolni, hanem úgy gondoltam a dolgot, hogy azokat az életigazságokat, amelyekhez a tudományos módszer magát a tudományt juttatta, egybevetem azokkal, amelyeket a költők nem kutatás, hanem közvetlen behatás révén mintegy ösztönszerűen igazságoknak láttak vagy látni véltek.
Az a tanúság, amelyre törekedtem, csak az utóbbiból merítheti igazi értékét; mert az a költő, aki természethistóriai tanulmányok alapján írná természeti képeit, saját egyéni felfogását és módszeresen fegyelmezett tudását mutatná ki csupán; holott az a költő, ki azt használja fel, ami a köztudatban is mint természeti kép él, aki ezt a behatás közvetlensége alatt fejti ki, a saját szelleme mellett a nép szellemét is kitárja előttünk, megoktat aziránt, mi a nép szellemére hatással van és evvel megoktat egyszersmind a nép szemlélődésének sajátos irányára is.
De a mód megállapítása nem volt könnyű feladat; már azért sem, mert a legnemzetibb költőnek is megvannak, sőt kell is, hogy legyenek a maga egyéni hajlamai, sajátságai. Amit az egyik szeretettel karol fel, amiből sokszor kultuszt csinál, azt egy másik alig érinti; holott a tanúság becsét éppen az növelheti, ha kitudjuk: hogyan fogják fel a különböző lelkületű költők ugyanazokat a jelenségeket és tárgyakat, és mi az, ami reájuk hatást gyakorolt, találkoznak vagy különböznek-e bizonyos felfogásban, irányzatban, minőben és miért?
Már évekkel ezelőtt kezdtem jegyezgetni, mégpedig úgy, hogy mindazt, ami legjobb költőink irataiban a természet jelenségeire vonatkozik, kijegyezgettem; de abbahagytam, mert a dolog annyi időt kívánt volna, amennyivel nem rendelkeztem; hozzá hamar meggyőződtem arról is, hogy egyetemes irányban haladva, határt nem szabhatnék, mégpedig semmiképpen.
A véletlen azonban közbevetette magát: a Királyi Magyar Természettudományi Társulat megbízott A madarak megírásával, s nekem legott nagyobb gondot okozott és okoz a nyelv és a szellem, mint a tárgynak tudományos oldala, amelyre nézve az épp oly remek, mint terjedelmes ornitológiai világirodalom a képzelhető leggazdagabb forrás.
Ám helyes magyarsággal és magyar szellemben írni a madarakról, ez a feladatok feladata!
Ekkor villant meg agyamban az a gondolat, hogy hiszen a magyar költészet korszakot alkotó, megingathatatlan háromsága: Arany, Tompa, Petőfi nagy szeretettel viseltettek a madarak iránt; a gólyát mind a három költő külön költemény tárgyává tette; hozzá a madárvilág már szervezeti alapon is jól meghatárolható; sok alakja olyan, hogy bármilyen legyen a költő lelkületének az alaphangulata, azt szükségképpen felkarolja, kínálja vele az élet, a természet, a példabeszéd, a szólásmód, a népdal; ki sem térhet előle. Sok képet már ismertem is, mi nagyon biztatott, s megkönnyítette az elhatározást, amelyet nyomban a tett követte.
Egyelőre csak Arany madárvilágával tettem próbát, melynek az volt az eredménye, hogy a költő negyvennégy madáralakot ölelt fel, azt népies szellemben, realisztikus felfogással, mondhatni plasztice tárgyalja, s különösen a biológiai elemekben éppoly erős, mint hű; hozzá a kitűnő leíró mesterszónak valóságos forrása.
Az eredmény felbiztatott, hogy Tompát is elővegyem, ki ötvennégy madáralakot ölelt fel, azt lelkülete alaphangulatának megfelelően, részben allegorikusan is fogja fel; de azért a biológia ellen sem vét.
Ezután következett Petőfi, ki harminckét madáralakot adott, sokszor csapongó, fantasztikus, szubjektív felfogással tárgyalva; de ott, ahol bizonyos behatások alatt tüzetes képet rajzol, realisztikus, a biológiai elemekben erős és hű.
Mind a három költő az Alföld madárvilágában találkozik, mondhatnám ölelkezik; és mind a három költő reátanít a tipikus magyar szemlélődés mellett, annak elhajlására is, abban a mértékben, amelyben a nemzeti szellem beveszi tudniillik a reális alapon nyugvó biológiának költői színére.
Amennyire tőlem csak telhetett, azon voltam, hogy a költő triászt szembeállítsam a népköltéssel, hogy a szellemet a szellemmel összemérhessem, s kivonhassam a végső tanúságot.
Már-már azon voltam, hogy a kész tanulmány kiadásáról gondoskodjam, amidőn még egy új elemre is tettem szert.
Ezt az új elemet egy jó barátom kiváló érdeklődésének és készségének köszönöm. Nem kevesebb az, mint azoknak a példabeszédeknek az összeállítása, amelyek a madarakra vonatkoznak, s a függelékben foglalnak helyet. A gyűjteményből azokat adom, amelyek a három költő madárvilágával egyeznek, mégpedig úgy, hogy az egyazon madárra vonatkozók a madár neve alá sorakoznak; a nevek betűrendben sorakoznak, hogy a költő madáralakjának nevéből kiindulva, a reá vonatkozó példabeszédek könnyen feltalálhatók legyenek.
E példabeszédek kritikai méltatását nem ismerem tisztemnek, sőt reám nézve nem is lényeges, annak eldöntése sem, vajon egy bizonyos példabeszéd a népelme szüleménye-e, vagy magyaros fordítása valamely, például latin eredetinek? Engem az utóbbi esetben a „magyarosság” vezet, tudniillik az, hogy az illető írót a példabeszéd megválogatásában is magyaros szelleme vezette, ha nem is mindég, de legtöbbször az.
Hogy példát is mondjak, Pázmány zamatos magyarságával ezt mondja:
Ha madárra tárgyolsz, íjadat ne pengesd.
Páriz-Pápai-Bod így adja latinul:
Non tundit nervum, qui vult transfigere corvum.
Fordítja pedig:
Nem pengeti az íjat, aki madarat akar lőni.
Grossinger pedig:
Aki varjat akar lőni, nem pengeti kézíját.
Kutatásom irányára nézve itt csak az a lényeges, hogy a madár figyel a zajra és menekül, s hogy ezt három magyar író felhozza, kit nyilván a biológiai mozzanat bírt reá.
És valóban a példabeszédeken végigmenve, azt tapasztaljuk, hogy azoknak is legnagyobb része biológiai elemeken nyugszik.
Avval zárom be köszöntő szavaimat, hogy azon az úton, amely csak elvétve szolgál természethistorikusnak is, sok élvezethez és még több tanúsághoz jutottam, s igazán örülnék, ha az utóbbiak másoknak is használnának.



A magyaros szellem biológiai hajlandóságáról


Folytatás következik!


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése