Bárczi Géza (Zombor, 1894. január
9. – Budapest, 1975. november 7.) Kossuth-díjas magyar nyelvész, a Magyar
Tudományos Akadémia tagja. A 20. század legkiválóbb magyar nyelvészeinek
egyike, a tudós- és tanárképzésének példamutató egyénisége.
Kutatási
területei: francia–magyar nyelvi kapcsolatok; a magyar nyelv francia eredetű
jövevényszavai; nyelvjáráskutatás; magyar nyelvtörténet: történeti hang- és
alaktan; nyelvművelés
A
zombori főgimnáziumból a magyar anyanyelvű Bárczi Géza német, török és eszperantó
nyelvtudást hozott magával, sőt felsőbb éves korában tanította is az eszperantó
nyelvet a főgimnáziumban.
A
Budapesti Tudományegyetem magyar–latin–görög, majd francia szakán tanult. 1914-ben
– mint az Eötvös Collegium tagja – ösztöndíjjal tanulmányútra ment Franciaországba,
az út azonban végül is egy franciaországi internálótáborba (a hírhedt „Fekete
Kolostor”-ba) vezetett, ahol Bárczi Géza franciául és spanyolul tanult. Később
a Nemzetközi Vöröskereszt közbenjárása révén Svájcba került, s csak hazatérése
után, 1920-ban szerzett magyar–francia szakos tanári oklevelet.
1932-ben
egyetemi magántanárrá habilitálták a szegedi Ferenc József Tudományegyetemen Az
ófrancia nyelv és nyelvtörténet tárgykörből, 1938-ban megerősítették
magántanári habilitációját a budapesti egyetemen. 1921-től 1941-ig Budapesten
tanított középiskolában, a szegedi egyetem Francia Filológiai Intézetében
órákat adott mint magántanár 1932-től 1940-ig, Bárczi Géza nyomán erősödött a
francia nyelvészeti oktatás a szegedi egyetemen.
1941-től
a Debreceni Egyetemen a Magyar- és Finnugor Nyelvészeti Tanszék tanszékvezető
egyetemi tanára, utóbb 1952-től a budapesti egyetem II. sz. Magyar
Nyelvtudományi Tanszékének tanszékvezető egyetemi tanáraként működött. Ebben a
pozíciójában segítette és támogatta 1966-tól az Eötvös Loránd Tudományegyetemen
az eszperantó nyelv tanításának bevezetését Szerdahelyi István által, részt
vállalt az egyetemi eszperantó nyelvi és nyelvtani jegyzetek lektorálásában.
Tanári állásából 1971. július 1-jén vonult nyugalomba.
Bárczi
Géza eszperantó nyelvű versei, szépprózai írásai, műfordításai a La Verda
Standardo című eszperantó nyelvű lapban jelentek meg, később bekerült a lap
szerkesztőbizottságába, majd annak főszerkesztője lett.[1] A következőket
olvashatjuk posztumusz megjelent tanulmányában az eszperantó nyelvről: „...
pótolhatatlan veszteség lenne, ha e nagy nyelvektől elnyomva bármely kisebb
nemzet értékes kultúrájának hordozója meggyöngülve, önállóságát, saját ízeit és
értékeit vesztve lassanként maga is veszteséglistára kerülne. E veszélyt csak
egy teljesen semleges nyelv háríthatja el, melyet egyetlen nemzet, sem egyéb
politikai egység nem vall magáénak, hanem valamennyi elfogadja közvetítő
második nyelvnek. Hogy ez csak az eszperantó lehet, azt bízvást remélhetjük.”[2]
Előbb
a francia, majd a magyar nyelvészet neves művelőjévé vált. Mint tanáregyéniség
is kiemelkedő volt, tanítványai sok tudást, módszert, szemléletet, erkölcsi
magatartást, emberi törődést, melegséget kaptak tőle. Legismertebb tanítványa Szathmári
István magyar nyelvész.
Művei (válogatás)
A
„pesti nyelv” (Budapest, 1932)
Ó-francia
hang- és alaktan (Pécs–Budapest, 1933)
A
középkori vallon–magyar érintkezésekhez (Budapest, 1937)
A
magyar nyelv francia jövevényszavai (Budapest, 1938)
Magyar
szófejtő szótár. (Budapest, 1941)
Régi
magyar nyelvjárások (Budapest, 1947)
Fonetika
(Budapest, 1951)
A
tihanyi apátság alapító levele mint nyelvi emlék (Budapest, 1951)
A
magyar szókincs eredete. (Budapest, 1951)
Bevezetés
a nyelvtudományba (Budapest, 1953)
Magyar
hangtörténet (Budapest, 1954)
A
magyar nyelv értelmező szótára. Szerk. Országh Lászlóval. (Budapest, 1959–1962).
A
magyar nyelv életrajza (Budapest, 1963)
A
magyar nyelv története. Társzerzőkkel. (Budapest, 1967)
Nyelvművelésünk
(Budapest, 1974)
A
magyar nyelv múltja és jelene (Budapest, 1980)[3]
A
nemzetközi nyelvről (Budapest, 1987)[4]
Jegyzetek
és források
1
Soós Éva: Bárczi Géza és az eszperantó. Világ és Nyelv évkönyve, 1979.
2
Bárczi Géza: Válhatik-e nemzeti nyelv az egész világ közvetítő nyelvévé? In:
Világ és Nyelv évkönyve, 1978. Magyar Eszperantó Szövetség. 116. o.; Lásd még Latin
vagy eszperantó
3
Posztumusz kötet, benne Bárczi Géza műveinek bibliográfiája, Papp L.
összeállítása (508–529. p.).
4
A posztumusz kötet Bárczi Géza eszperantó tárgyú írásait adta közre Benczik
Vilmos szerkesztésében. Kiadta a Magyar Eszperantó Szövetség. ISBN
963-571-186-7
5
Magyar Nyelvtudományi Társaság megalakulásának centenáriuma, 2004
Szegedi
egyetemi almanach: 1921-1995 (1996). I. köt. Szeged, kiad. Mészáros Rezső.
Bárczi Géza lásd 89. p. ISBN 963-482-037-9
„A mi nyelvünket
beszélő emberi közösség gondolkodásának a fejlődése tárul fel előttünk a
nyelvtörténet segítségével sok ezer éves távlatban, rajta keresztül
köszönhetjük az emberi tudatnak bővülését, színesedését, s figyelhetjük meg,
miként emelkedik fokról fokra az ember, a mi elődünk, az őt környező világ
fölébe. . . A kezdetelges, csak a mában élő, csak térképzettel rendelkező
vadembertől a bonyolult, finoman differenciált agyú, mindenféle viszonyulásra
reagáló civilizált emberig végigkísérhetjük a nyelven azt a nagy átalakulást,
aminek köszönhetjük, hogy azok vagyunk, amivé lettünk. És általában feltárul a
nyelv történetében az egész múlt, annak minden küzdelme, erőfeszítése,
győzelme, sőt öröme és fájdalma is.”
Bevezetés a nyelvtudományba (1953)
„A nyelv mindenki
számára elsősorban az anyanyelv. Idegen nyelvet meg lehet tanulni, sőt esetleg
kivételesen igen jól is lehet tudni, de szinte sohasem úgy, mint az
anyanyelvet, amelynek minden elemét ezer meg ezer emlék színezi és tölti meg
tartalommal, mely egész nevelkedésünket, fejlődésünket kíséri, sőt bizonyos
fokig gondolkodásunk formáit is meghatározza” – írja Bárczi Géza A magyar nyelv
életrajza című művében.
Szathmári István, Bárczi Géza
A múlt magyar tudósai sorozat.
Akadémiai Kiadó, Bp., 1995. 154 lap
E kisalakú, zsebbe
való, de kézbe kívánkozó könyvecske láttán elsősorban az ellentmondás érzése
ébred fel az emberben: a sorozatcímmel ellentétben — hálistennek — Bárczi Géza
nem „a múlt” magyar tudósa. Nemcsak azért, mert akik személyesen ismerték
megnyerő személyiségét, közvetlen emberségét, sohasem tudják azt elfelejteni.
Ami tárgyszerűen fontosabb: hatalmas, sokirányú, gazdag életműve ma is jelen
van nyelvtudományunk szinte minden területén: hivatkozhatik rá, tanulhat belőle
nemcsak a ma, hanem bizonyára a holnap nyelvésze is. Erről győz meg bennünket a
könyv lapjain SZATHMÁRI ISTVÁN, az adatokat tárgyszerűen számba szedő, de az emberi
kötődést elrejteni nem tudó — nem is akaró — tanítvány.
Pedig a fékevesztett
idő megvadultan vágtat. Idestova negyedszázada, hogy Bárczi Géza 1975. november
8-án itt hagyott bennünket. (Annak pedig, hogy e sorok írója Debrecenben, 195ű őszén
felvette leckekönyvébe Bárczi két tantárgyát, az általános fonetikát és a
magyar nyelvészeti szemináriumot, immár csaknem fél évszázada.) Az idő nem fog
Bárczi gondolatain. Munkáira a hiteles adatok feltárása, körültekintő értékelése
és az óvatos következtetés jellemző: eredményeit sohasem tekintette
véglegesnek, megcáfolhatatlannak, csak olyannak, amelyek az adott előismeretek alapján
lehetséges megoldást jelentenek. Nemegyszer maga módosította korábbi
állásfoglalását, vonta kétségbe annak tarthatóságát. Tudta: a saját
elgondolásainkhoz való görcsös ragaszkodás a szellemi rugalmasság elvesztését,
gondolkodásunk megmerevedését okozhatja. Így tudott haláláig friss, fiatalos
maradni szellemileg, legyőzve minden testi gyengeséget.
Ha bennünk, idősebbekben
elevenen él is Bárczi emléke és életműve, igaza lehet Szathmári Istvánnak, hogy
gyorsan változó korunk fiatalabb nemzedékét figyelmezteti: van mit tanulni Bárczitól:
„tudományos etikát, emberséget, anyanyelvi tudatot, munkaszeretetet; és van mit
átvenni tőle, éppen a továbbfejlesztés céljából is: szemléletet, módszereket,
átfogó és részeredményeket” (8). És főleg: az elődök és a múlt nagyobb
megbecsülését, eredményeik megismerését, szerves továbbfejlesztését.
Szathmári István
könyve lényegében két nagy részre tagolódik: először Bárczi Géza életpályáját vázolja
fel, időrendben végighaladva működési területein, a második részben pedig a
tudós életművét, alkotásait, tudományos közéleti tevékenységét méltatja. A
kötet befejező részében a tudós emberi vonásait és örökségét ajánlja az olvasók
figyelmébe.
Az indulás éveiről
szóló fejezetben nemcsak arról esik szó, milyen családi körülmények közé született
Zomborban 1894. január 9-én, hanem — bizonyára nem kevesek meglepetésére — azt is
megtudjuk, hogy pénzügyi hivatalnok apja 188ű-ban változtatta a család eredeti
Brix nevét Bárczira. Aligha akadt valaha is ember, aki „Benő tanár úr” —
ahogyan Pais Dezső és más közeli barátja nevezte — őszinte, tiszta magyarságát
egy percig is megkérdőjelezte volna. Érdekes adalék az ifjú, tehetséges zombori
gimnazistáról az is, hogy már 19ű7-ben és a következő évben megjelent verseiből
is ízelítőt kapunk: hiszen ekkor még alig 12—13 éves.
Az egyetemista,
Eötvös kollégiumbeli éveket — ahol a magyar—latin—görög szakot később még a
franciával is megtetézte — már valamivel jobban ismerjük: ennek az intézménynek
a nagyszerűségét gyakran emlegette Bárczi Géza akkor is, amikor mások a burzsoá
elitképzés okán szidalmazták. Az 1914—17-es franciaországi, majd svájci
internálás éveiről Kuncz Aladár és Bárczi feljegyzései nyomán fest színes
miniatűr képet Szathmári István.
Külön fejezet
foglalkozik a könyvben Bárczi középiskolai tanárkodásának korszakával. E több
mint két évtized alatt a tudományos ambíciókkal tele Bárczi nem hogy nem „süllyedt
bele” a pedagógusmunka napi robotjába, hanem éppenséggel hatalmas tudományos tőkét
halmozott fel, miközben élvezettel tanított, tankönyveket írt, vagy közreműködött
a trianoni békeszerződéssel kapcsolatos iratok fordításában. 1923-ban írta első
tudományos dolgozatát (Kilincs: MNy. 19: 89—9ű), három évvel később
ledoktorál. A francia nyelvtörténeti témák mellett egyre több magyar szó
etimológiáját írja meg, hogy a francia eredetűekről 1938-ban már összegező monográfiát
állítson össze (A magyar nyelv francia jövevényszavai. Bp. A Magyar
Nyelvtudomány Kézikönyve). E korszakának kiteljesedő lezárása 1941-ben a Magyar
szófejtő szótár, amely a GOMBOCZ—MELICH-féle etymológiai szótár torzóban
maradása után elsőként összegezi a magyar köznyelv szókincsének eredet szerinti
vizsgálatát. Ez a mű egyértelműen bizonyította mindenki számára Bárczi Géza
magasabbra hivatottságát.
Ezt a jogos lehetőséget
kapta meg Bárczi Géza 1941-ben, amikor a hirtelen elhunyt Csűry Bálint utódjául
kinevezték. A Debrecenben eltöltött 11 évet joggal tárgyalja külön fejezetben Szathmári
István, nemcsak mint akkori tanítvány, hanem sorsdöntő jelentősége okán is.
Életpályájának erről a szakaszáról talán akkor szólt Bárczi legrészletesebben,
amikor a kezdeményezésünkre elnyert díszdoktori oklevél átvétele után, 1973
szeptemberében magnetofonos interjút készítettünk vele (vö. MNyj. 2ű. 1974: 3—7;
részleteket idéz szövegéből Szathmári könyve: 47—8, 49—5ű, 84—5 stb.).
Bárczi, mint maga
mondta, kötelességének érezte, hogy a Csűry-iskolában kialakult népnyelvkutatás
munkálatait folytassa. Ennek megfelelően a Magyar Népnyelv III. kötetétől
bevonta a szerkesztésbe Szabó T. Attilát és vele a kolozsvári népnyelvkutatókat
is. Sajnos, két testes kötet után a háborús körülmények lehetetlenné tették a
folyamatos munkát, és az ötödik, hatodik sovány összevont kötetek után a
sorozat megszűnt. Bárczi azonban nem adta fel: ragaszkodott egy intézeti évkönyv
megjelentetéséhez. És mikor a „népnyelv” címbe foglalását bizonyos vádak érték a
„narodnyik szemlélet” kifogásával, „Magyar Nyelvjárások” címmel indította újra
a sorozatot. Ennek munkálataiban másodéves hallgatóként már magam is részt
vettem, amolyan ktkihíjdbe gyanánt, mint az intézet és nyomda közti
összekötő, tudom, milyen sok technikai nehézséget is le kellett küzdeni. A
nyomdának nem voltak fonetikus mellékjeles betűi, sem pénze a külföldi
matricákra. A házilag barkácsolt mellékjeleket apró tüskékkel, ólomforgácsokkal
szorították a monó szedés betűi mellé. Nyomás közben a tüskéket a szívóhatás
kiemelte, a mellékjelek elcsúsztak, kiestek. Botrányos volt, de Bárczi
vállalta: a 27ű oldalas kötethez egy 11 oldalas hibajegyzéket kellett
mellékelnünk.
A nyelvjárási kutatás
érdekében szerezte be Bárczi az intézet első, fémhuzalos magnetofonját, az
akkor legkorszerűbbnek számító hangrögzítő technikát, a szalagos—orsós
magnetofonok elődjét. Azt vallotta ugyanis, hogy a gépi hangrögzítés nélküli
népnyelvi szövegfeljegyzés — akár diktálás után, akár gyorsírással készül —
csak jóindulatú hamisításnak tekinthető, amely az élő beszéd természetes
sajátságainak visszaadására alkalmatlan.
A professzor és a
hallgatók közti meghitt munkakapcsolatról a kölcsönös visszaemlékezések alapján
hiteles képet fest Szathmári István. Az együttmunkálkodás kellemes
fészekmelegét az ötvenes évtől még jobban éreztük azáltal, hogy megindult az Új
magyar tájszótár adatgyűjtő cédulázása, amelyben szinte minden — a nyelvészet
iránt érdeklődő — „intézeti tag” részt vett. A szakmai ismeretek gyűjtésén túl
a cédulázás rendkívül hasznos közösségteremtő tevékenység is volt, ok és lehetőség
arra, hogy a délutánokat és estéket — gyakran az este fél tízes egyetemzárást jelző
csengőszóig — egymás társaságában töltsük. Ez sokkal többet ért, mint a
cédulákért kapott néhány fillér szimbolikus térítés. Közben azt is láttuk,
milyen vidám szeretetben dolgoznak együtt a tanszék oktatói, Kati néni, Andi,
Kutyafej, hogyan sorakoznak be időnként francia nyelvórára professzorunk
szobájába.
1952-ben, amikor — a
Kossuth-díj elnyerése után — Bárczi Géza a budapesti egyetem professzora lett
és eltávozott, újra meggyőződhettünk tanári lelkiismeretességéről: üresen
maradt fiókjaiból előkerültek olyan feljegyzések, amelyeket rólunk, volt
diákjairól készített. Ezeken nemcsak az szerepelt, melyikünk milyen
szaktanulmányt kapott feldolgozásra, melyik szó mikroetimológiáját kapta
feladatul, hanem az is, melyikünk milyen képességű, miben erős, miben gyengébb,
miben kell fejlődnie. Pontos jellemzésein nem győztünk csodálkozni.
Bárczi Géza maga
nevezte a debreceni évtizedet élete legtermékenyebb korszakának — amint erre
Szathmári István is utal (56). Tankönyveivel tanulmányaival Debrecenben
érdemelte ki az akadémiai rendes tagságot 1947-ben, itt írta meg a tihanyi
apátság 1ű55-ös alapító leveléről azt a kitűnő monográfiát, amelyért 1952-ben
Kossuth-díjban részesítették. Nagy veszteségnek éreztük távozását, különösen
azért, mert egy híján az egész, annyira kedvelt oktatógárdát is magával vitte a
fővárosba.
Budapesti katedráján
1952-től 197ű-ig dolgozott Bárczi Géza aktívan, és haláláig nyugdíjasként. Jóleső
érzés olvasni Szathmáritól, hogy a tanszéki hangulat és munkamorál a
Debrecenben megszokott magas színvonalon maradt. Hatóköre azonban kitágult: a
legfelsőbb nyelvtudományi körök meghatározó személyiségeinek egyike lett, olyan
országos jelentőségű munkálatok irányítója, mint a magyar nyelvjárások atlasza,
a hétkötetes értelmező szótár és egyebek. A tudományszervezés szerencsére nem
kötötte le minden energiáját: nagyívű magyar nyelvtörténeti áttekintése, az
1963-ban megjelent alapműve, „A magyar nyelv életrajza” méltán nyerte el az Állami
Díj első fokozatát, és élményszámba megy az 1974-ben megjelent „Nyelvművelésünk”
első fokozatát, és élményszámba megy az 1974-ben megjelent „Nyelvművelésünk”
című kis kötete is, minden ilyen jellegű kérdés biztos elméleti megalapozása.
Könyvének második
nagy részében Szathmári István módszeresen áttekinti Bárczi tudományos életművének
legnagyobb, legfontosabb területeit, rámutatva a legfőbb eredményekre,
hivatkozva a legfontosabb művekre. Egyetérthetünk összegező megállapításával:
Bárczi Géza munkássága révén „bizonyos diszciplínák új távlatot kaptak (pl. a
nyelvtörténet, benne különösen a hangtörténet); másokat továbbvitt a korábbi
úton (ilyen például a fonetika, a szókincsvizsgálat, a nyelvművelés); ismét
másokat éppen ő indított el és alapozott meg (pl. a nyelvjárástörténet, a
lexikográfia); végül pedig egyes esetekben fontos részlegeket illetően újat,
modernet hozott, anélkül, hogy új diszciplínáról beszélhetnénk (ilyen például
az argó és a nagyvárosi népnyelv tárgyalása, a szociolingvisztikai irányultság)”
(66—7).
A továbbiakban — a
terjedelem korlátai közt szinte bravúros tömörítéssel — áttekinti mindezeket a
diszciplináris területeket, nemcsak a legfőbb értékek felmutatásával, hanem pontos
bibliográfiai adatok
felsorolásával együtt. Rámutat például, hogy a szókincs történeti vizsgálata során
nemcsak az etimológiai vonatkozásokra volt nagy hatással, hanem alapozó
összefoglalást adott a tulajdonnévkutatás kérdéseiről „A magyar szókincs
eredete” című tankönyv második kiadásában. A hangtörténeti kutatások
értékeléséhez az e téren legilletékesebb tanítványt, E. ABAFFY ERZSÉBETet idézi
Szathmári: „Bárczi volt az, aki az elődök eredményeit összegezve, azokat saját kutatásaival
kiegészítve, a részleteket egységes egésszé, rendszerré fogta össze, s a nyelvi
változásokat a rendszer változásaiként ábrázolta” (75).
A nyelv társadalmi
tagolódásának, a nyelvrétegek kutatásának területén magam talán még
Szathmárinál is
nagyobb jelentőséget tulajdonítanék Bárczi életművében, mert valósággal megel őzte
korát. Sajátos kutatásfejlődési logika sejlik fel abban, ahogyan a
nyelvtörténeti kutató a nyelvemlékes adatok tarkasága mögött felismeri a régi
magyar nyelvjárások kontúrjait, kimondva, hogy minden nyelvemlékünk lényegében
nyelvjárási emlék szinte a XVI. század végéig. Ide eljutva viszont
szükségképpen kell foglalkozni az egységes nemzeti nyelvváltozatnak, az
irodalmi normanyelvnek — ha úgy tetszik a sztenderdnek —
keletkezéstörténetével. Tovább kell azonban figyelni a régi nyelvjárások
változásait a megváltozott gazdasági, társadalmi körülmények közt: a városi népnyelv,
a foglalkozások, az argó sajátságait, mindezeknek a szépirodalom folyamatában
való tükröződését, mint stílushatást a klasszikus és modern írók műveiben, mint
az élő nyelv valóságtükröző társadalmi változatait, egymáshoz fűződő kapcsolataikban,
a nyelvi eszmény szempontjából megragadható értékek függvényében, a nyelvművelés
látószögéből. Mindezen területek együttes műveléséhez azonban olyan kivételes
képességű, kimeríthetetlen energiájú személyiség kell, mint amilyen Bárczi Géza
volt, amilyen csak ritka kivételként születik.
Bárczi Géza
tudományos kutatási területeit az alábbi alfejezetekben mutatja be a kötet: a
magyar szókincs története (67); magyar hangtörténet (72); történeti alak- és
mondattan (75); a nyelvi rétegeket érintő munkásság (79); a mai nyelv
vizsgálata (91); alkalmazott nyelvtudomány (1űű); általános nyelvészet és
nyelvtudomány-történet (1ű6); más tudományágakat érintő munkásság (113).
Mindenütt viszonylag részletes bibliográfiai utalásokat is találunk, bár ekkora
életmű teljes bibliográfiai számbavétele szétfeszítené e mű kereteit
(szerencsére az érdeklődő olvasó ezt több helyen is megtalálhatja, mint a kötet
végén utal rá Szathmári, például: NyK. 1978: 197—2ű5; MNyTK. 15ű. sz. 26—34).
A kötetet lezáró
fejezetekben képet kapunk Bárczi tudományos és közéleti tisztségeiről, emberi megnyilvánulásairól,
tudós barátairól, családjáról, otthonáról, finom humoráról. Hadd fűzzem ide egy
személyes emlékemet. Debreceni egyetemi díszdoktorrá avatásakor valami apróság
beszerzése céljából elkísértük a Piac utca egyik nagy áruházába. Az emeleti
részen észrevette, hogy a kalaprészlegnél egy középkorú hölgy sorra próbálgatta
fel a legkülönfélébb fejfedőket. Bárczi Géza megállt kissé távolabb és nagy
élvezettel szemlélte és kommentálta a próba-sorozatot, olyan találó
megjegyzéseket téve a hölgy személyiségének és az éppen soron levő kalapnak
összeillésére, hogy szinte dőltünk a visszafojtott nevetéstől. Egy életszerető ember
sziporkázó kedélye ragadott magával bennünket. Szathmári István könyve hivatást
teljesít: a tanítvány szeretetének keretébe foglalva ad tárgyilagos képet
sokunk felejthetetlen mesteréről.
SEBESTYÉN ÁRPÁD
http://www.c3.hu/~magyarnyelv/99-1/sebestyenszemle.pdf
Migé
HB.:
„Eſ oz gimilſnek wl keſeruv uola vize.
hug turchucat mige zocoztia vola.”
A
mige zocoztia vola értelmezési
kísérlete: Bárczi Géza A Halotti Beszéd nyelvtörténeti elemzése (1982: 124–5)
cím) művében a mige eredetéről azt írja, hogy az többszöri alakváltozással fejlődött
lativusragos helyhatározószóból igekötővé. A fent idézett részben is igekötőnek
tartja. A mige mige zocoztia vola szerkezetet
a latin imperfectum de conatu mintájára ’majdnem megszakítá, majdnem
megszakasztottá’-nak értelmezi.
Vagyis
úgy véli, hogy a folyamatosságot kifejez, szakasztja ige és a befejezettségre
utaló meg igekötő együtt szereplése (úgy, mint bizonyos esetekben a latinban) a
cselekvés megkísérlését, majdnem megtörténtét adja vissza (vö. A. Molnár 1985;
D. Mátai 1991). Azt hiszem, ebben az esetben nem szükséges idegen nyelvi
példára hivatkozni, hiszen ha sorjába vesszük a HB. szövegének igéit, azok
egyetlen kivétellel igekötő nélkül állnak, jelentésük mégis – értelemszer)en –
befejezettséget is mutat: teremtette = ’megteremtette’, mondta = ’megmondta’, tiltotta
= ’megtiltotta’, feledte = ’elfeledte’ stb. Ezekből azt látjuk, hogy igekötőt
akkor még nem használtak, anélkül is lehetett befejezett az ige. (Ez az igekötő-nélküliség
az ÓMS.-ra már nem jellemző.) Az világos, hogy nem fogadható el a címben
jelzett összetett mondat következményes mellékmondatának szószerinti jelentése,
hiszen nem veszett ki az emberi faj. Értelmezési kísérletemben abból indulok
ki, hogy a szakasztja vala igealak ebben a formájában, tehát igekötő nélkül is
befejezett, azaz ’megszakasztotta’ jelentés). Ez elé járul a szövegben a meg igeköt,,
amely szerintem a mai meg-meg(szakasztotta) ige igekötő-kettőzéséhez hasonlóan gyakorítóvá
teszi az igét. Eszerint tehát a HB.-beli megszakasztja vala múlt idejű igealak
ismétlődő cselekvést fejez ki, azaz ’megszakasztgatta’ jelentés). Ezt a mar szinonim
ige megfelel, alakja is kifejezheti: megmarasztgatta, megmardosta.
SZAKIRODALOM
E.
Abaffy Erzsébet 1987. Mige zocoztia vola. Magyar Nyelv 397–403.
Bárczi
Géza 1982. A Halotti Beszéd nyelvtörténeti elemzése. Budapest, 1982.
D.
Mátai Mária 1991. Az igekötők. In: Benk, Loránd (f,szerk.): A magyar nyelv
történeti nyelvtana. I. 433–41.
A.
Molnár Ferenc 1985. Mige zocoztia vola. (A Halotti Beszéd értelmezéséhez 1.) Magyar
Nyelv 442–53.
Gaál Imre Péter
