Kniezsa István (jegyzetek összefoglalása)

Kniezsa István (Trsztena, 1898. december 1. – Budapest, 1965. március 15.) Kossuth-díjas nyelvész, nyelvtörténész, szlavista, a Magyar Tudományos Akadémia levelező (1939), majd rendes (1947) tagja. A 20. századi magyar nyelvtörténeti kutatások egyik legjelentősebb alakja volt, számottevő tudományos eredményeket ért el a Kárpát-medencei hely- és személynévanyag vizsgálatában, a magyar nyelv középkori állapotának és írásgyakorlatának kutatásában, valamint a szláv eredetű jövevényszavak feltárásában.

Szlovák nemzetiségű családban született. Nyitrán elvégzett középiskolái után, 1916–1917-ben részt vett a keleti fronton, az orosz csapatok ellen vívott első világháborús harcokban. A harctéren súlyos sebesüléseket szenvedett, jobb kézfeje megbénult ugyan, de 1921-ig Győrben szolgált tovább a hadseregben. 1921 és 1927 között a fővárosi államrendőrségnél irodasegédtisztként alkalmazták. Ezzel egyidejűleg 1923-ban beiratkozott a Pázmány Péter Tudományegyetemre, ahol három féléven át jogot hallgatott, majd 1924-től Eötvös-kollégistaként, Melich János és Gombocz Zoltán tanítványaként nyelvészetet, irodalmat, történelmet és szlavisztikát tanult 1928-ig, amikor megszerezte bölcsészdoktori oklevelét. Ezt követően két éven keresztül szlavisztikai tanulmányokat folytatott Berlinben, Max Vasmer irányítása alatt. 1930-ban hazatért és az Országos Széchényi Könyvtár gyakornokaként helyezkedett el, 1934 és 1940 között pedig már könyvtárnokként dolgozott az intézményben. Mindeközben nyelvészeti stúdiumait sem hanyagolta el: 1930–1931-ben és 1934–1935-ben ösztöndíjjal Varsóban, Krakkóban és Lwówban (ma Lviv) szlavisztikát tanult.

1934-ben magántanári képesítést szerzett a Pázmány Péter Tudományegyetemen „A szláv filológia, különös tekintettel a nyugati szláv nyelvekre” című tárgykörből. 1938-tól már nyilvános rendkívüli tanárként oktatott a fővárosi egyetemen, egyúttal a debreceni Tisza István Tudományegyetemen is tartott szlavisztikai előadásokat. 1940-ben a fővárost rövid időre elhagyta – könyvtári állását végleg, egyetemi katedráját ideiglenesen feladva –, s a kolozsvári tudományegyetemen oktatott a szláv filológia nyilvános rendes tanáraként. 1941-ben visszatért a Pázmány Péter Tudományegyetemre mint nyilvános rendes tanár, egyidejűleg 1941 és 1944 között az Erdélyi Tudományos Intézet igazgatói feladatait is ellátta. 1949-től haláláig a budapesti egyetem szláv filológiai tanszékének tanszékvezető tanáraként tevékenykedett, az 1956/1957-es tanévben a bölcsészettudományi kar dékánja is volt.

Társasági tagságai és elismerései
Tudományos eredményei elismeréseként a Magyar Tudományos Akadémia 1939-ben levelező, 1947-ben rendes tagjai közé választotta. 1942-től a Szent István Akadémia rendes tagja volt, de vezető tisztségeket töltött be a Magyar Nyelvtudományi Társaságban is: 1944–1948 között titkára, 1950–1953 között alelnöke, 1953-tól 1959-ig elnöke volt. Ezek mellett tagja volt a helsinki Finnugor Társaságnak (Suomalais-ugrilainen Seura).
1953-ban nyelvtörténeti és szlavisztikai munkásságáért Kossuth-díjat kapott.

Főbb művei
• A magyar helyesírás a tatárjárásig. Budapest, Magyar Nyelvtudományi Társaság, 1928, 32 p.
• A szlávok. Budapest, 1932. = Kincsestár, 26.
• Pseudorumänen in Pannonien und in den Nordkarpathen. Budapest, 1936. = Ostmitteleuropäische Bibliothek, 2.
• Magyarország népei a XI. században. in: Emlékkönyv Szent István király halálának 900. évfordulóján. Budapest, Franklin, 1938, 368–472.
• Ciillbetűs szláv szövegek nemzetközi tudományos átírása. Budapest, Országos Széchényi Könyvtár, 1939, 14 p.
• Az esztergomi káptalan 1156-i dézsmajegyzékének helységei. Budapest, Egyetemi ny., 1939, 24 p.
• Adalékok a magyar–szlovák nyelvhatár történetéhez. Budapest, Athenaeum, 1941, 62 p.
• Az Ecsedi-láp környékének szláv eredetű helynevei. Debrecen, 1943, 42 p.
• Nyelvészet és őstörténet. in: A magyarság őstörténete. Szerk. Ligeti Lajos. Budapest, 1943.
• Keletmagyarország helynevei. in: Magyarok és románok I–II. Szerk. Deér József & Gáldi László. Budapest, Athenaeum, 1943, 111–313.
• A párhuzamos helynévadás: Egy fejezet a településtörténet módszertanából. Budapest, Magyar Történettudományi Intézet, 1944, 59 p.
• A zobori apátság 1111. és 1113. évi oklevelei, mint nyelvi (nyelvjárási) emlékek. Debrecen, Debreceni Tudományegyetem, 1949, 52 p.
• A magyar helyesírás története. Budapest, Tankönyvkiadó, 1952, 29 p.
• Helyesírásunk története a könyvnyomtatás koráig. Budapest, Akadémiai, 1952, 204 p. = Nyelvészeti Tanulmányok.
• A magyar nyelv szláv jövevényszavai I/1–2. Budapest, Akadémiai, 1955.
• A magyar állami és jogi terminológia eredete. in: MTA Nyelv- és Irodalomtudományi Osztályának Közleményei 1955. 237–266.
• A magyar szlavisztika problémái és feladatai. in: MTA Nyelv- és Irodalomtudományi Osztályának Közleményei 1958. 69–124.
• A magyar és szlovák családnevek rendszere. Budapest, ELTE, 1965, 112 p.

***

A Kniezsa-hagyaték

Kniezsa István (1898, Trsztena, Árva megye -1965, Budapest) nyelvész, szlavista. Szlovák anyanyelvű volt, de magyar tudományos körökben vált nemzetközi hírű filológussá. Magyar nyelvészeti képzettségét Gombocz Zoltán, szlavisztikai tudását Melich János alapozta meg. Az 1996-ban hozzánk került hagyaték az örökösök óhaja szerint egyben maradt, és a Szlavisztika Intézet termében került elhelyezésre. A gyűjtemény három fő témakör köré csoportosul: szlavisztika, magyar nyelvészet, történelem.
A hagyatékban a legjelentősebbek a cseh- és lengyel nyelvtörténeti emlékeket őrző oklevéltárak, városi jegyzőkönyvek, jogtörténeti iratok és prédikációgyűjtemények. A Kniezsa könyvtár a dialektológiai tanulmányokban is jelentős kútfő. A mai diákok számára hasznosak a leíró szláv nyelvtanok, a szlovák, cseh és lengyel nyelvemlékekről szóló tanulmányok, összefoglalók. A lengyel szakosok számára jelentős Lindehatkötetes szótárának reprintje, a S³ownik jêzyka polskiego. Előkerült a hagyatékból a manapság nehezen beszerezhető, műfordítók számára nélkülözhetetlen Hvozdzik-szótár. Orosz, belorusz, ukrán, bolgár, macedón, szerb, horvát, szlovén, román, s ritkaságszámba menő albán, kasub és szorb szótár is van a gyűjteményben.
A magyar nyelvészettel, irodalommal foglalkozó kötetek a gyűjtemény mintegy további húsz százalékát teszik ki. Jó néhány kódexkiadás, nyelvjárási, néprajzi és helytörténeti monográfia valamint magyar nyelvészeti, nyelvjárási szótár (pl. a Magyar tájszótár, 1838-as és a Szinnyei szerkesztette két kötetes kiadás 1893- ; Czuczor-Fogarasi: A magyar nyelv szótára. 6 köt., 1862- ; Szarvas-Simonyi: Magyar nyelvtörténeti szótár a legrégibb nyelvemlékektől a nyelvújításig. 3 köt., 1890 ; Csűry Bálint: Szamosháti szótár. 2 köt., 1935-, stb.) teszi jelentőssé ezt az állományt.
A történelmi tárgyú művek hasonló arányt képviselnek. A történészek számára a középkori adattár-gyűjtemények válhatnak érdekessé. Ezek egy része egyébként a Mályusz-hagyatékban is megtalálható. Sok családi levéltári kiadás és más történelmi okmánytár került elő. Kniezsa nyelvtörténészként kutatta ezeket a forrásokat: a középkori helyneveket lokalizálta, azonosította a mai helynevekkel, s igyekezett eredetüket is megmagyarázni.
A három nagyobb tematikus csoporton kívül nagyobb számban vannak még finnugrisztikai tanulmányok és forrásszövegek, germanisztikával és romanisztikával kapcsolatos kötetek.
A mintegy 4000 kötet könyv és kb. ugyanennyi folyóiratszám alapadatait fölvettük a könyvtári számítógépes adatbázisunkba, így ezek az adatok több szempont szerint is visszakereshetők, de a hagyaték beleltározása és teljes könyvtári földolgozása még több évet vesz igénybe. A különgyűjtemény csak helyben használható. Minden érdeklődő megkülönböztetett figyelmébe és oltalmába ajánljuk őket.

A PÁZMÁNY PÉTER KATOLIKUS EGYETEM BTK KÖNYVTÁRA
BIBLIOTHECA FACULTATIS PHILOSOPHIAE UNIVERSITATIS CATHOLICAE DE PETRO PAZMANY NOMINATAE

Piliscsaba
bibl@btk.ppke.hu

biblsrc.btk.ppke.hu/kniezsa.html

***

Lantos Dóra:
KNIEZSA ISTVÁN:
Helyesírásunk története a könyvnyomtatás koráig

(…)A Helyesírásunk története a könyvnyomtatás koráig című alkotása 1952-ben jelent meg az Akadémiai Kiadónál Nyelvészeti Tanulmányok sorozat 2 kötetekén. A különböző írásos emlékek alapján próbálja leírni a magyar helyesírás fontosabb jellemzőit és változásának folyamatát.

Szent István idejétől kezdi a tanulmányozást ám ekkoriból még nem sok adatunk van, s fontos, hogy a később is időkből is sokáig még csak szórványemlékek maradtak ránk. III. Béla idejében még mindig nem volt nagy szerepe a királyi, királynéi kancelláriának, ahonnan a legtöbb forrásunk van, bár már jelentősen nőtt Szent István óta, ám még mindig gyakorlatilag csak átfogalmazták, vagy másolták a hozott anyagokat, adományleveleket, perjogi iratokat, a helyesírásán nem változtattak.
II. Endre (XIII.) volt, akinél megnőtt az adománylevelek miatt a kancellária szerepe, valamint megjelentek a hiteles helyek is, amik kapcsolatban voltak a királyi
kancelláriával. A XIII. századig nagy zűrzavar jellemezte a magyar helyesírást, majd egyenletes, folyamatos fejlődés indult meg benne.

A nagy gondot a magyar helyesírás kialakításában az jelentette, hogy a latinban nem volt miden hangnak megfelelője. Ilyenek például a hosszú hangok, amikre a kancelláriai iratokban a németből átvéve kezdetektől használták a hosszú mássalhangzókra a betűkettőzést, ami máig is fennmaradt, de nem voltak a latinban pl. palatális hangok, afrikáták, valamint nem használták az s, csak az sz hangot. Ebből a szempontból nem jelentett problémát a p, b, t, d, f, l, r, m, n, z, a, o, e, i hang.
Az első korszak jellemzője az volt, hogy a meglévő alakokat próbálták meg alkalmazni a hangokra, így egy betű sokszor több hang jelölésére is szolgált.
A második korszakban, ami a XII. század elejétől a tatárjárásig tartott a kolostori emlékek vizsgálata alapján elkezdődött az összetett jelek használata, amivel a zűrzavar lassan csökkenni kezdett. Ezek nagy részét a csehektől vettük a Huszita Biblia kapcsán, hiszen a cseh nyelvben sok olyan hang van, ami a magyarban is, de a latinban nincs meg, és amikor Tamás és Bálint pap fordítottak Prágai tanulmányaik miatt átvették ezeket az ékezeteket.
A harmadik korszakban, ami a tatárjárás és az Anjou-kor vége között volt, egyre haladta a helyesírás az egyértelműség felé, amiben sokat segített a hiteles helyek rendszerének kiépülése. A folyamat felgyorsult, ám nem annyira, hogy ez élese eltérést mutatna, valamint az is igaz, hogy a változások tempója hangonként is eltérő.
A negyedik korszak Zsigmond uralkodásától a mohácsi vészig tartott, s ekkorra tehető a XII. században megkezdődött folyamatok a hangjelölő rendszer véglegesedése és egyértelművé válása felé haladtak, az egyöntetűség és a variációk eltűnése egyre inkább bekövetkezett, hiszen az egy hang egy betű elv végig kimondatlan cél volt. Az ekkori kódexek már a mai olvasók számára is ha nem könnyen, de olvashatók.
[…]

htb.gyenoe.hu/images/9/9d/Kniezsa_Istv%C3%A1n_Helyes%C3%ADr%C3%A1sunk_t%C3%B6rt%C3%A9nete.pdf

***

Kniezsa István válogatott névtani művei

SZEMLE
Kiss Lajos, Történeti vizsgálatok a földrajzi nevek körében
Szerk. HEGEDŰS ATTILA. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem
Magyar Nyelvészeti Tanszékének Kiadványai 1. Piliscsaba, 1999. 355 lap

[…]
A fentieknél jóval nehezebb megítélni a Kárpát-medence régebbi településneveinek a honfoglalást követő folytonosságát. KISS LAJOS nem osztja azt a nézetet, mely szerint a honfoglaló magyarság az itt talált népektől egyetlen településnevet sem vett át. Nyitra település nevére van a honfoglalásnál régebbi adat (107), és a nagyszámú Árpád-korban előforduló szláv eredetű helységnév közül is „némelyek már a magyar honfoglalás előtt is meglehettek” (100).
Kiss Lajosnak az Árpád-kor helyneveivel foglakozó névtörténeti tárgyú dolgozatai azzal a tanulsággal járnak, hogy a régi magyar helynévanyag történeti földrajzi szempontú újrafeltárását és teljes feldolgozását követően a helynevek nyelvi vallomása alapján ismét fel kell majd vázolni a régi magyar helynévrendszer egészét, valamint az Árpád-kori Magyarország nyelvi térképét, egymáshoz igazítva a nyelvtörténeti, a történettudományi és a más megközelítésekből származó ismeretanyagot.
Kiss Lajos a helynevek segítségével elsősorban a magyarság múltját kutatta. De volt szava a jelenhez is: a kötetben közzétett egyik dolgozatában (55—62) az államiság és a névhasználat kapcsolatát vizsgálta a kelet-európai államokban. A mai gyakorlatot a középkorban meghirdetett cuius regio, eius religio elvére látja visszavezethetőnek, és nyugodt tudományos tárgyilagossággal emel szót a kérdés nyelvileg természetes megoldása mellett.
Kiss Lajos precizitására vall, hogy a kötetbe gyűjtött írásait kiegészítette az adott kérdéshez kapcsolódó, azóta megjelent publikációkra való utalásokkal is. A kötethez terjedelmes névmutató is készült (327—52), amely jól használható a FNESz. kiegészítéseként is.
Kiss Lajos írásai — így az e kötetben közzétett dolgozatai is — a magyar helynévkutatásnak és a történeti nyelvtudománynak nagyon fontos darabjai. Az őt követő tudósnemzedékeknek rendre vissza-vissza kell térniük munkáihoz, hogy tudósi magatartást, kutatási módszert tanuljanak belőlük. Tudós többet aligha érhet el annál, hogy munkássága — Kiss Lajos fent idézett gondolatát citálva — „ötleteket, munkafeladatokat ajánlhat további tevékenységünk kibontakoztatásához”. Tudása így épül be a jövő tudományába.

HOFFMANN ISTVÁN

www.c3.hu/~magyarnyelv/03-2/hoffmann.pdf

Mester és tanítvány
Kniezsa István válogatott névtani műveinek kiadása
Kiss Lajos gondozásában

1. KNIEZSA ISTVÁN, Magyarország népei a XI. században. Lucidus Kiadó, Budapest, 2000. VIII + 105 lap + 1 térk. — 2. KNIEZSA ISTVÁN, Kelet-Magyarország helynevei. Lucidus Kiadó, Budapest, 2001. XVII + 205 lap + 1 térk. — 3. KNIEZSA ISTVÁN, Helynév- és családnév-vizsgálatok. (Öt tanulmány). Lucidus Kiadó, Budapest, 2003. 349 lap. — Mindhárom kötet KISS LAJOS bevezető tanulmányával.

1. (…)Egykori mesteréről élete alkonyán így emlékezik meg a tanítvány, Kiss Lajos: „Kniezsa István..., akit a Magyar Tudományos Akadémia 1939-ben levelező tagjául választott, előkelő helyet foglal el a magyar nyelvtudomány történetében. A XX. század közepének kiemelkedő magyar nyelvtudósai közé tartozik, akinek legelvitathatatlanabb érdemei a helynévkutatás terén vannak. Ilyen kérdésekben az ő eredményeit nemhogy mindmáig nem lehet megkerülni, hanem egyenesen belőlük kell kiindulni.” (KISS LAJOS, Kniezsa István, a helynévkutató és településtörténész. A „Magyarország népei a XI. században” c. Kniezsa-mű második kiadása bevezető tanulmányának első lapján; a könyv bibliográfiai adatait l. fönt).
[…]

2. Kerek negyven esztendős volt Kniezsa István, mikor 1938-ban, Szent István király halálának kilencszázadik évfordulóján háromkötetes reprezentatív kötet jelent meg a Magyar Tudományos Akadémia kiadásában a két világháború közti időszak jeles tudósainak közreműködésével. Ebben tette közzé Kniezsa középkori helynévkutatásainak első nagyívű tanulmányát „Magyarország népei a XI. században” címmel. A több mint száz lapos, kiváló térképpel illusztrált összefoglalás nyelvészeknek, történészeknek, régészeknek ma is gyakran idézett, időtálló alapműve, melyben szerzője fölényes anyagismeretről, kitűnő szintetizáló képességről tesz tanúbizonyságot. Mint Kiss Lajos bevezető tanulmánya utal rá, Kniezsa nemcsak a XI. századi okleveleket tanulmányozta át, hanem a könyvnyomtatás előtti magyar helyesírás feltárása érdekében lényegében az egész ómagyar kort (l. tőle: Helyesírásunk története a könyvnyomtatás koráig. Bp., 1952.), az oklevelek közül pedig mindenekelőtt az 1400 előttieket. A helynévi szórványokat nemcsak elolvasta és etimologizálta, hanem lokalizálta is, megkeresvén későbbi-mai megfelelőiket. Így az eredendően nyelvészeti vizsgálat településtörténeti, történeti földrajzi szintézissé kerekedett. Ezzel a művel Kniezsa elődjét, Melich Jánost, a budapesti egyetem másik híres szlavisztika-professzorát követte, aki „A honfoglaláskori Magyarország” (Bp., 1925—1929.) c. művével már irányt szabott a történettudományi ihletésű nyelvészetnek és névkutatásnak.
„Kniezsa István vizsgálatainak fő eredménye abban összegezhető — írja Kiss Lajos (i. m. II) —, hogy Magyarországon a XI. században csak két olyan nép lakott, amely nagyobb területeken zárt tömegekben tömörült, és a vidék népi jellegét is meghatározta. Ez a két nép a magyar és a szláv. Rajtuk kívül jelentékenyebb szórványokat csupán a török nyelvű besenyők alkottak, de helynevekben jelentősebb nyomokat ők sem hagytak hátra maguk után. Németek néhány apróbb foltokban éltek Nyugat-Magyarországon és talán a Balaton körül, bár erre vonatkozóan nincs határozott bizonyíték. Románoknak XI. századi jelenlétét pedig nem igazolja semmiféle adat, sőt támpont sem.”
(…)
Nagyra értékeli Kiss Lajos a mű adattári részét és azt a színes, kihajtható térképlapot, amely a Magyar királyi Térképészeti Intézetben készült, a kiváló térképész, Glaser Lajos közreműködésével a XI. századi Magyarországról. Nem mulasztja el a bevezető tanulmány felhívni a figyelmet az utóbbi évtizedek néhány idevágó kézikönyvére, tanulmányára. A történészek közül Györffy György és Kristó Gyula neve és munkássága kerül szóba, de nem maradhat ki a sorból Kiss Lajos méltán híres műve, a „Földrajzi nevek etimológiai szótára” sem.

3. Nem sokkal a Szent István-emlékkönyv megjelenése után, 1943—44-ben újabb impozáns tanulmánygyűjtemény jelent meg a történettudomány tárgykörében „Magyarok és románok” címmel (I—II. Bp. Szerk. DEÉR JÓZSEF és GÁLDI LÁSZLÓ). E gyűjtemény első kötetében (111—313) olvasható Kniezsa István újabb, könyv méretű tanulmánya, a „Keletmagyarország helynevei”, amely Kiss Lajos értékelése szerint (2. kiad. VII. lap): „a legmódszeresebb és leggazdagabb tartalmú szakmunka a XX. század első felének magyar névtudományi irodalmában. Ebben Kniezsa a történeti Erdélynek és peremvidékeinek ... az oklevelekben 1400-ig felbukkanó összes mai helységnevét feldolgozta és nyelvi eredetük szerint osztályozta. A magyar helységneveken túlmenően tüzetesen megtárgyalta az erdélyi szász, valamint a román helységneveket is. Mindezekből azt a településtörténeti következtetést vonta le, hogy a helységnevekkel igazolható népek (szlávok, magyarok, szászok, románok) közül kétségtelenül a románok érkeztek legkésőbb. Csak kivételszerűen akad ugyanis olyan helységnév, amely akár a magyarban, akár az erdélyi szászban a románból származik, ha az már 1400 előtt előfordul a forrásokban.”
Hatalmas egyéni teljesítmény volt ez akkor, amikor a történeti földrajznak és a helynévmagyarázatnak az előmunkálatai még igencsak hézagosak voltak. Ha csak az etimológiai oldalt nézzük is: a magyar nyelvtörténet ismeretén kívül megbízható szlavisztikai, germanisztikai és romanisztikai (ez esetben román nyelvi) felkészültségre volt szükség kitűzött feladatának megoldásához. Mindezek meglétéről meggyőzően tanúskodik „A magyar helynevek”, „Szász helynevek”, „Román helynevek”, illetve „Dűlőnevek” fejezete, de ezekkel egyenértékű jelentőséggel bír az elméleti bevezető fejezet és az említettekhez csatlakozó településtörténeti összegzés. Kniezsa e műve alapozta meg a korszerű magyar helységnév-tipológiát, amelynek tömör összefoglalása BÁRCZI GÉZA szókincstörténeti tankönyvében is olvasható (vö. BÁRCZI, A magyar szókincs eredete. 2., bővített kiadás, 142—62). Kétségtelen, hogy ezt a rendszert azóta több ponton finomították (l. pl. KRISTÓ GYULA, Szempontok korai helyneveink történeti tipológiájához. Szeged, 1976.), de lényegi revíziójára nem volt szükség.
Kiss Lajos bevezető tanulmánya Kniezsa nyomán dióhéjban áttekinti Erdély korai településtörténetét az itt található népek helyfoglalása szempontjából, és utal azokra a módszerekre, adatokra, amelyek e kényes területen a kutató munkáját hitelessé teszik. Kniezsa művének végén értékes függelékek vannak; ezek akár önmagukban is megállják a helyüket. (…)

4. A harmadik kötet, amely öt Kniezsa-tanulmányt foglal magában „Helynév- és családnévvizsgálatok” címmel jelent meg. Kiss Lajos ezúttal „Kniezsa István és a történeti névtan” címen írt bevezető tanulmányt, értékelve azt az erőfeszítést és teljesítményt is, amelyet Kniezsa a helynévkutatás mellett a személynévvizsgálatok terén kifejtett. Az öt tanulmány a közlés sorrendjében a következő: Az esztergomi káptalan 1156. évi dézsmajegyzékének helységei (1939.), Az Ecsediláp környékének szláv eredetű helynevei (1942.), A párhuzamos helynévadás. Egy fejezet a településtörténet módszertanából (1944.), A zobori apátság 1111. és 1113. évi oklevelei mint nyelvi (nyelvjárási) emlékek (1949.), A magyar és szlovák családnevek rendszere (1965.).
A felsoroltak közül az utóbbi, „A magyar és szlovák családnevek rendszere” volt a legnehezebben hozzáférhető, ugyanis csupán kis példányszámban, sokszorosított formában maradt az utókorra. Erről a kiadványról Kiss Lajos a következőképpen tájékoztat: „A magyar és szlovák családnevek rendszerezésével Kniezsa a településtörténészek számára kíván segítséget nyújtani. Az 1930-as években ugyanis a Mályusz Elemértől irányított magyar településtörténészek elsősorban a vizsgált területek nemzetiségi viszonyainak alakulását kutatták, s legfontosabb forrásaik a családnevek voltak. Múlhatatlanul szükségessé vált egy olyan vezérfonal, amely tájékoztat a magyar és szláv családnévtípusokról. E vezérfonal elkészítésére Kniezsa István vállalkozott, s 1934-ben három megye (Gömör, Hont, Ugocsa) XVI—XVIII. századi összeírásai alapján felvázolta a magyar, szlovák és kárpátukrán családnevek rendszerét. ... Kniezsa rendszerezése litografált formában jelent meg 15 példányban »Felvidéki családnevek« címmel. ...
Kniezsának a családnevek kutatásában szerzett elvitathatatlan érdemei mellett mégiscsak a helynévtan volt a kedvenc területe. A helynevek vizsgálatát számos tudományág szolgálatába tudta állítani. Az eszergomi káptalan 1156. évi dézsmajegyzékének helyneveit például az etimológián kívül kitűnően lokalizálta és azonosította későbbi névadatokkal, és ezzel a történeti földrajznak tett nagy szolgálatot. A zobori apátság XI. századi okleveleinek sokoldalú megvallatásával a mondottakon túl a hang- és helyesírástörténet eredményeit fejlesztette tovább, az Ecsedi-láp szláv eredetű helyneveinek elemzésével a szláv nyelvtörténet, névtan és településtörténet területén alkotott maradandót. — Legismertebb módszertani tanulmánya azonban alighanem „A párhuzamos helynévadás”, amely az együtt élő népek névadási gyakorlatának és nyelvi kölcsönhatásának egy bizonyos aspektusát, a névfordítás lehetőségét, illetőleg az egymástól független, azonos szemléleti hátterű, „párhuzamos” névadását vizsgálja. Az átvétel — fordítás — párhuzamos névadás összefüggésének tüzetes elemzését eredetileg nyilván a népiségtörténet interetnikus vitái, Trianonig (és korábbra) visszanyúló fájdalmas viaskodásai motiválták, az eredmény azonban egy mintaszerű névelméleti és kutatásmódszertani tanulmány lett, amellyel Kniezsa saját korát is megelőzte.

5. Van abban valami jelképes, hogy Kiss Lajos élete egyik utolsó írását és utolsó jelentős tudományos erőfeszítését — egy tanulmánykötet szerkesztését — mestere emlékének szentelte. (…)
Kiss Lajos mielőtt maga is a magyar és egyetemes nyelvtudomány halhatatlanjainak panteonjába költözött volna, fejet hajtott az elődök emléke előtt, és biztatást adott a következő nemzedéknek. Életművének részletes elemzése, méltatása az utókor feladata. Kívánjuk, hogy minél több ifjú névkutató, szlavista és nyelvtörténész merítsen az ő munkásságából is, tekintse őt mesterének, hogy szelleme sokáig éljen. Idézzük végül újra — szabadon — a Kniezsa Istvánnak címzett, de a Kiss Lajosra is illő tisztelgő sorokat:
Jeles névkutatónk, akit a Magyar Tudományos Akadémia is tagjául választott, előkelő helyet
foglal el a magyar nyelvtudomány történetében. A XX. század kiemelkedő magyar nyelvtudósai közé tartozik, akinek legelvitathatatlanabb érdemei a helynévkutatás terén vannak. Ilyen kérdésekben az ő eredményeit nemhogy nem lehet megkerülni, hanem egyenesen belőlük kell kiindulni.

JUHÁSZ DEZSŐ

www.c3.hu/~magyarnyelv/03-2/juhaszd.pdf

Kniezsa István - Az esztergomi káptalan 1156-i dézsmajegyzékének helységei

Baróti Szabó Dávid (jegyzetek összefoglalása)

Baróti Szabó Dávid

Püspök

Lelkek pásztora vagy: tiszted kivánja, hogy értek
A szükség idején lelkedet adni ne szánd.

Baróti Szabó Dávid (Barót, 1739. április 10. – Virt, 1819. november 22.) költő és nyelvújító, jezsuita, később világi pap és tanár.

Az alapvető képzés (rétori osztály) elvégzése után, 1757. november 30-án belépett a jezsuita rendbe (Jézus Társasága). Újoncéveit (noviciátus) Trencsénben végezte, majd 1759 és 1760-ban latin és ógörög nyelvtudását fejlesztette tovább, hogy majd Székesfehérvárott a gimnázium első osztályának tanára legyen. 1760 és 1763 között filozófiát hallgatott Nagyszombatban a jezsuiták híres egyetemén. 1763–64-ben, Kolozsvárott a gimnázium második osztályában tanított és a papnevelő intézet (szeminárium) felügyelője volt. 1764–65-ben a költészet tanára Egerben, valamint a tanulók vasárnapi hitszónoka. Teológiai tanulmányait 1765 és 1770 között végzi Kassán, amelynek végén pappá szentelték. 1770–71-ben a nagyváradi gimnáziumban a költészet- és szónoklattan tanára, a tanulók congregatiójának igazgatója, és a rendház történetírója. 1772–73-ban Besztercebányán töltötte a harmadik próbaévet. Ebben az évben tiltották be a jezsuita rendet, amit követően Baróti Szabó Dávidot, mint az esztergomi főegyházmegyébe osztott papot ideiglenesen Komáromba a szónoklattan tanítására rendelték. 1777-ben Kassára nevezték ki a felső osztályok tanítására. Ebben az állásában 1799-ig maradt; ekkor nyugállományba vonult. Irodalmi törekvéseinek jutalmaképpen Ferenc királytól 600 forintnyi nyugdíjat kapott és egykori tanítványa, györkényi Pyber Benedekhez, régi barátja és pártfogója P. Ferenc, Komárom vármegye főjegyzője fiához költözött Virtre, ahol élete utolsó két évtizedét töltötte.

Művei:
• Uj mértékre vett külömb verseknek árom könyvei. Kassa, 1777. (Ism. M. Hirmondó 1780. 3. sz. 2. kiadása: Vers-Koszorú és 3. kiadása: Költeményes Munkái alatt.)
• Paraszti majorság, melyet Vaniereből hat lábbal mérséklett magyar versekbe foglalt. U. ott, 1779–80. Két kötet. (Ism. M. Hirmondó 1780. 78. sz. Megjobbított kiadás egy kötetben U. ott. 1794.)
• Kisded szótár, mely a ritkább magyar szókat az abc rendi szerént emlékeztető versekben előadja. U. ott, 1784. (2. kiadás. U. ott, 1792. Ez egészen uj munka, sokkal bővebb s tisztán szótár alaku.) az 1792-es, 2. kiadás a MEK-ben
• Vers-Koszorú, melyet az uj mértékre vett, s idővel megegyengetett és későbben készült verseiből kötött. U. o. 1786. Három szakasz.
• Ki nyertes a hangmérséklésben? Az erdélyiek nyelvjárása szerént. U. ott, 1787.
• Költeményes munkái. U. ott, 1789. Két kötet. (E sok ujat foglaló kiadásban jött ki először teljesen: Az elvesztett paradicsom, hat énekben. Megjobbított és bőv. kiadás. Komárom, 1802.)
• Méltóságos báró generalis Orczy Lőrinczi úrnak halálára. A bús hazához. Pest, 1789.
• Abauj vármegye ünnepe napjára. (Két magyar hazafi érzékenységei t. n. Abauj-vármegye örömünnepén. Sz. György hava 16. napján 1790. cz. füzetben Bacsányi költeményével.)
• A magyar lovassághoz (a török háborúban szerzett dicsőségéről. Versek. 1789.) Hely n. 1790.
• Örvendező vers t. n. Szabolcs vármegye örömünnepére. Pünkösd hava 30. 1791. Kassa.
• Szabad kir. Kassa városához, midőn kir. főhg. József Magyarország nádorispánja a Tiszán innen felkelt nemes vitézeket megtekintvén, abba legelőször beszállana. U. ott, 1797.
• Ortographia és grammatikabéli észrevételek a magyar prosodiával együtt. Komárom, 1800.
• Magyarország virági. U. ott, 1803.
• Virgilius Énéisse első kötete, vagy is az I-V. könyvek. Bécs, 1810., melyre a második kötet, a VI-XII. könyveket s a tiz eklogát magában foglalva, Pesten következett 1813-ban.
• Hátrahagyott költeményeiből a Reményben (1851) és a Sürgönyben (1865. 221.) jelent meg egy-egy; kiadatlan irataiból Ágoston József és Koltai Virgil közöltek a Figyelőben (XII. XIII. 1882.) verseket és leveleket; Kazinczyhoz prózában és versben irt levelei megjelentek a Kazinczy Ferencz levelezése I. kötetében és a Horváth Ádámhoz irott, annak válaszával u. ott, az 580. l.

Arany János: Szabó Dávid. Koszorú 1864. I. 553–557.;
Klemm Antal: Baróti Szabó Dávid nyelve nyelvújítási szempontból. 1908. (Nyelvészeti füzetek 50.) Keresztury Dezső–Tarnai Andor: Batsányi és Baróti Szabó. It 1952. 69–93.
Rónay György: Baróti Szabó Dávid. It 1955. 304–426.

***

„Írói arczképek”

Arany János: Szabó Dávid

A magyar költészet, azóta hogy írott emlékei vannak, le a múlt század közepéig, egy szakadatlan folyamot képez. Az énekszerzés mestersége, ha ugyan ennek mondhatni, a mint a nép dalaiból vándor lantosok kezébe s innen az írók tollára átment, sokáig megtartá eredeti jelleméből a rhythmust, a nélkül azonban, hogy benső formáira nézve tökélyesbűlt, vagy bár a népi alkotás színvonalán maradt volna. Már az úgynevezett hegedősök énekeiben (amennyire ismerjük) kevés van, a mi akár dalló, akár elbeszélő nemben, a valódi népköltészet benső formáira csak törekvést sejtetne is; az írott költészet egészen elszakad ama belformáktól, a nélkül, hogy helyettök mást állítana. De a külső rhythmus hatalma oly szilárd, hogy egyes elszigetelt, kivételes tüneményeket leszámítva, uralkodik nemzedékről nemzedékre, mint egyetlen verselési mód, melyre fogékony a magyar lélek és fül. S midőn e rhythmus a XVII. század derekán Amade s némileg Faludy kísérleteivel épen arra a pontra jut, hogy a hozzá illő benső formát is (a dalban legalább) megtalálja, mintha még nem volna egészen elkészítve a föld nemzeti költészetünknek, hirtelen szünet áll be, néhány évtizednyi pangás; melyből, az ébredés órája ütvén, egészen különböző irányokat látunk kisugárzani.

Hárma ez irányoknak, melyeket ugyanannyi iskolának szokás nevezni, egyezik abban, hogy mindenik előtt külföldi minta lebeg; a negyedik, mely a régi magyar rhythmus fonalát veszi fel, mintegy visszahatás amazok ellen. Franczia iskola, latin iskola; népszerű iskola.

A hagyományos költészetből legészrevehetlenebb az átmenet a franczia iskolához, mely idősorra is legelébb lépett föl. A tizenkét szótagú rímes vers, melyet használ, még jóformán a régi rhythmust zengi vissza, csupán a négy rím kettőre apadását sínli a Gyöngyösihez szokott fül. De még Orczyt, s olykor Barcsayt, alig veszi észre, hogy idegen útra csapott. Az egész iskola egyre-másra, elfogadható lenne a „régi jó” költészet folytatásának, ha nyelve, tárgyai, modora valami szokatlan újítás lehét nem éreztetnék. A nyelv nem az a köznapi bőbeszéd, fordulásai szokatlanok, rövidsége a lassú értelmet cserben hagyja. A tárgyak sem az eddigiek, s az előadást Hercules, Aeneas stb. ismert példái mellett egy csomó Turenne, Vauban stb. hallatlan nevei teszik élvezhetlenné. Szóval új irány ez, melynek Péczelyig kell haladnia, s Csokonayban más irányokkal egyesűlnie, hogy népszerűségre kapjon.

Erőszakosabban lép fel, épen Szabó Dáviddal (1777), a másik irány, mely a régi, leginkább római példák után indul. Itt már a szakadás világos. A magyar költészet hagyományos formáival semmi köze többé az új kísérletnek. Nemcsak a rím van eldobva: ez még tűrhetőbb volna; a közönség deákos része hozzá gyalulódnék a latinból ismert ódon formákhoz; a többi olvashatná próza gyanánt. De a nyelv, az új hangzású szavak, a soha nem hallott szófűzés! Valóban nagy erkölcsi bátorság, mondhatni reformátori buzgalom kellett ahhoz, hogy valaki a közérzékkel, a századok óta megszokottal így szembe keljen. És Szabó Dávid megtette.

Mellőzzük itt a harmadik (új) irányt, mely leginkább a német irodalom ébredező mozgalmait tartá szemmel, (s nem lehetetlen, hogy valamikor német iskolának fogja nevezni irodalomtörténetünk). Kísérletei még gr. Ráday Gedeon fiókjában rejtőztek, s leendő apostola, Kazinczy Ferenc, még csak holmi „Amerikai podocz” fordításán gyakorlá ifjú erejét. A negyedik (népszerű) iránynak, mely a múlt hagyományain és a ponyva termékein kérődzik vala, szintén még késett Dugonicsa, Gvadányija.

Egy jókora kötet jelent meg Kassán, 1777-ben: „Új mértékre vett különb verseknek három könyvei, melyeket szerzett esztergom-megyebeli pap, erdélyi, baróthi Szabó Dávid, mostan a kassai főiskolában az ékesen szóllásnak királyi professora”. Az új mérték épen azáltal volt új, mert régi volt, a rómaiaké. Amazok a hexameter, a distichon, az utóbbi: lírai schemák. Szabót ugyan e formák első magyar megkisérlőjének épen nem mondhatni: már a XVI. század óta akadunk elvétve ily nyomokra. Közvetlen előtte is történtek kísérletek, melyeket azonban ő nem ismert. Vele egyidejűleg, sőt már elébb, az ország más részében a szintén jezsuita rendű Rájnis hasonló czélra törekedett. A két férfi semmit nem tudott egymás törekvéséről, s midőn Szabó amazét meghallotta, felszólítá közös fellépésre. De Rájnis késett; Szabóé lőn a jégtörés koszorúja.

Ha az „Új mértékre vett verseket” mai szemmel lapozzuk, igen alanti vélemény támad bennünk Szabó Dávid költészete iránt. Jobbadán alkalmiak, nem igen emelkedve felül az alkalomszerűségen. Egyházi, iskolai elöljárók magasztalása. Névnapi köszöntők növendéke szüleihez, azon Pyberékhez, kiknek lakásán, Virthen, többször nyájasan időzött; hol később életét is munkás nyugalomban végzé. Dicsőítése Virthnek és lakóinak. Levelek pap barátjaihoz, annyira nem epistolai hangon, hogy némelyik csupa megbízások tára, pattogó versekben. Küldj burnótot, mert kifogyott szelenczémből, megleled a csomagot az ima-zsámoly körül, stb. A lantosok közt: anekdoták, ódai formákban. „Prókátor tenyerét megkeni két pörös, — Ez borzas tehenet, más pedig egy ökröt, Pajtájába vezet...” — Mikor aztán arra kerűl a sor, hogy az ügyvéd szóljon cliensei mellett, hallgat. „Szólj ökör” — mond az, ki ökröt adott. De az ügyvéd nem szólhat, mivel az óda szerint:

Egy (mely torkom elállja)
Tehenet elnyeltem.

E kis idézetből is sajdítja már az olvasó, hogyan bánt költőnk a nyelvvel. Az „egy — tehenet” összetartozik. Nem javalom, de bámulom merészségét. Könyve teljes a legszokatlanabb szócserékkel. Igaz, hogy szórakási szabadságát, mérsékelt arányban, még rímes elődeitől örökölte, kiket, úgylátszik, jól ismert. A kötszók (de, sőt, mint stb.) a ki mely hátravetése, az a névelő kihagyása már Gyöngyösi előtt, nála s utána sem ritkaság. „Helyekbe sok búgond gyűlt volt a melyeknek. Áldozatnak tartá sőt azt kiönteni. Béfedett szívének de levonván kérgét. Véget vét a halál mert egyéb mindenben.” Gyöngyösi. De a mi ezeknél, mondhatni, kivétel: Baróti, öntudatosan, szabálylyá teszi magának, s új ínversiókra bátorkodik, minő a fentebb idézett, addig hallatlan szórend is. Lássunk még néhányat. „E1komorodva valék első leveledre, verembe mint az esett farkas megkomorodni szokott.” — „Egybefagyott föld nyögne midőn.” — „Hat szál (mely az idén itten készüle) szövétnek már fogytára siet, már oda része nagyobb.” — „Bűn minden kárát mondani tudja ki meg?” — „Estefelé leveled második éri kezem.” — „Zápor után le felénk nap mosolyogva tekint.” — „És szabadíta ki fel.” — Ilyenek Szabónál, versei első gyűjteményében gyakoriak, nem is említve a kevésbbé felötlő, s nekünk már szokottá vált fordulatokat, rövidítéseket, újításokat.

Képzelhetni, s az irodalom-történet nyomozója adatszerűleg is bizonyíthatja, mennyire szokatlan, visszatetsző, nyelvrontó újítás vala mind ez, az egykorúak szemében. Maga Baróti megdöbbent a hatásra, s nem lőn bátorsága úgy folytatni végig, a mint kezdte. Költeményei újabb kiadásában, mely a régiek nagyobb részét hozta, megtoldva néhány új darabbal (Verskoszorú, 1786) még többnyire áll újításai mellett, s a mit változtat, inkább széptani, mint nyelvi „egyengetés”; de már a „Megjobbított s bővített költeményes munkákban” (1802) egészen más Baróti áll előttünk. Ki ez utolsó gyűjteményét az elsővel összeveti, érezni fogja ugyan, hogy a költő ízlése tisztúlt, verseiben jobb a numerus, nyelve folyóbb: de egyszersmind azt is, hogy merészsége oda van, dictiója ellapúl, képes mondatait eltörli, új szavait, fordulatait megtizedeli, hogy a gyommal, mely első gyűjteményében tagadhatlanúl buján tenyészett vala, sok virágot is kitép. Én megvallom, általában inkább szeretem Dávidot nyers újításaival, nyelve merész hibái és szépségei közepett az első kiadásban, mint a harmadiknak józan correctiói után. Inkább szóljon nekem így:

Erdővel tudniillik eget felváltva, nyirettyűt
Phoebus is, húgai közt, rántani néha szeret

mint, a nyirettyű szótól megijedve, így javítson:

Erdővel tudniillik eget felváltani néha
S lantot verni szeret Phoebus is, hugai közt.

Minden anachronizmus daczára, mennyivel erőteljesb a „nyirettyűt rántani” mint a közönséges „lantot verni”.

Szabó Dávidot méltán rótták meg túlzásaiért: de az is áll, hogy minden reformnak természete a túlzás. Már pedig mi legkevésbbé sem habozunk az ő működését átalában reformnak jellemezni. Nem az idegen versalakok behozását értjük, a mi csak közvetve használt; hanem az ez alakokkal mintegy természetesen megtömörült költői nyelvet, melyre az első, tömeges példákat Baróti Szabó merénylete szolgáltatá. Szabó Dávid és a vele egy úton indulók nélkül épen úgy nincsen Berzsenyi, Virág, mint ezek nélkül Vörösmarty.[1] Áthatva a római classicusoknak — nem annyira szellemétől, mert conceptióin s alkotásában első felléptekor e szellemet gyéren találjuk — mint nyelvbeli erejétől: valami olyat akar véghez vinni a magyar költői nyelven is. Röviden, nyomatékosan akar szólani, olykor a fukarságig; lehány minden fölösleget, olykor a szükségest is; eltér a mindennapitól, hogy szokatlanság által újítsa nyelvét; széttördeli a közönséges lapos szórendet; avúlt és tájszókat vesz fel, újakat is csinál. Mindezt nem szorúltságból, hanem teljes öntudattal, a római költők példájára. Latinismus, természetesen, de Szabó Dávid e latinismusba nem azért sülyed, mintha a magyart rosszúl tudná, vagy füle, nyelvérzéke eltompult volna az igazi magyar szólás iránt. Senki nem bírja teljesebben az anyai nyelvet mint ő, a háromszéki székely, senki az egykorúak közül nem bányászta ki annak rejtett kincseit annyira mint ő, a ritkább szavak és kifejezések gyűjtője, a „Kisded Szótár” emlékezetes írója. Ha csak az kell, ő körmönfont magyarságban és példabeszédes nyelvben Dugonicscsal is kiállja a versenyt: ám olvassa valaki „Thetis és Bacchus, vagy a víz és bor között támadt pör” czímű költeményét. De helyesb érzéke azt súgja neki, hogy nem a közmondásos nyelvben áll a tiszta magyarság, s hogy ez utóbbinak valahogyan ki kell emelkednie a hétköznapi beszéd lapályából, ha költői nyelvvé akar nemesűlni. Ő e czélra a latin versírók példáját teszi maga elé: annyiban helyesen, ha a velős római rövidséget velős magyar rövidséggel kísérli visszaadni, vagy olyat honosít meg, a mi nyereségére válik a nyelvnek; annyiban helytelenűl, ha idegen nyelvsajátság szolgai másolatára veti fejét. Szabó mind a két úton járt: amazon dicséretes úttörője nagy szellemeknek, míg ezen való botlásai, a méltó feledségben, már elvették büntetésöket.

Ha a „Kassai társaság”, ama kis írói szövetség, melyet Szabó Dávid Bacsányival és Kazinczyval kötött vala (1787), fel nem bomlik; ha Kazinczy a széptanilag fejletlenebb ízlésű Szabó működésére azután is befoly, mikor ő már aesthetikai törvényadóvá lett: nagyobb költő ugyan nem vált volna Dávidunkból, de ízlése tisztultával, merészségéből is megtartván bizonyos részt, a költői nyelv újjá teremtésére többet tehet vala durva kezdeménynél. De Kazinczy, Bacsányit nem tűrhetve, kilépett a hármas szövetségből, s nem sokkal aztán szabadságát hosszú időre elveszte; így Szabó, mint leveleiből látjuk, Bacsányihoz maradt közelebb, kinek az újítás dolgában igen mérséklett nézetei voltak s a „jó magyarság” örve alatt egy kis lapályt is szívesen megtűrt; s Gvadányi kedvét kereste, ami Barótira valóságos visszalépés. Ily befolyások alatt „jobbítgatá” költeményes munkáit s szerze újakat. Haladása némely irányban kétségtelen, költőibb tárgyakat választ, a bevett formákba megfelelőbb tartalmat igyekszik önteni. Hatméretű versei, melyekben azelőtt egy drámafélét is (Zrínyi Szigetnél), megkisérlett, többé nem pusztán verselések derűre-borúra: ő, ki azelőtt a „Komáromi földindúlás” descriptiójáig emelkedett az epicumban, most Miltonnal tesz próbát, nem ugyan az eredetiből, melyet nem értett, hanem egy latin kivonatból. „Alagyái” köszöntők és ügyes-bajos levél-tartalom helyett méltóbb tárgyakat fogadnak be: van egy pár elég folyékony heroidája a magyar történetből, egy pár satira, néhány epistola s epigramma. „Lantosai” mindinkább megközelítik az ódai hangot, s tárgyaiban választékosabb. De a nyelvre nézve tartózkodó, megelégszik a jó hangzattal, folyékonysággal; vigyáz, hogy szokatlant ne mondjon, régi műveit tisztogatja minden élesebb, képletesb jelzőtől, minden váratlan fordulattól, hogy szép simán, „természetesen” folyjanak. „A többi között (így szól a „Megjobbított Versek” előszavában), szemem volt arra mindenütt, hogy azoknak is, kik leginkább a versek könnyű és természetes folyásában gyönyörködnek, eleget tehessek. S méltán: mert valóban annál szebb és becsesebb minden festés, mennél közelebb járúl a természethez. Az kedvelteti legfőkép Ovidiust a többi költők között”. Ime ő, Virgil tanítványa, később fordítója, most Ovidot dicséri, hogy a közízlést kiengesztelje. Bacsányi „folyékonysága” látszik előtte lebegni, Vályi Andrással, Takács Józseffel nyájaskodik s oly könyvet ád, melyen ezek meg ne botránkozzanak. Csak midőn hosszú élete (szül. 1739, meghalt 1819) utolsó éveiben a virthi magányban, Virgilius fordítására buzdúl: akkor támad föl benne az eredeti által is ragadtatva, de mérsékelve higgadtabb ízlésétől, a régi merészség s a 70 év felé járó aggastyán oly fordítással gazdagítja irodalmunkat, mely nyereségére válik. Ebben is „sokat köszön” Bacsányinak: lehet méltán, lehet ama „folyékonyság” rovására, mely simít, de lapít is. Az „Eklogák” s az „Aeneis” lőnek ez aggkori munkásság eredményei; a Georgicont mellőzhette, miután a Rájnis fordításában megvolt, s miután Baróti maga a földmívelésről már adott volt egy verses könyvet, a „Paraszti majorságot” (1789) Vanière Jakab latin eredetije után.

Irodalmi vitáit Rájnissal, melyek leginkább a magyar hangmérték körűl forogtak, valamint „Orthographia és Grammatikabeli észrevételeit” (1800) mellőzzük: azok már a nyelv- és versfejlődés történetéhez tartoznak. De nem árt talán nyelvtudósainkat figyelmeztetni egy körülményre, mely nem könnyen ötlik szembe, pedig nyelvünk minden oldalú ismeretéhez jó segédforrás lehet. Tudjuk, hogy a magyar é, tájszólásilag néha í-nek, s ugyanaz más vidéken ie kettősnek, vagy széles ee-nek hangzik. Baróti, verseinek egész utolsó gyűjteményét (Komárom 1802) gondosan és következetesen úgy nyomatta, hogy e kétféle é meg van különböztetve. Az, mely minden vidéken é hangot ád, a szokott éles ékkel jelöltetik (é); az mely tájilag i-re, ie-re, ee-re, változik, a hátrafordult tompa é-vel (è). Oly adatgyűjtemény hangtanunk számára, melyért Szabó nem kisebb köszönetre érdemes nyelvészeinktől, mint „Kisded Szótáráért”.

A közönséget alig mernők többé Szabó Dávidhoz utasítani élvezetért: de a ki a magyar nyelv sokoldalú ismeretére törekszik, a nyelvész, a költő, haszonnal forgatja irásait; s különösen ez utóbbi fajt, mely oly könnyen elszelesedik s hajlandó hinni, hogy „ő rajta kezdődik a világ”, egy kis szerénységre tanítják e régibb írók, eléje tükrözvén, hogy más körülmények közt mennyire vitte oly tehetség is, melyet ma bizonynyal a jobbak közé számítanánk.

Megjegyzés
1 S úgy emlékszem, Vörösmarty életrajzában is olvasható, hogy igen fiatal korában épen Baróti Szabó tette rá az első benyomásokat. A. J. jegyzete.

Megjelent a „Koszorú” szépirodalmi hetilap (1863-1865) „Írói arczképek” rovatában, a költő kőnyomatú arcképe kíséretében.

***

Horátz III. Könyv XXX. ódája

Munkám végbevivém, mellynek az érceken
Tartóssága kitesz, s a faragott gulyák
Égignőtt tetején. Sem dühödött szelek;
Sem rút fergetegek, sem siető napok,
Sem végetlen idők meg nem emésztik azt.
Nem fog venni halál rajtam egész erőt:
Testem sírba leszáll, fennmarad a nevem:
Énrólam soha nyelv szólani nem szűnik,
A Főpap valamíg a Kapitóliom
Dombján, s Vesta kegyes gyermeke felmenend.
Majd amerre lefut zajjal az Aufidus;
Majd amerre paraszt népet igazgatott
Szűkös vízre szorúllt Daunus: az híre ki
Fog szágódni, hogy én a görög ajkra mért
Verset bévezetém Róma vidékire.
Fordítsd rám szemeid, nézd jeles érdemim:
Delfusból eredő zöld koszorút arass,
És önként fejemet, Melpomené, kerítsd.

***

Baróti Szabó Dávid: Jer, magyar lantom

Századunkban a különféle szaktudományok története azt mutatja, hogy – kölcsönös összefüggésük, egymásra utaltságuk és a határterületen mozgó diszciplínák együttműködése ellenére is – egy-egy tudományágon belül újabb és újabb szakok bontakoznak ki és válnak önállóvá, s ennek következtében egyre kevesebb lesz azoknak a száma, akik otthonosan mozognak akár egy-egy önálló tudományterület (pl. a néprajz, nyelvtudomány, történelem stb.) ismeretanyagában, és még kevesebb az olyan kutató, akinek a nevét különböző tudományszakok is jegyzik, s tudományos eredményeit számon tartják és hasznosítják. Röviden szólva: a XX. század aligha nevezhető a polihisztorok korának. S a magyar tudományosságban – az országhatáron belül és kívül – mégis vannak még napjainkban is örvendetes kivételek. Ezen kevesekhez tartozik Zalabai Zsigmond, a pozsonyi Komensky Egyetem Magyar Nyelvi és Irodalmi Tanszékének tanára, akit joggal nevezhetünk polihisztornak, hiszen kutatómunkája nemcsak az irodalomtudományt, a stilisztikát és irodalomkritikát öleli föl, hanem emellett a helytörténetet, faluszociográfiát, néprajzot, sőt – kisebb mértékben – még a nyelvészetet is. Ékes bizonyítékai ennek a Tűnődés a trópusokon, a Mindenekről számot adok és a Hazahív a harangszó című, az 1980-as évek elején megjelent kitűnő könyvei, nem szólva itt különböző tárgykörű cikkeiről, tanulmányairól és egyéb összeállításairól, önálló kiadványairól. Hogy e polihisztorságban milyen okok játszanak közre, mennyire függvénye az egyéni hajlamnak s mekkora benne a közösség, a nemzetiségi, kisebbségi helyzet szerepe, azt nagyon nehéz megítélni. Zalabai tanár úr – a Fábry-díjjal való kitüntetése kapcsán a vele készített interjúban – a következőképpen vallott erről: „A nemzetiségi kultúra kihívásai, megoldásra váró kérdései, az intézmények hiányából fakadó fehér foltok egyszerűen megkövetelik, hogy a szellemi emberek egy része vállalja a mindenes szerepét. Jó néhány olyan kollégát ismerek, akik valóban egyszemélyes intézménynek tekinthetők, és különböző műfajokban, tudományágakban próbálnak meg válaszolni az említett kihívásokra. ... Az írás rákényszerít arra, hogy az ember polihisztori feladatokat vállaljon magára, és nemcsak a magam pályájáról mondhatom ezt el, ugyanilyen sokműfajú szerző pl. Koncsol László is. Ez az egyik olyan terület, melyet a nemzetiségi írósors jelöl ki számunkra.” (A Hét 50. sz. 1994. XII. 9. 14.)
Zalabai Zsigmond legújabb munkája a „Jer, magyar lantom” című kiadvány, amelyet Baróti Szabó Dávid gazdag életművéből, több mint négyszáz költeményből válogatva állított össze. A kötet gerincét a ciklusokba rendezett költemények alkotják, ezt követi az Utószó, amely a költő életútjával, munkásságával és a kiadvánnyal kapcsolatos fontos tudnivalókat, részletes tájékoztatót foglalja magában. A „Név- és szómagyarázat” c. fejezet hasznos kiegészítésekkel szolgál a költemények jobb megértéséhez, valamint a korszaknak és a költő kortársainak megismeréséhez.
Helyesnek tartom Zalabai azon eljárásmódját, szerkesztési elvét, hogy a verseket téma- és élménykörük szerint ciklusokra bontotta, noha maga a költő ezt sohasem alkalmazta. „A versek ciklusokba rendezésével – amint azt a 189. lapon írja – arra törekedtünk, hogy ki- és fölnagyítsuk Baróti különböző arcait, lírájának jellegzetes tematikai-gondolati köreit. A cikluscímeket – egy-egy jellegzetes Baróticím, verssor, sortöredék felhasználásával – természetszerűleg nem a költő, hanem mi adtuk. A ciklusokon belül a költeményeket időrendben soroltuk egymás mellé, hogy érzékeltessük a költő élményeinek genezisét, lírájának fejlődéstörténetét is.”
Az „Utószó”-ban jó áttekintést kapunk Baróti Szabó Dávid életútjáról, hosszú és fordulatokban gazdag, a magyar nyelvterület különböző (egymástól távoli) vidékeihez kapcsolódó életének szakaszairól, valamint költői-műfordítói és tudományos tevékenységéről, legfontosabb műveiről. Mindennek összefoglalása nem csupán irodalomtörténeti (tudományos) szempontból szükséges és hasznos, hanem abban a tekintetben is, hogy az olvasó könnyebben, jobban megérthesse a kötetben található költeményeket. Ugyanilyen szempontból hasznosítható a „Név- és szómagyarázat” című fejezet jó néhány szócikke is, mégpedig elsősorban azok, amelyek Baróti Szabó kortársaira vonatkoznak, vagy valamely településsel kapcsolatosak. Így pl. remekbe szabott áttekintést találunk a Komáromhoz közeli Virt történetéről és arról a fontos szerepről, amelyet ez a Zsitva-parti kis település a költő életében betöltött, s amelyet a „Virt” c. versében ő maga így jellemzett:

„Nem falu, Virt, nem Váras; hanem tsak négy, vagy öt házból
Szép tsínnal készültt Nemes ülés: nem tesz azonban
Sem falu, sem Váras vele fel: levegöre Komárom
Vár-megye nem mútat könnyenn hozzája hasonlót.
Embereit látnád! félek, ne-hogy, öket ha kezdem
Meg- dítsérni, megint némellyeket öljön irígység.”

A Virt szócikk egyébként – többek között – arról is tájékoztatja az érdeklődő olvasót, hogy „B. Sz D. emlékére Virten a határ Pap-dombnak vagy Pap-útnak nevezett része őrzi; itt szokta elmélkedő sétáit végezni. A virti gazdaközösség 1872-ben közadakozásból gúla alakú vörösmárvány síremléket állíttatott tiszteletére, ezzel a felirattal: „Baróti Szabó Dávid / Jézus társasági pap / és magyar Classicus költő / Hamvainak. / Született 1739. ápr. 10-én, / Meghalt 1819. nov. 22-én.” – Virt már fiatalabb korában is vonzó hely volt a költő számára, s még inkább az lett életének utolsó két évtizedében, amelyet ott töltött. Az összeállításban lévő versek között több is akad, amelyben virti élményeiről, s a „már-már idillivé-mítoszivá stilizált” Virthez fűződő érzéseiről vall:

„Én gyönyörűségem. kedves Virt! Vajha magammal
Útra vihetnélek, vagy ha nem mozdíthat erőm meg,
Révi Komáromból tudnám, kebeledbe kicsalni
A múzsák seregét! Nincs földön iskola, melybe
Könnyebben járnék, s örömestebb. Míg tollat emelni
Fog kezem, amíglen nyelvem fog szózatot adni,
A dícsíretbenn első léssz nálam.”

Ismeretes, hogy a XVIII. században Magyarországon a nyelvjárások iránti érdeklődést az irodalmi népiesség, a felvilágosodás és – nem kis mértékben – a kibontakozó nyelvújító mozgalom váltotta ki. S már a nyelvújítók közül néhányan – szerencsére – azt vallották, hogy az irodalmi nyelvet tájszókkal is lehet és kell gazdagítani. Közéjük tartozott Baróti Szabó Dávid is, aki „Kisded szótár”-ában és „A magyarság virági” című munkájában – sok tájszót, népi szólást és közmondást közzétéve – szép példát is mutatott erre. A magyar nyelv féltő szeretete és dicsérete – búvópatakként – szinte az egész köteten végigvonul (pl. a „Társaságkötés”, az „Abauj vármegye ünnepe napjára”, a „Szabolcs vármegye ünnepére” c. verseiben). Az anyanyelv iránti szeretete és a fennmaradásáért való aggodalma a kiadvány nyitó költeményében is megnyilvánul:

„Serkenj fel, magyar ifjúság! ím nemzeti nyelved,
Egy szép nemzetnek bélyege, veszni siet.
Fogj tollat; kezdj íráshoz; kezdj szóba vegyűlni
Lantos Apollóval nemzeted ajka szerént”

Baróti Szabó Dávid – amint az az „Utószó”-bnól is kiviláglik – életének nyolcvan esztendeje során szülőhelyétől, a háromszéki Baróttól a Komárom megyei Virtig meglehetősen sok helyen megfordult (pl. Egerben, Kolozsvárt, Nagyszombatban, Székesfehérvárott), van olyan település (pl. Besztercebánya, Komárom, Szakolca, Trencsény), ahol egy-két évet töltött, Kassán és Virten pedig nagyjából két-két évtizedig lakott. Változatos életútja, a magyar nyelvterület egymástól távoli vidékeinek a megismerése hatással volt egész munkásságára, különböző témájú írásaira, s természetesen nyomot hagyott költészetében is. A „Jer, magyar lantom” c. kötetet végigolvasva is azt tapasztaljuk, hogy a különböző tájegységek nyelvjárása kisebb-nagyobb mértékben ezekben a verseiben is tükröződik. Az itt előforduló tájszavainak egy része szűkebb pátriájából, a Háromszék megyei Barótról és környékéről való, ilyenek pl. a diszke 'másodévi bárány', gyakor 'sűrű', gyakor ízben 'gyakran, sűrűn' , kisded 'kis, kicsi', kicsinded 'kicsi, kicsiny', majorság 'baromfi', vackor 'vadkörte'. – A XVIII. század végén és a XIX. század elején az elbeszélő múlt mint hagyományos igealak eléggé gyakori volt a korabeli szépirodalomban. Baróti Szabó verseiben is viszonylag gyakran előfordul, s ez valószínűleg összefügg azzal, hogy már anyanyelvjárásában megismerte ezt a sajátos igealakot. „A magyar huszárokhoz” c. költeményének egyik sorában két adatot is találunk az elbeszélő múltra: „Nem juta megszaladott seregünk, s új rendbe nem álla”. – Életének több mint felét Baróti Szabó Dávid a Felvidéken töltötte, érthető tehát, hogy erről a tájegységről jó néhány tájnyelvi elem is fölbukkan verseiben. Ezeknek egy része csallóközi, Komárom környéki nyelvjárási eredetű, ilyen pl. az l-ezést mutató dölfös, a zárt í-ző dícsíret, kímíli és a hegyette 'fölötte' tájszók; más része pedig palócos jellegű, ilyenek pl. a megett 'mögött' és a nyílt ó-zó gyanós 'gyanús', kátyók 'kágyúk' és odó 'odú' szóalakok. – Érdekes véletlen, hogy a „Szőlőből megjövetel” című költeményében a hajdina (Fagopyrum vulgare) megnevezésére – egymáshoz közeli sorokban – az anyanyelvjárásából megőrzött, román eredetű haricska tájszót és a Felvidéken megismert, a szlovákra visszavezethető pohánka lexémát használja. – Nem jelentéktelen azoknak a szóalakoknak, archaikus elemeknek a száma sem, amelyek alak- és/vagy jelentéstörténeti szempontból figyelemre méltóak. Ilyenek pl. a jövő idő kifejezésére szolgáló – and, -end jeles formák, például adand, hozand és követendi, valamint a mondjadssza és a jerssze -sza, -sze nyomósító elemmel bővült igealakok. – Végül a kötetben található lexémák közül néhány olyat említek meg, amely jelentése és/vagy hangalakja miatt érdemel különös figyelmet. Ilyenek pl. a következők: eltárgyaz 'eltalál, megcéloz', ih-nyáj 'juhnyáj', írott konty 'színes, cifra turbán', körtvély 'körte', ölyű 'ölyv', tanya 'halásztanya, halászóhely', tegetlen 'minap, múltkor, nemrégiben', téltúl itt-ott'. – Az itt felsorolt példák nagyrészt a „Név- és szómagyarázat” c. fejezetben is szerepelnek. Ezeknek kiválogatásáról és értelmezéséről az a vélemény alakult ki bennem, hogy Zalabai Zsigmond e téren is alapos és gondos munkát végzett. Némelyik szócikkhez részletesebb magyarázatot fűzött, így pl. a „Tisztelendő József István úrhoz” című költeményben előforduló „kucsmámot már négy, már hat ökörre teszem” szóláshoz a következőt: „Ezen szólás módja, mivel már elhatalmazott, a versben is elcsúszhat” – kommentálja B. Sz. D. 1802-es kötetében a fönti fordulatot. Mindamellett e szólásmondás ma már nem annyira „elhatalmazott”, hogy ne szorulna magyarázatra: a „Nem ér egy molyette kucsmát” szólás ellentétes jelentéséről van szó; értelme annyi mint: kitűnően, jól megy a sorom”.
Ismeretes, hogy az utóbbi években Európának ezt a térségét sok egyéb hasonlóság mellett az a sajnálatos közös vonás is jellemzi, hogy – szinte bármelyik országról van is szó – egyre nehezebb tudományos munkát megjelentetni és eladni. Éppen ezért örvendetes az a példás együttműködés, amelynek révén Zalabai Zsigmondnak a valóban hézagpótló összeállítása, a „Jer, magyar lantom” c. Baróti-kötet napvilágot láthatott. A kitűnő versválogatásért és azoknak ciklusokba rendezéséért, a költeményekhez kapcsolódó tanulmányért és a hozzáértő magyarázatokért Zalabai Zsigmondot illeti dicséret, de minden elismerést megérdemelnek a kiadást támogató települések önkormányzatai és mindazok, akik valamiképpen hozzájárultak a kötet megjelentetéséhez. A könyv gondos és szép kiállítása a Lilium Aurum munkáját dicséri.

Szabó József

Összeállította, a szövegeket gondozta, az utószót írta, s a név és szómagyarázatokat készítette Zalabai Zsigmond
Lilium Aurum Kft.
Dunaszerdahely

www.lib.jgytf.u-szeged.hu/folyoiratok/tiszataj/99-02/szabo.pdf

Klemm Antal (jegyzetek összefoglalása)

„A magyar szenvedő ige”

„…a nép ma sem szereti az előbeszédben az és kapcsoló kötőszót mondatrészek vagy mondatok összekapcsolására használni, a nép ritkábban él beszédjében (az írásban azonban gyakran) az és kötőszóval, ezt az egyes nyelvjárástanulmányokból is láthatni” (Klemm antal, 1928: 407).

Klemm Antal (eredetileg Klemm Imre;[1] Léka, 1883. szeptember 1. – Pécs, 1963. december 23.) nyelvész, finnugrista, bencés szerzetes, a nyelvtudományok doktora (1957), a Magyar Tudományos Akadémia levelező (1927) tagja. A finnugor nyelvek összehasonlító mondattani kutatása területén kifejtett munkássága rendkívül jelentős, a magyar nyelv mondat- és szószerkezeti sajátosságainak történeti alakulását felvázoló monográfiája napjainkig hiánypótló munka. 1923-tól 1955-ig Magyarország különböző egyetemein oktatott a magyar és az összehasonlító finnugor nyelvészet egyetemi tanáraként.

A bencések kőszegi és soproni gimnáziumaiban végezte középiskolai tanulmányait. 1902-ben belépett a Szent Benedek-rendbe, s 1907-es pappá szenteléséig a pannonhalmi tanárképző főiskolán, majd 1907–1908-ban a Budapesti Tudományegyetemen tanult. Ez utóbbi tanintézetben szerezte meg 1908-ban magyar–latin–német szakos tanári oklevelét, 1909-ben pedig finnugor összehasonlító nyelvészetből védte meg bölcsészdoktorátusát. 1908 és 1910 között a pannonhalmi bencés gimnázium magyar- és finnugrisztikatanáraként tevékenykedett, 1909–1910-ben több ízben külföldi – brüsszeli, laibachi (ma Ljubljana), római és stockholmi – egyetemeken folytatott nyelvészeti tanulmányokat. 1910-től a pannonhalmi bencés tanárképző főiskola tanára lett, 1911-ben és 1913-ban Finnországban, Szentpéterváron, Párizsban és Londonban hallgatott nyelvészeti stúdiumokat.

1923-ban magántanári képesítést szerzett a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen mint a magyar történeti mondattan előadója, de pannonhalmi tanári állását is megtartotta, sőt, 1930-tól a pécsi Erzsébet Egyetemen is oktatott finnugrisztikát nyilvános rendkívüli tanárként. 1932-ben pannonhalmi és budapesti katedrájától egyaránt megvált, amikor a pécsi tudományegyetemen véglegesítették a magyar és finnugor összehasonlító nyelvtudomány nyilvános rendes tanáraként. Az 1937/1938-as tanévben a bölcsészettudományi kar dékáni tisztét is betöltötte. 1940-től, a pécsi bölcsészkar Szegedre költöztetésével az alföldi város egyetemén oktatott mint a magyar és finnugor nyelvtudomány, 1946-tól mint a magyar nyelvészet nyilvános rendes tanára, 1950-től 1955-ös nyugdíjazásáig pedig az általa szervezett magyar nyelvészeti tanszék vezetését bízták rá. Az 1944/1945-ös tanévben a szegedi tanintézmény prodékáni feladatkörét is ellátta.

Fő kutatási területe az összehasonlító finnugor nyelvészet volt, azon belül is tudományos érdeklődése az egyes nyelvek mondattani vonatkozásaira irányult. A mordvin, az osztják és a vogul nyelv kiváló ismerője volt, életének legnagyobb vállalkozása – a halála miatt befejezetlenül maradt – összehasonlító finnugor mondattani szintézis volt. Szintaktikai vizsgálatain belül különösen nagy figyelmet szentelt a finnugor nyelvek tárgyas ragozási rendszerének, a létige mondatalakító szerepének és a tagadásnak, de tanulmányozta a finnugor nyelvek hang- és alaktantörténetét is. Az első világháború során foglyul ejtett mordvin katonákat gyűjtött össze Pannonhalmán, akiktől eredeti népi szövegeket jegyzett le, illetve vett hanglemezre a Bécsi Egyetem számára.

Finnugor mondattani kutatásai vezették el a magyar nyelv behatóbb mondatelméleti vizsgálatához, amelynek során közép- és újkori nyelvemlékek és egyéb források alapján háromkötetes munkájában vázolta fel a magyar szintaxis változásának történetét Magyar történeti mondattan, 1928–1942). Jelentősek a névtan és a szótan területén végzett munkái, emellett általános nyelvészettel és nyelvfilozófiával szintén foglalkozott, eklektikus értelmezésében a nyelv pszichológiai-logikai-történeti produktum.

Társasági tagságai és elismerései:
Tudományos eredményei elismeréseként 1922-től a Szent István Akadémia rendes tagja volt, a Magyar Tudományos Akadémia pedig 1927-ben választotta levelező tagjai közé. 1949-ben tanácskozó taggá minősítették, s levelező tagságát csak 1989-ben, posztumusz állították vissza. Több hazai és külföldi tudományos társaság munkájában részt vett: választmányi tagja volt a Magyar Nyelvtudományi Társaságnak és a Magyar Irodalomtörténeti Társaságnak, 1925-től a helsinki Finnugor Társaság (Suomalais-ugrilainen Seura) tagja, 1938-tól az akkor alakult Észt Tudományos Akadémia levelező tagja volt.

Munkásságáért 1921-ben az MTA Sámuel-jutalmát, 1925-ben a Szent István Akadémia Fraknói-nagyjutalmát nyerte el.

Főbb művei
• Baróti Szabó Dávid nyelve nyelvújítási szempontból. Budapest, Athenaeum, 1908, 72 p. = Nyelvészeti Füzetek 50.
• Mordvin szövegek. Budapest, 1916, 55 p.
• A mordvin alárendelő viszony. in: Nyelvtudományi Közlemények XXXIX. 1920. 357–400.
• Zur Geschichte der sog. Tempora in den finnisch-ugrischen Sprachen. in: Finnisch-ugrische Forschungen 1925.
• A létige szerepe az osztjákban és a vogulban. in: Nyelvtudományi Közlemények XLVI. 1927. 386–401.
• A mondattan elmélete. Budapest, Magyar Tudományos Akadémia, 1928, 164 p. (1927-ben elhangzott akadémiai székfoglalója)
• Magyar történeti mondattan I–III. Budapest, Magyar Tudományos Akadémia, 1928–1942, 219 + 156 + 278 p. = A Magyar Nyelvtudomány Kézikönyve.
• Pécs és a Mecsek neve. Pécs, Pannonia, 1935, 20 p. = Pannonia Könyvtár 1.
• Pécsi helynevek. Pécs, Pannonia, 1935, 13 p. = Pannonia Könyvtár 16.
• A pécsi Nyírkállai-kódex magyar glosszái. in: Pannonia III. 1937. 264–275.
• A magyar szenvedő ige. in: Emlékkönyv Melich János hetvenedik születésnapjára. Budapest, Magyar Nyelvtudományi Társaság, 1942, 186–195.
• Nyelvtudomány, logika, lélektan. in: Magyar Nyelv 1948.
• Magyar leíró nyelvtan történeti magyarázatokkal: Szótan, hangtan. Budapest, 1951.

Jegyzet
1 Az Antal szerzetesi név felvételét követően 1945-ig kizárólag Klemm Antal néven, 1945 után szórványosan Klemm Imre vagy Klemm I. Antal néven is publikált, de az életrajzi lexikonok és az utókor az általa teljes formában nem használt Klemm Imre Antal – sőt, helyenként Klemm Antal Imre – neveken említik.

Felhasznált forrás
• Magyar életrajzi lexikon I. (A–K). Főszerk. Kenyeres Ágnes. Budapest: Akadémiai. 1967. 936. o. Online hozzáférés
• Magyar nagylexikon XI. (Kir–Lem). Főszerk. Bárány Lászlóné. Budapest: Magyar Nagylexikon. 2000. 127. o. ISBN 963-9257-04-4
• Új magyar életrajzi lexikon III. (H–K). Főszerk. Markó László. Budapest: Magyar Könyvklub. 2002. 979–980. o. ISBN 963-547-759-3

hu.wikipedia.org/wiki/Klemm_Antal

***

„A Meszes-hegy”

A magyar nyelvtörténet és a finnugor összehasonlító nyelvészet oktatása Pécsett (1923-1998)

1932-ben Klemm Antal, a pannonhalmi Bencés Főiskola tudós tanára kapott megbízást a Magyar Nyelv és Finnugor Összehasonlító Nyelvészeti Tanszék vezetésére. Nagynevű nyelvész került ekkor az egyetem professzorainak a sorába. Műveinek 89 tételből álló bibliográfiájából a legjelentősebb a Magyar történeti mondattan, mely mindmáig nélkülözhetetlen kézikönyve a nyelvtörténet kutatóinak.

Életművének lényege, hogy a mai magyar mondattani jelenségekből kiindulva nyelvemlékeken keresztül, visszafele haladva jut el a legrégibb alakzatokig. A leíró és a történeti eljárás nem válik külön nála. Történeti szemléletéből következett, hogy elsősorban nyelvtörténetet oktatott. Finnugor hangtörténetből, morfológiatörténetből, magyar történeti mondattanból előadásokat és szemináriumokat tartott, leíró magyar nyelvtanból csak gyakorlati órákat hirdetett meg.

Klemm Antal legtehetségesebb tanítványaiból kutatókat nevelt. Tanítványai tisztelték, becsülték nagy tudásáért, csodálták szerénységéért. Finnugor nyelvészeti és magyar nyelvtörténeti szakdolgozatok és disszertációk sora őrzi a nagyhírű professzor pécsi munkálkodásának az emlékét.
[…]
A Kalevala megjelenésének századik évfordulójára került sor 1935-ben. Klemm Antal a Kalevala fordításairól szemináriumot hirdetett meg. 1935 decemberében Kalevala-ünnepségek és finn néprajzi kiállítás volt a Szent Mór Kollégiumban. Klemm Antal a Kalevaláról tartott előadásában "tudományos alapon" és mégis "népszerűen" emlékezett meg a Kalevala születéséről. Szabó Aladár finn felesége, Aino Hakulinen festőművész rendezte a kiállítást. (L. Pécsi Napló 1935. dec. 18. és Dunántúl 1935. dec. 13. és dec. 15.)

Az Erzsébet Tudományegyetem a harmincas évekre megtalálta helyét a város életében. A tanárok fokozatos letelepítése a városban lehetővé tette, hogy a közélet és a közvélemény irányítóivá váljanak. Az egyetem szellemi kisugárzása egyre inkább érezhetővé vált. Folyóiratok, könyvek, irodalmi előadások, szabadegyetemi kurzusok stb. jelzik, hogy az egyetemnek sikerült Pécsett gyökeret eresztenie. Klemm Antal tanulmányai a Pannonia különböző számaiban is helyi vonatkozásúak: Pécs és a Mecsek neve (1935: 1-20.), Pécsi helynevek (1937: 360-70), A pécsi Nyírkállai-kódex magyar glosszái (1937: 264-7).

[Klemm Antal a Mecsek hegység nevét nem tartja török eredetűnek. Szerinte a Mecsek név egyértelműen magyar eredetű, s feltehetőleg a „meszes” szóból, vagy a Meszes-hegy elnevezésből származhat… - megj.]

epa.oszk.hu/00000/00032/00005/dezsone.htm

***

Brassai Zoltán
„NEM ÉLHET AZ EMBER HARAGBAN...”

''Másik részről pedig itt voltak a magyar szellemi élet igen jelentős figurái. Olyanok, mint Klemm Antal Imre, aki a történeti és a leíró nyelvészetnek, a grammatikának, a mondattannak a legnagyobb alakja. Papi ember volt, nagyon nehéz volt vele kapcsolatban lenni, de csodálatos dolgokat lehetett tőle hallani. Egyike volt azoknak, akik az első világháború idején az orosz foglyok között kikeresték a finnugor, tehát rokon hadifoglyokat, és nyelvi gyűjtést folytattak köztük.''

www.exsymposion.hu/cikk/1391/3

***

József Attila: Holt vidék

Füstöl a víz, lóg a káka
kókkadón a pusztaságba.
Dunnába bútt fönn a magas.
Sűrű csönd ropog a havas
mezőben.

Kövér homály, zsíros, csendes;
lapos lapály, kerek, rendes.
Csak egy ladik, mely hallhatón
kotyog még a kásás tavon
magában.

Jeges ágak között zörgő
időt vajudik az erdő.
Csattogó fagy itt lel mohát
s ideköti csontos lovát
pihenni.

És a szőlő. Közbül szilva.
A tőkéken nyirkos szalma.
Sorakozó sovány karók,
öreg parasztoknak valók
járkálni.

Tanya, - körülötte körbe
fordul e táj. A tél körme
oldaláról egy keveset
repesztgeti még a meszet;
eljátszik.

Az ól ajtaja kitárva.
Lóg, nyikorog, szél babrálja.
Hátha betéved egy malac
s kukoricatábla szalad
csövestül!

Kis szobában kis parasztok.
Egy pipázik, de harasztot.
Ezeken nem segít ima.
Gondolkodva ülnek im a
sötétben.

Uraságnak fagy a szőlő.
Neki durrog az az erdő.
Övé a tó s a jég alatt
neki bujnak a jó halak
iszapba.

1932. jan.


Tverdota György: Holt vidék
(részlet)

A harmadik strófa mondatai teljesen korrektek, de ezért a pihenésért nagy árat kell fizetnünk a negyedik versszakban: „És a szőlő.” – így szól az első mondat. Másutt is elmondhatnám, de ezt a mondatot választottam, hogy fölvessem a kérdést, amelyet gyakran tárgyalnak a nyelvészek: A „szőlő” alany-e itt vagy állítmány? Ha azt mondom, hogy állítmány, akkor ott vagyunk Klemm Antal történeti mondattanánál, s az ősmondatnál, amely Klemm szerint egytagú volt, az egy tag állítmány volt, s névszó. Abból állt, hogy megnevezte a dolgot, nevet adott neki. Az alanyt a rámutatással, némán határozta meg az ősidők embere. Amire rámutatott, arról azt állította, hogy az szőlő. Az „És” itt nem felsorolást jelent, hiszen nincs olyan előzmény, amelyhez hozzáfűzné a „szőlő” szót. Azaz, hogy van: a „káka“, a „ladik“, a „tó“, az „erdő“. Tehát egy program megvalósítása közben, amelynek során megneveztük, amit láttunk, eljutottunk a „szőlő“-höz. Az „És” az, ami felszínre hozza, hogy a mélystruktúra mellérendelő felsorolás. Mintha azt mondaná a költő: „íme, ezeket észlelem: a kákát, a ladikot, a tavat, az erdőt,… és a szőlőt“.
A „Közbül szilva” mondatot a mondattani takarékosságon túl szintaktikai takarékosságon is tetten érhetjük, mint a „magas” esetében. A „szőlő” a szőlőföld elfogadott neve: „Megyek a szőlőbe” – ez teljesen korrekt. A „szilva” ellenben a „szilvafa” helyett áll. Az nem mondható, hogy „Megyek a szilvába“, csak az, hogy „Megyek a szilvásba“. Apró deviancia ez, de a versben az ilyen apró devianciák halmozódnak egymásra, s ezek teszik összességükben különlegessé a verset. Az ész, az elemző figyelem sem mindig észleli külön-külön jelenlétüket, sztochasztikusan hatnak.
A negyedik szakasz második sora: „A tőkéken nyirkos szalma.” egy olyan, nem hiányos, hanem nominális mondatstruktúrát valósít meg, amely a vers egy későbbi pontján még-egyszer előfordul, az utolsó előtti szakaszban: „Kis szobában kis parasztok.” Helyhatározó és állítmány kapcsolódik bennük össze. Klemm Antalnak a finnugor ősmondatról írott tanulmányában hoz példát erre a mondatszerkezetre: „Nyakunkon a török hada.”, „Kezében a kés“. Az ilyen szerkezetekben marad fönn szerinte a magyar nyelv archaikus szerkezete.

www.forrasfolyoirat.hu/0312/tverdota1.html

***

József Attila: Klárisok

Klárisok a nyakadon,
békafejek a tavon.
Báránygané,
bárányganéj a havon.

Rózsa a holdudvaron,
aranyöv derekadon.
Kenderkötél,
kenderkötél nyakamon.

Szoknyás lábad mozgása
harangnyelvek ingása,
folyóvízben
két jegenye hajlása.

Szoknyás lábad mozgása
harangnyelvek kongása,
folyóvízben
néma lombok hullása.

1928 nyara

„A Márta-szerelem emblematikus verse a Klárisok. A körülötte kibontakozott disputa, a Klárisok-vita16 is mutatta a vers sokrétegű-ségét és az értelmezések sokszólamúságát. A Klárisok kapcsolódik a Márta-szerelem korábbi darabjaihoz, térbeli strukturális építkezésével, anti-referencialitásával és nominalitásával. Tverdota György a József Attila-i tiszta költészet eszmény nyelvi, szintaktikai megvalósulásának, a nominalitásnak azon módozatát látja benne, amit a költő Klemm Antal finnugor mondattanából szűrt le.17 A Klárisok valóban a megnevezés, a nomialitás verse, hisz nincs benne ige, a névszók építik fel a szöveget.”

N. Horváth Béla
„...szeress a szeretetért, költs
a költészetért...”
A fatal József Attila poetikai kísérletei

www.jamk.hu/ujforras/081010.htm

Kiss Jenő (jegyzetek összefoglalása)

„Emlékezetből kihulló szavak”
Mit kezdene a ma beszélők többsége a mekkányem zsírra a gasztepszit mondattal, vagy a huny, hattalia, sterc, kráfli szavakkal?

Prof. dr. Kiss Jenő (Mihályi, 1943. február 1. – ) magyar nyelvész, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja. A dialektológia és a szociolingvisztika neves kutatója. 1989 és 2008 között az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kara Magyar Nyelvtudományi Tanszékcsoport (2002-től Magyar Nyelvtudományi és Finnugor Intézet) igazgatója.

Főbb publikációi

• A rábaközi Mihályi igeképzői (1970)
• Studien zur Wortbildung und Etymologie der finnisch-ugrischen Sprachen (1976)
• Mihályi tájszótár (1979)
• A cipészmesterség szakszókincse a rábaközi Mihályiban (1981)
• Nyelvjárási tanulmányok (1981)
• A rábaközi Mihályi nyelvjárásának hang- és alaktana (1982)
• Fejezetek a mihályi nyelvjárás mondattanából (1982)
• Magyar madárnevek (1984)
• A pingvintől a kolibriig (1985)
• Állandó szókapcsolatok a rábaközi Mihályiban (1989)
• A mihályi nyelvjárás változásai 1889 és 1989 között (1990)
• Magyar anyanyelvűek – magyar nyelvhasználat (1994)
• Társadalom és nyelvhasználat (1995)
• Zsirai Miklós (1995)
• Magyar nyelvjárási kalauz (2000)
• Magyar dialektológia (szerk., 2001)
• Magyar nyelvtörténet (társszerk., 2003)

Díjai, elismerései

• Kritikai Nívódíj (1977)
• Akadémiai Díj (1978, megosztva)
• Csűry Bálint-emlékérem (1981)
• Mihályi díszpolgára (2006)
• Pázmány Péter-díj (2008, Pro Renovanda Cultura Hungariae)
• Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztje (2008)

***

„Leány - kis/leendő anya”

Ki beszél?
A magyar nyelv esélyei a XXI. században (1.)
2004. december 11. 01:00

Hanthy Kinga:
Milyen új feladatokat ad a nyelvészeknek a magyar társadalom és milyeneket az Európai Unió? Kiss Jenő, az ELTE Bölcsészettudományi Kara magyar nyelvtörténeti, szociolingvisztikai és dialektológiai tanszékének vezetője e kérdések mellett a hazai értelmiség felelősségéről is kifejtette véleményét.

[…]
– Sok információ nem jut el ugyan a nyelvészeti vitákból az érdeklődő értelmiséghez, annyi azonban igen, hogy több megközelítésmóddal, egymással nemritkán élesen vitatkozva dolgoznak a nyelvészek. Strukturalistákról, generativistákról, szociolingvisztákról lehet hallani. Mi a különbség közöttük?
– Saussure s követői, a strukturalisták a nyelv szerkezetét, azaz struktúráját kutatták és kutatják. A külső szemlélő számára hozzáférhető beszéd- és írásbeli megnyilatkozások jelentették és jelentik a vizsgálat kizárólagos konkrét tárgyát, ahogy a természettudományok esetében is. A generativisták viszont Chomsky nyomán az ember nyelvi képességét törekszenek leírni, amelynek segítségével a kompetens anyanyelvi beszélő nyelvi elemek véges mennyiségéből végtelen számú, nyelvtanilag helyes nyelvi megnyilatkozást alkot, vagyis generál. Az előbbi esetben a kutatók a nyelvet „kívülről”, az utóbbiban pedig „belülről”, az anyanyelvi beszélők nyelvi képességén, tudásán keresztül szemlélik. Chomsky különbséget tett egy nyelv szabályainak ismerete (kompetencia) és tényleges használata (performancia) között, s véleménye szerint az előbbi szerkezetét meghatározó szabályok leírása fontosabb. Az anyanyelv-elsajátítást úgy magyarázzák, hogy az emberben veleszületett módon, tehát biológiailag programozottan adva van az a lehetőség, az egyetemes nyelvtan, amely a környezet általános és specifikus nyelvi ingereinek, szabályainak hatására alakul ki. Bármilyen nyelvi környezetbe születik is a gyermek, képes a környezetében beszélt nyelvet anyanyelveként elsajátítani. A generatív nyelvészet a nyelvelméleti kutatások föllendülését hozta magával.
– Beszélő, nyelv és társadalom azonban nem létezik külön-külön. Ki tudja-e terjeszteni a nyelvtudomány a csápjait e bonyolultabb kérdéskör felé?
– A szociolingvisztika, vagyis társadalomnyelvészet épp a nyelvhasználat társadalmi kötöttségének s állandó változatosságának tényéből kiindulva azt tanítja, hogy a nyelvhasználat kettős: rendszertani és társadalmi meghatározottságú egyidejűleg. Azt hangsúlyozza, hogy a nyelvhasználat hitelesen csak társadalmi tényezőktől meghatározott működése közben vizsgálva ismerhető meg. Minthogy pedig társadalom és nyelv egymást feltételezik, az összefüggés oly szoros közöttük, hogy a társadalmi problémák egy része nyelvi természetű, s e gondok megoldása nem remélhető a nyelvi vonatkozások kutatása, tisztázása nélkül. Gondoljunk a kisebbségben élők nyelvi problémáira, a nyelvi hátrányos helyzetekre, az iskoláztatással, illetve az idegen nyelvek tanításával, tanulásával összefüggő nyelvi kérdésekre, a nyilvános nyelvhasználattal kapcsolatos gondokra, a nyelvi diszkrimináció és stigmatizáció különböző formáira!
– A társadalmi kutatásoknak tehát segédtudományuk lett a nyelvészet?
– Társadalmi versenyképességünknek része nyelvi versenyképességünk is, ezért a szociolingvisztikának fontos fogalma a kommunikációs kompetencia vagy a nyelvi közléstudás, amely azt a képességünket jelöli, hogy a mindenkori beszédhelyzetnek, körülményeknek megfelelően, tehát sikeresen tudjuk-e használni a nyelvet. Adott esetben a köznyelv választékos formáját, más esetekben valamely szaknyelvet, a diáknyelvet vagy nyelvjárást választjuk. Az anyanyelvi versenyképesség fontos része mindenki társadalmi versenyképességének, ezért az anyanyelvi műveltség, azaz a nyelvi tudatosság szintjének emelése össztársadalmi fontosságú kérdés. A mondottakból kitetszhet, hogy e kutatások eredményeinek gyakorlati hasznosíthatósága nem lebecsülendő. Eseményekben gazdag nyelvtudományi terület a kognitív nyelvészet is, amely a megismerésről szóló tudományokkal van kapcsolatban. A szóban forgó terület művelői a nyelvet az emberi megismerő rendszerrel való öszszefüggésében vizsgálják. Környezetünket, a világot egyebek mellett a nyelv segítségével vesszük birtokba. A világ nyelvi képe ily módon arról is vall, hogy az egyes nyelvek beszélői milyennek látták és látják, hogyan tagolták és tagolják világukat. Leány szavunk például eredetileg azt jelentette: kis/leendő anya, az idétlen pedig ezt: koraszülött, tudniillik idő előtt született. A magyarban a ’szeretet’ és a ’szerelem’ külön szavakkal jelölt jelenség, az angolban és a németben viszont nem: love, Liebe. A nyelv vizsgálatával fontos és érdekes művelődéstörténeti megállapításokat tehetünk.
– A generatív grammatikusok elsősorban a nyelvek általános szabályszerűségeit próbálják meg leírni. E szempontból a magyar hálás és gazdag kutatási terület lehet, hiszen nem tartozik a népes indoeurópai nyelvcsaládba. Nem mondanak csődöt a magyar nyelv vizsgálatakor a más nyelvek kutatásában jól alkalmazható leírási technikák?
– Nem, mert a nyelvek alapszabályai, működési alapelvei azonosak. Meglepőnek tetszhet: a magyarban, ebben a nem indoeurópai nyelvben nincsen olyan hang, szófaj, morfématípus, mondatfajta, képzőtípus vagy igeidő, amely ne volna meg valamely más nyelvben. Mégis egyedi ez a nyelv, mert története során azzá vált. Úgy vagyunk a nyelvekkel is, mint a festményekkel. Azonos ecsettel, azonos alapszínekből mennyire más festmények készíthetők! A magyar nyelv érdekessége éppen abban van, hogy más típusú nyelv, mint például a legjobban kutatott angol, s vizsgálata hozzásegít annak megállapításához, hogy melyek is valójában az egyetemes nyelvi sajátosságok. Nem véletlen, hogy a magyar kutatók eredményei a külföldi kollégák érdeklődését is fölkeltették.
[…]
A más nyelveken megfogalmazódó új ismereteket úgy célszerű tehát közvetíteni, hogy minél többen és minél gyorsabban birtokba vehessék őket. Ezt pedig az anyanyelvvel érhetjük el legelőbb. Ezért van szükség a tudományok magyar nyelvének fejlesztésére. A nyelvek jövője attól függ, megtartják-e őket beszélőik. A nyelvek nem kihalnak, hanem elhagyják őket. Az anyanyelvhez való kiegyensúlyozott, pozitív viszony tehát nyelvmegtartó erő. A kisebbségben élő emberek érzik, tudják ezt leginkább.

mn.mno.hu/portal/255896

***

„A nyelv olyan, mint az asszony: elhervad, ha nem szeretik”

Kiss Jenő
Hogyan vélekedünk a nyelvjárások jövőjéről?

I. A jövő, mert nem ismerjük, titok. Az emberiség régi vágya, hogy a titkokat megfejtse. Szeretnénk tudni sok más mellett azt is, milyen jövő vár a nyelvekre, nyelvjárásokra, elsősorban persze saját nyelvünkre, nyelvjárásunkra. Válaszadást elsősorban a tudománytól várhatunk. Nyelvi kérdésekben értelemszerűen a nyelvtudománytól.
(…)
Tény, hogy a nyelvjárások fölött már évszázadok óta kongatják a vészharangot. A 19. században már magabiztos jóslatok hangzottak el, egy angol filológus például ezt írta: Ahol ma a hatalmas méretekben könnyebbé vált közlekedési kapcsolatok korábban nem sejtett módon összevissza keverik az embereket, ott vége a helyi nyelvjárásnak, a mondáknak és szokásoknak; a vasúti síp elzengte halotti éneküket. Néhány éven belül el fognak tűnni (idézve: Magyar Nyelvőr 1989: 466). S hogyan vélekedtek a magyar kutatók? 1832-ben Plánder Ferenc ezt írta: „a Göcsei … szóejtés … mióta a nemzeti kisebb iskolák megszaporodtak, és az olvasás a köznép között is inkább elterjedt, tellyes elenyészéséhez közelget” (Tudományos Gyűjtemény 1832/3: 63). Ezek után mit írt 82 évvel később, 1914-ben egy másik göcseji kutató? Ezt: „Hát az ő [tudniillik Plánder] idejében bizony nagyon keveset kophatott meg a göcseji nyelvjárás, mert az általa közölt szójárás szerint beszélnek még máig is az öregek” (Idézi Végh: Magyar Nyelvőr 1954: 427).
(…)
Azt tudjuk, hogy a nyelvjárások fő hordozói, a falusi, földművelésből élő emberek általános társadalmi megítélése meglehetősen negatív (gondoljunk a „parasztozás”-ra, a „mucsaizás”-ra, a „bőgatyások” emlegetésére). A nyelvjárások stigmatizálása annak következménye, hogy ehhez a társadalmi csoporthoz kötődnek a nyelvjárások, s a csoport tagjaira vonatkozó negatív vélekedést vitték át a nyelvjárásokra is (nem mai eredetű, de szívósan továbbélő jelenségről van szó). A nyelvjárások stigmatizálódásának másik oka az iskolai oktatás korábbi nyelvjárásellenessége, azon gyakorlata volt, hogy az iskolai órákon egyrészt hadjáratot indítottak a tanulók nyelvjárásias nyelvhasználata ellen, másrészt a köznyelv és a helyesírás tanítását a nyelvjárási háttér figyelembe vétele nélkül végezték. Végül: a kabarék mai is előszeretettel „vonultatják fel” az együgyű balek szerepében a nyelvjárási beszédű figurákat, felfrissítve újra és újra azt a vélekedést, hogy a nyelvjárások mire is jók.

Előadásomban arról adok rövid tájékoztatást, mit mutatnak azok az adatok, amelyeket egy 2001-es felmérésemből merítettem. 800 Kárpát-medencei (kisebbségi és magyarországi), magyar anyanyelvű első éves magyar szakos egyetemi és főiskolai hallgató kérdőíves kérdésekre adott válaszát elemezve a következőket mondhatom. Hangsúlyozni kívánom: amit itt közlendő vagyok, az a magyar nyelvközösségnek csupán egy szűk csoportjára vonatkozik.(…)

Milyen a nyelvjárási beszéd? A válaszadók megközelítően fele szerint szép, másik fele inkább olyan jelzőket használt, amelyek a negatív vagy abba hajló vélekedést tükröznek. Arra a kérdésre, hogy milyen tévképzetek élnek a társadalomban a nyelvjárási beszédmódról, a tényeket jól tükröző válaszokat adtak általában az adatközlők. Íme: a válaszok szerint a többség így látta: 41 % szerint a műveletlenség jele, 17% szerint helytelen, hibás. 42%-ot tesznek ki az alábbi vélekedések (egy-egy véleménytípus általában 3% körüli szavazatot kapott): csúnya, elavult, elmaradott beszédmód, parasztos, mucsai, intelligenciahiányt tükröz, alacsonyabb rendű, mint a köznyelv, a köznyelv romlott változata, visszaszorítandó, magyartalan, nevetséges, fölösleges, szegényes. Valóban: jól érzékelik a válaszadók, milyen vélemények élnek a társadalomban, s ezeket azért is írhatták le bátran, mert nem saját véleményükként kellett közölniük őket.

A következő kérdés ez volt: milyennek találta a nyelvjárási beszélőket? A válaszok megoszlása: kedvesek: 38%, bizalomgerjesztők: 8%, elmaradottak: 4%, műveletlenek: 2%, idegesítők: 2%, ügyetlenek: 1%.

A negatív vélekedések ─ úgy tűnik ─ hangsúlyosabban, illetőleg nagyobb arányban megjelennek középiskolások körében végzett fölmérésekben, mint ahogy a szóban forgó főiskolások, egyetemisták adatai mutatják. Példák: egy vidéki (palóc) város gimnáziumában és egészségügyi szakközépiskolájában 2006-ban végzett, 200 fős fölmérés alapján készült elemzésből idézek: „Totál idiótának nézem a szerencsétlent [= a nyelvjárásban beszélőt]. Ja, és elkerülöm ezek után 200 m-es körzetben” [!]. „Ha nagyon úgy [= nyelvjárásiasan] beszél, akkor egy parasztnak tartom. Ha csak egy kicsit, akkor aranyosnak”. Egy másik szerint a nyelvjárási beszélő „Kiábrándító tud lenni. Népies és furcsa”. „Semmilyen véleményem nincs ilyen emberekről. De rossz benyomás alakul ki bennem”. „Szerintem szép, ha valaki nyelvjárásban beszél, mert arról meg lehet ismerni, honnan jött” (Streli 2007: 23).

(…)Mindaddig, amíg a nyelvjárásoknak megmarad az a szerepköre, hogy a szűkebb közösség együvé tartozását fejezik ki vele, addig nagy valószínűséggel meg is marad a nyelvjárások nagy része. Minthogy pedig általános jelenség, hogy az emberek élete a nyilvános és a családi/otthoni szférában zajlik, s mindegyik részben más viselkedést, öltözködést, beszédmódot, stílust követel vagy kíván meg, valószínűsíthető, hogy a nyelvjárási beszélők a nyelvjárást ─ természetesen módosított, állandóan változó formában, de mégiscsak ─ megtartják a helyi, kisközösségi azonosság és együvé tartozás szimbólumaként, a családi nyelvhasználat eszközeként. Ezzel kapcsolatban említem meg, hogy németországi fölmérések azt mutatják, hogy a nyelvjárási beszélők a nyelvjárási beszédmódhoz mennyi pozitív szerepkört társítanak. A kapcsolatteremtés fontos eszközének tartják, mert szerintük közvetlenebb, őszintébb, egyenesebb, barátságosabb, lágyabb, mint a köznyelven szólás. (Az ismeretlen emberrel szemben a semleges köznyelv dukál, az ismerősnek viszont a közös nyelvjárás jár.) A nyelvjárás ezen felül pozitív érzelmeket ébreszt, hangulatot teremt, mert emberi, meleg, kedves, szívélyes, bizalmas, meghitt, kényelmes. Azaz: az anyanyelvjárás az azt beszélőknek az otthonosság, a biztonság, a meghittség érzését adja. S az emberek bizony szívesen vannak otthon nyelvükben is. (A kisebbségi sorsot ismerők jól tudják ─ különösen akkor, ha nem birtokolják még magas szinten az államnyelvet ─, hogy mit jelent, ha zavartalanul használhatják anyanyelvüket.) Annak szemléltetésére, hogy mennyi pozitív érzelem is kapcsolódhat a nyelvjárásokhoz, két idézet: „Mult-ízü, kedves dallamos szavak – Öröm szívemnek újra hallani. Mik csengenek bennük, mik szólanak? Falumnak rég-hallott harangjai?” (Áprily: Tájszólás). Illetőleg: „Te vagy a táj, hová szívem Folyton epedve hazarándul: Te kék, finom, fantasztikus Dunántul! Ha otthon kell, ha mese kell, Feléd futok. Te vagy a dajka, Kinek tej-édes szavakat Ad ajka” (Babits (A szépszemű öreg tovább mesél…).
(…)
Sütő András idézte egyik regényében ezt a mondatot: „A nyelv olyan, mint az asszony: elhervad, ha nem szeretik”. Mint üzent ezzel a mondattal? Azt, hogy szeressétek anyanyelveteket, ha nem akarjátok pusztulását! És azt is ő írta: „A mi mindennapi egyenes tartásunkat add meg nékünk ma, édes anyanyelvünk. Mert nem mi választottunk téged: te választottál bennünket”. Magyarán: mindannyiunknak felelőssége van anyanyelvünkkel szemben is. Hogy milyen lesz nyelvünk jövője, az bizony mindenek előtt rajtunk múlik. Az átháríthatatlan felelősség a mi vállunkat nyomja. Születik-e elég utód, s továbbadják-e a magyar anyanyelvűek nyelvüket utódaiknak? Ez a két legfontosabb kérdés. A többi ezekhez képest elhanyagolható.

Hivatkozások
Kontra Miklós 2003. A szép magyar beszéd és a csúnya. In. Kontra Miklós szerk., Nyelv és társadalom a rendszerváltáskori Magyarországon. Budapest, Osiris Kiadó. 240─255.
Magyar dialektológia. 2001. Szerk. Kiss Jenő. Budapest, Osiris Kiadó.
Niebaum, Hermann ─ Macha, Jürgen 1999. Einführung in die Dialektologie des Deutschen. Tübingen, Max Niemeyer Verlag.
Streli Zita Ágnes 2007. A székesfehérvári székelyek és a szlavóniai csángók ─ avagy mit tudnak a középiskolások a nyelvjárásokról. In: Guttmann Miklós és Molnár Zoltán szerk., V. Dialektológiai szimpozion. Szombathely, A Berzsenyi Dániel Főiskola Magyar Nyelvészeti Tanszékének Kiadványai VIII. 244─251.
Streli Zita 2007. Hogy is van ezekkel a nyelvjárásokkal? PhD-dolgozat. Budapest, ELTE BTK.


szgnye.vmmi.org/kissjeno2008.htm

***

Az ember „nyelvbe foglalt létező”.

MAGYAR NYELV
CIV. ÉVF. 2008. SZEPTEMBER 3. SZÁM

A nyelvi változás – kutatói dilemmák*
(részletek)

1 […] A nyelvi változásokat kutatók három alapkérdésre keresik a választ: mi, hogyan s miért változott (vagy változik) a nyelvben/nyelvhasználatban? A második kérdés szigorúan belső nyelvi ügy, a harmadik – a többnyire legnehezebben megválaszolható – kérdés már érinti a nyelven kívüliséget is. Vö.: „A keletkezés [...] általában függ a társadalom fejlıdésétől, a változás már nem mindig, a mód pedig közvetlenül soha” (DEME 1953: 17), illetőleg: „nem tudjuk, miért változik a nyelv [...] Talán nem is érdemes a nyelvi változás okain töprengeni, mert nincsenek” (NÁDASDY 2007: 14–5).
[…]
2. Mi a n y e l v ? Munkadefinícióként – több is van forgalomban – a következő meghatározást veszem alapul: ’a beszélők nyelvhasználatában és nyelvtudásában megjelenő elemek, jelenségek, szabályok rendszere’. A nyelv e szerint nyelvtanból, hangállományból és szókészletből áll. […]
A nyelv objektivitásának, létezésmódjainak és a nyelvi változásnak a kérdéséhez HERMAN JÓZSEFet idézem: „a változó rendszerű, önmagát változásain át állandóan újrarendező nyelv objektív létezése egyáltalán nem mond ellent annak a ténynek, hogy a nyelv a közlési aktusokban létrejövő, alakuló és létező emberi alkotás [...] a nyelv létezési módjának itt javasolt meghatározása (a nyelv absztrakt objektum) nem zárja ki, hogy a nyelvnek legyen egy párhuzamos, kiegészítő létezési formája is, mégpedig az a képesség a beszélő, kommunikáló egyén agyában, hogy az objektíve létező nyelvet interiorizálják s annak mindenkori alakulásához, tudtukon és akaratukon kívül, hozzájáruljanak” (HERMAN 2001: 406–7).
Akárhogy is értelmezzük a nyelvet, az bizonyos, hogy a tagolt beszéd elsajátításának, produkálásának, illetve megértésének a képessége biológiai adottságunk, amely kizárólag az emberi fajt jellemzi. Ez a képesség azonban nem olyan képesség, mint a kislibáé, amely kibújván a tojásból azonnal tud úszni. A kisgyermek agyába genetikailag kódolt kompetencia ugyanis csak a környezet nyelvi ingereinek a hatására „realizálódik” a környezet beszédének, nyelvének/nyelveinek a formájában. Azaz: a nyelv az emberhez kötődik, rajta kívül nincs, és sajátosan kétarcú. Ugyanis az egyéntől valóban független (abban az értelemben, hogy születésünk előtt is volt magyar nyelv, s halálunk után is lesz), de nem független az emberi nemtől (magyar nyelv is addig lesz, ameddig lesz olyan emberi közösség, amely ezt a nyelvet használja anyanyelveként).
[…]
4. Mi a n y e l v i v á l t o z á s ?[…]
A nyelvek módosulása egymásba szövődő, végeláthatatlan, soktényezős és bonyolult folyamat. Vele kapcsolatban olyan megnevezésekkel találkozhatunk, mint például a „fejlődés”, „evolúció”, „gazdagodás”, „gyarapodás”, „differenciálódás”, illetőleg a „romlás”, „erózió”, „szegényedés”, „fogyatkozás”, „redukálódás (az utóbbiak sorába tartozik a magyar nyelvre vonatkoztatva létrejött „csángósodás” és „trianonizálódás”). A „változás” semleges összefoglaló megjelölés, ugyanis minden élő nyelvben állandóan s egyidejűleg van jelen a gyarapodás és a fogyatkozás. (A nyelvek élete tehát nem egyenes vonalú fejlődés, nem teleologikus meghatározottságú tökéletesedési folyamat.) Ennek megfelelően a nyelvi változást két ellentett előjelű folyamat, a kiépülés/differenciálódás és a leépülés/redukálódás teszi ki. Hogy melyik jut nagyobb szerephez, azt nyelven kívüli tényezők határozzák meg. Vö.: „Az a kérdés, hogy a nyelvek a »bonyolulttól az egyszerű« vagy az »egyszerűtől a bonyolult« felé fejlődnek, így irreleváns: az ismeretelméletileg indokolt nyelvfejlődés szempontjából csupán az a döntő, hogy egy adott nyelv kommunikatíve »adekvát« legyen, vagyis a beszélők szükségleteinek maximálisan megfeleljen, s e funkciójában tökéletesedjék, amennyiben az azt beszélő társadalom fejlődik. A folyamat persze meg is fordulhat, ha ez a közösség hanyatlásnak indul” (HUTTERER 1976: 22–3; részletesen BENKİ 1988: 259–69; az utóbbi esetben a közösség etnolingvisztikai vitalitásának a gyengüléséről s következményeként a nyelv teljesítőképességének csökkenéséről, tehát olyan jelenségeknek a bekövetkeztéről van szó, amelyeket a szociolingvisztikában – főként a kisebbségi helyzetben lévő nyelvek kutatásában – strukturális nyelvvesztés néven foglalunk össze).
A nyelvi változás tételes bizonyításához empirikus adatok kellenek, amelyek különböző nyelvek tényleges használatából származnak. A megfellebbezhetetlen bizonyíték, az ultima ratio a nyelvi valóság, a hétköznapi, spontán nyelvi praxis. A n y e l v i v á l t o z á s elsődlegesen így, tehát a n y e l v tényleges működtetésében, illetőleg nemcsak saját rendszerének, hanem m ű k ö d t e t é s e ö s s z e f ü g - g é s h á l ó z a t á n a k a f i g y e l e m b e v é t e l é v e l v i z s g á l a n d ó (ennek felismerésére l. már a prágai iskola felfogását: PÉTER 2006: 406).
Axióma, hogy a nyelvben csak akkor történik valami, ha a nyelvvel történik valami. S mikor történik a nyelvvel bármi is? Akkor, ha használják (illetőleg attól függően, hogyan használják/használhatják). BENKİLORÁND szerint „az ember nem annyira a nyelvben, mint inkább a nyelvvel cselekszik” (1988: 23). S mi a nyelvhasználat? A nyelvnek a beszélők által való működtetése; azaz: valamely nyelvnek az igénybe vétele aktuális nyelvi kifejezési igények kielégítésére. A nyelv pedig azért változik, mert a beszélők – számos okból – folyamatosan, mindenkori igényüknek megfelelően módosítják nyelvhasználatukat. Leginkább azért, hogy a nyelv megfeleljen igényeiknek, hogy betöltse sokféle nyelvi kommunikációs és közlési funkcióját. S ezek a funkciók nem a nyelvi rendszerből következnek, hanem a társadalomból, pontosabban emberi közösségek igényeiből, szükségleteiből. Hiszen „a nyelv” vagy „X nyelv” nem tud kommunikálni, s nincs szüksége fogalmi kódolásra, dolgok néven nevezése és megismerése céljából. A nyelvi kontaktusok is különböző nyelveket beszélő emberek érintkezésének a velejárói. Ezek létrejönnek úgy is, hogy nem értik egymás nyelvét a beszélők (a vigéc nem azt jelentené, amit jelent, ha a ném. wie geht’s kifejezést értették volna az átvevő magyarok), leggyakrabban azonban a kétnyelvűség folyományai.
[…]
Rövid részösszegzés: a nyelvek sorsát, helyzetét anyanyelvi közösségük sorsa határozza meg. A nyelvek állapotában bekövetkező változások színhelye a nyelvhasználat. A nyelvi változásoknak van oka. A változások okai az emberek nyelvhasználatában és a nyelvi rendszerben vannak. A változásokat indító „első lökés” – hogy tudniillik történnie kell valaminek a nyelvben – csak az emberek nyelvi tevékenységével összefüggésében jelentkezik. A változás lehetőségeit, mikéntjét azonban a nyelvi rendszer szabja meg. Ebből következően a nyelvi változások a nyelvi rendszertani összefüggésekre, a nyelvi elemeknek és szerkezeteknek a funkciójára, illetőleg a nyelvhasználatra egyaránt vonatkoztatva határozandók meg és értelmezendők.
[…]
(…)„A nyelv az emberiség összes képessége közül talán a legsajátosabban emberi. Amikor az ember szellemi történetének során a nyelv egyre alaposabb megértésére és megismerésére törekedett [aktualizálva: például a nyelv változásainak a vizsgálatával, a nyelvek történetének a búvárlásával], a célja mindvégig az volt, hogy teljesebb önismeretre tegyen szert” (ROBINS 1999: 262). Nincs ez másként ma sem. Utalok arra, hogy az egyik alapvető tudományos kérdés napjainkban az, hogyan és miként függ össze a nyelv, a megismerés és gondolkodás, valamint a kultúra. Előadásom egyik motiváló tényezője a ROBINStól megfogalmazott gondolat volt. Bevallom azt is: a mai szemléleti szembenállások ellenére az ellentétek fokozatos meghaladásának egyre több lehetőségét látom. Ennek a kibontakozásához azonban fel kell adni a saját paradigmák sáncai mögé bújást, fel kell hagyni a szándékos tudomásul nem vétel, a figyelmen kívül hagyás, az ignorancia stratégiájával (l. KERTÉSZ 2000: 220). A paradigmák határain túlmutató, azokon átívelő, a módszertani kérdésekre kritikusan reflektáló kutatói attitűdre és a párbeszéd, az integráció lehetőségeit kereső szemléletmódra egyre inkább szükség van (vö. JUHÁSZ 2002., különösen 169–72). Arra, hogy a paradigmák egymás mellett élése jelentsen kölcsönös tudomásulvételt és kölcsönhatást is. Nem feledve azt, hogy a nyelv és az ember viszonya különleges viszony, hogy a nyelv nemcsak biológiai, hanem társadalmi entitás is, amely éppen ezért összetett, többoldalú megközelítést kíván.

* A Magyar Tudományos Akadémia székházában Budapesten, 2008. március 31-én elhangzott akadémiai rendes tagsági székfoglaló előadás szerkesztett változata.

www.c3.hu/~magyarnyelv/08-3/kissjeno0803.pdf

***

„...ünnepségsorozat a tiszteletteljes unalomról...'”

Laik Eszter: A visszatekintés lehetőségei
(részletek)

[…]
Kínálkoznék a frappáns kijelentés, hogy az elmúlt tizenöt évben többet változott az ELTÉ-n az élet, mint előtte háromszázhatvan esztendő alatt.

Valahogy úgy képzelnék el egy ilyen visszatekintést, mint ahogyan az 1800-as években épült, mesebeli hangulatot árasztó, várkastély-szerű kis épületet, a Gólyavárt újították fel három évvel ezelőtt. A Trefort-kert e szimbóluma azóta egyszerre hagyományőrző és tökéletesen modern, izgalmas helyszín. A Gólyavári esték című, egykor nagyon népszerű, afféle szabadegyetemi sorozatot (harminc éve még a televízió is vevő volt ilyesmire) tavaly élesztették fel; ennek a keretében tartotta meg mostKiss Jenő nyelvész akadémikus Ember és nyelv című előadását. E rendkívül általános cím épp átfogó jellegével ígért sokat, de a kíváncsivá tett hallgatóság részeként az első félóra után jóval hervadtabban hallgattam, majd kicsit tovább haladva az időben már egyenesen lemondóan.
[…]
A professzor többször is hangsúlyozta, hogy nem véletlenül kívánt erről a témáról beszélni egy ilyen ünnepi alkalomból, mégis inkább csak afféle bevezetések gyűjteményét hallhattuk tőle, szállóigévé lett idézetek csokrát nyelv és ember viszonyáról. Kitért olyan, ma már közhelynek számító megállapításokra, mint hogy az angol elterjedésének és világnyelvvé alakulásának előnyei nem fogják pótolni a nemzeti nyelvvesztéssel járó hátrányokat, vagy hogy egy adott népcsoportban annál nagyobb az esélye az anyanyelv megőrzésének, minél többet használják azt a szülők a gyermekeikkel való érintkezésben. Kiemelte, hogy manapság túl nagy hangsúlyt fektetünk a nyelv kommunikációs szerepére, holott kognitív vetülete előbbre való, hiszen a nyelv a világ megismerésének, a tudás megszerzésének, a dolgok megnevezésének és ezáltal megjegyzésének az eszköze. E ponton végre izgalomba jöttem: ez az, bárcsak ezen a vonalon mennénk tovább, hiszen kevesebb érdekfeszítő és távolabbra mutató kérdés létezik, mint az, hogy ama paradicsomi emberpár miért érezte szükségét a dolgok elnevezésének? Miért és hogyan varázsoljuk létezővé a dolgokat azáltal, hogy leírjuk őket? És tényleg nincs-e semmi olyan, amit ne tudnánk a nyelv által megformálni? Sajnos, mégsem ez következett, ehelyett Kiss Jenő az irodalomról, mint a nyelv esztétikumának a hordozójáról kezdett beszélni, ám itt is csupán általánosító idézetekre támaszkodva.
[…]

webcache.googleusercontent.com/search?q=cache:0n4cGDLfmjYJ:www.irodalmijelen.hu/node/7341+Kiss+Jen%C5%91+nyelvesz&cd=29&hl=hu&ct=clnk&gl=hu

***

„Mint hulla a hulla”

Kiss Jenő
Töprengések nyelvről és irodalomról*
(részletek)

[…]
A nyelvtudomány a nyelvet és a nyelvhasználatot a maga teljességében vizsgálja, s a nyelvtudomány számára maga a nyelv, a nyelvhasználat a vizsgálat tárgya. Az irodalomtudomány az irodalom nyelvét mint a művészeti élmény, esztétikum elérésének eszközét vizsgálja, de persze nemcsak azt. A szépirodalomban a gyönyörködtetés és kogníció esztétikai egysége a nyelvben valósul meg. Ilyet nem tapasztalunk például a tudományos terminológiában, ahol a nyelv kognitív és jelölő funkciója mutatkozik meg. A rím, a hepatitis, a mássalhangzó-torlódás nem feltétlenül gyönyörködtető tagjai a magyar szókészletnek. Ezzel szemben a prózai megöregszem kifejezhető így – mindnyájunkat így vagy úgy megérintő, érzelmet keltő formában – is: koszorúm bimbaja elvirít, itt hágy szép tavaszom (Berzsenyi), vagy az élet elmúlik emígyen: elhull a virág, eliramlik az élet (Petőfi). S ehhez vegyük hozzá azt is, hogy az említett három szó esetében nem idéződik föl bennünk, magyar olvasókban ahhoz fogható, ami mondjuk a Petőfi-sor olvastán vagy hallatán: Petőfi, Koltó, a nevezetes nászút és a máramarosi havasok.
Az irodalom a nyelvhasználat része, egyszersmind sajátos, kiváltságos területe. Kiváltságos, mert kitüntetett figyelem övezi intellektualizáltsága révén, hogy szinte állandó reflexió tárgya. S az irodalom a maga mívességét, kidolgozottságát, kiműveltségét éppen ennek a kiváltságosságnak, s ami ezzel szorosan összefügg, társadalmi presztízsének köszönheti. Az írottság ténye, az irodalom írásbeli volta eleve tekintélyt, rangot ad. (Az írás tekintélyére vö. a bibliai meg van írva fordulatot, amely hallható még napjainkban is.) Nem véletlen, hogy bizonyos központi nyelvi kategóriák az írásosság formájában nyilvánulnak meg: a beszédhangok betűkként, a szavak különírva, a mondatok írásjelekkel elkülönítve. Illetőleg, hogy beszélni minden normális ember tud mindenféle iskoláztatás nélkül is, írni-olvasni azonban csak az, akiket – többnyire intézményes keretekben – megtanítanak írni és olvasni, s ezzel egy társadalmilag rendkívül fontos, a modern társadalmakban egyenesen nélkülözhetetlen, ezért társadalmilag presztízses ismeret birtokába juttatnak. A szépirodalmat a közvélemény nagy része a nyelvhasználat legmagasabb rendű, de mindenképpen legigényesebb, legnagyobb tekintélyű, tehát minden mástól elkülöníthető, felismerhető formájának tekinti.[1] Kérdés persze, valóban ilyen-e ma a szépirodalom, illetőleg ami kivétel, azzal mit kezd az irodalomtudomány és a közvélemény. Van ugyanis egy olyan nyelvi-világképi előfeltevés, amely szerint „az irodalom nyelvének nem létezik elkülöníthető, saját használati módja”.[2]
[…]
Az irodalomtudományban a művek hatástörténetének vizsgálata került előtérbe, számos problémával. Gadamer megfogalmazása jól mutatja a kérdéskör bonyolultságát: „itt sem úgy áll a dolog, hogy a mű »magában véve« létezne, s csak a hatás lenne mindig különböző – maga a műalkotás az, ami a változó feltételek mellett mindig másképp mutatkozik meg. A mai szemlélő nemcsak másképp lát, hanem mást is lát”.[3] A nyelvtudományban a leíró nyelvészetben születtek nagy, korszakos változások. Az irodalomtudományban Kulcsár Szabó Ernő szerint „a műalkotás és a befogadás közt – érzék(letesség)i úton bekövetkező – közvetítés eseménye nem ragadható meg puszta filológiai eszközökkel”.[4] Ami a közelmúltat és a jelent illeti:
nyelv- és irodalomértelmezés újfajta találkozását az a kulturális-antropológiai korszakküszöb készítette elő, amelyen túl történetileg először vált lehetővé annak belátása, hogy az ember elsősorban és mindenekelőtt nyelvi létező. Közvetve alighanem az ember e nyelvi definiálhatóságára megy vissza Coseriunak az a híres tétele, mely szerint a nyelv funkcióteljessége csak az irodalomban képes megnyilatkozni. Ami egyúttal azt is jelenti, hogy minden nyelv elsősorban – de talán kizárólag is – saját irodalmában képes megmutatni azt, miként sajátította el, értelmezi és alkotja újra a hozzá tartozó közösség világát. Így válik beláthatóvá annak a hermeneutikai törvénynek a jelentősége is, hogy világa csak annak lehet, akinek nyelve van.[5]
A nyelvtudományban a leíró nyelvészeti kutatások, a grammatikai vizsgálatok elszakadtak a filológiától, az irodalomtudományban pedig „a filológiai, komparatisztikai, eszme- és intézménytörténeti irodalomértelmezés, illetve az irodalom nyelviségével, retorikájával és poétikájával foglalkozó szakágazatok hatástörténeti útjai” váltak el egymástól.[6] Az irodalom nyelviségének kérdéseivel nálunk az irodalomtudomány felől közelítve – következetesen s újszerűen – elsősorban Kulcsár Szabó Ernő, az irodalmi művek nyelvtudományi szempontú értelmezésével pedig Tolcsvai Nagy Gábor foglalkozik. Kulcsár Szabó abból indul ki, hogy „ha […] komolyan vesszük a nyelviségnek azt az új tapasztalatát [emlékezzünk az iménti idézetre], az irodalmár éppúgy nem indulhat ki a kifejezés (forma és üzenet) tartalom dichotómiájából, ahogy a nyelvész szemében sem egyszerűsödhet mondatra, kijelentésre, illetve az azt generáló egyetemes grammatikára a nyelv világa”.[7] Tolcsvai Nagy pedig azért tartja fontosnak az irodalommal való foglalkozást, mert a „nyelvkérdés egyik legnyilvánvalóbb tartománya természetesen az irodalom, az irodalomértés és az irodalomértelmezés”.[8]
Tegyünk föl egy mindkét szóban forgó tudomány számára bizonyára érdekes és érvényes kérdést: milyen szerepe van a nyelvnek a világ nyelvi képe megalkotásában? Két fő álláspont ismeretes: a determinista és a nem determinista. Az első abszolutizálja a nyelvnek az értelemalkotó szerepét, amennyiben feltételezi, hogy ami a nyelvben nem létezhet, az nem is gondolat, illetve hogy csak a nyelvben kifejezett gondolat a valódi gondolat. A nyelv és a gondolat határai e szerint egybeesnek, s a határokat a nyelv jelöli ki. A nem determinista felfogás másként értelmezi nyelv és gondolat viszonyát. Úgy, hogy a valódi gondolat független a nyelvtől:
A gondolkodás lényegét a nyelv korlátozott lehetőségei miatt soha sem lehet teljesen kifejezni, a szavakban kifejezett gondolatból viszont még mindig marad olyan, amit nem lehet kifejezni. A »nem kifejezettség« nem a gondolkodás hibája, hanem a nyelv hiányosságainak az eredménye. A leglényegesebb nem az, ami a szavakban rejlik, hanem az, ami a szavak mögött van elrejtve. A lényeges gondolat természeténél fogva kifejezhetetlen.[9]
Vajon lehet-e a nyelv annak oka, hogy valamit nem tudunk kifejezni?[16] A kérdés akkor is fölmerül, amikor az idegen szavakról esik szó, s gyakran hallani az érvet, ezt vagy azt a fogalmat magyarul nem lehet kifejezni (és sorolják az angol szavakat). S amikor Apáczai enciklopédiája vagy a nyelvújítók említtetnek, világossá válik, hogy a nyelv (a mindenkori konkrét élő nyelv) a lehetőséget bizony biztosítja új szavak, kifejezések alkotására – legföljebb a beszélők nem élnek vele. Fölmerül a fordítások kapcsán is. A fordítások örök gondja: mit lehet tenni, ha olyan, a kultúrák különbözőségéből adódó fogalmakat kell a másik nyelven visszaadni, amely fogalom ismeretlen a célnyelvi közösségben. Azt mondjuk, nem lehet lefordítani? Ha másként nem, körülírással világossá tehető, miről van szó. Hogyan lehet lefordítani a magyar betyárt vagy a nem engedünk 48-ból kifejezést, főként, ha még csak hasonló jelenség sem található a célnyelvi közösség kultúrájában és szókészletében? Ha valakik, akkor a fordítók pontosan tudják, hogy a különböző nyelvközösségek közötti kulturális különbségek, a világról való tudásuk és nyelvi világképük közötti különbségek jelentik a legtöbb gondot. A nyelvi, a fogalomjelölésben, a megnevezésben jelentkező különbségek csak következmények. (Érdemes belelapozgatni a Fordítástudomány bármely számába: okulásul szolgál az olvasónak.) – A legtöbb válaszban megjelent az a gondolat, hogy az egyéni nyelvi tudásbeli különbségek, főként pedig a magaskultúrás szó- és kifejezéskészlet ismerete közötti különbségek nevezhetők a nyelvi kifejezési gondok egyik fő okának. A kérdésre adott válaszok másik típusa funkcionális kognitív megközelítésű volt (ezt csak kevesen fogalmazták meg): e szerint a nyelv mint struktúra összetett fogalmi jelentések leképezése. És a fogalmi jelentés a konceptualizáció folyamatában képződik, s ettől mi nem tudjuk függetleníteni a természetünkből, pillanatnyi tudásunkból, világismeretünkből fakadó nézőpontot, minek következtében sok mindent csak metaforikusan tudunk kifejezni, s ez a pontosság rovására megy (szemben például a tudományos terminológiák és nómenklatúrák egyértelműségre, tehát pontosságra törekvő világával), melynek következtében a nyelvvel bizonyos érzések, hangulatok, jelenségek megragadására nem mindig vagyunk képesek. Nem mai vélekedés ez: Hofmansthal tapasztalata az volt már, hogy a nyelvet nem birtokolhatjuk.[17] Petőfi sorai jutnak eszünkbe. Ő édesanyjáról írta István öccsének címezve: „Hogy mi ő nekünk, el nem mondhatom, mert nincsen reá szó és nincsen fogalom”. Sem fogalom, sem a jelölésére szolgáló szó nincs, mondja Petőfi. Ő nem a természeti világ egy kézzel fogható, szemmel látható darabjáról beszél, nem valamely reáliáról ír, hanem a kézzel megfoghatatlan, szemmel láthatatlan, füllel sem hallható érzésről, érzelemről. Nem lehet, hogy nem ritkán mi magunk sem vagyunk pontosan tisztában érzelmeinkkel, s mivel mi magunk sem tudjuk önálló fogalmi szinten értelmezni pillanatnyi érzésünket, ezért nem teremtünk, nem alkotunk-képzünk külön szót érzésünk jelölésére? Hiszen az édesanya elvesztése okozta fájdalmat mindenki csak egyszer élheti át, s ez az érzés ritkán közösségi abban az értelemben, hogy nem szokott egyidejűleg tömegesen előfordulni a közösségekben. (Más, lehetséges lélektani okokra most nem térek ki.) Nyilvánvaló, hogy ez (érzésvilág, finom árnyalatok, sejtető bizonytalanságok, másodlagos jelentések, metaforikus jelentésképzések) az a terület, ahol a szépirodalom nyújtja a legtöbb vizsgálati lehetőséget és példát!
Lehet-e a nyelv oka annak, hogy félreértjük egymást? Klasszikus példaként szokás emlegetni a homonimákat, de ez nem lényeges érv, hiszen a nyelvi megnyilatkozások folyamát nem egymástól független szavak alkotják (így a szövegösszefüggésből mindig kiderül, miről van szó, ahogy Arany versében is: „Mint hulla a hulla”). Minden nyelvhasználat kettős beágyazottságú, mert nemcsak a nyelvbe, hanem a megnyilatkozás létrejöttének társadalmi, szociokulturális környezetébe is beágyazódik, ezért a megértés, a dekódolás nemcsak nyelvi, hanem nyelven kívüli tényezőktől, az értelmezőnek a világról való tudásától is függ. Hogy érthetné meg a diák a maga teljességében azt a verset, ami olyasmiről szól (például az anya elvesztéséről vagy a boldog szerelemről), amelyben neki még nem volt része? Megértheti-e, átérezheti-e a mai fiatalság Illyésnek a zsarnokságról szóló versét? Vagy a 21. század embere azt a szenvedelmes hevületet, amellyel nálunk írók zengtek a 18. század végén és 19. század elején az anyanyelvről? Megértheti-e Márait a mai fiatal olvasó úgy, hogy a művek megszületése utáni két nemzedék Magyarországon nem ismerkedhetett meg Márai írásaival? Minden irodalmi alkotás valamely korhoz, társadalomhoz és meghatározott életutat bejárt, valamilyen szocializációs folyamaton átment szerzőhöz kötődik. Ha úgy akarjuk érteni a műalkotásokat, ahogy azok íródtak, mindeme körülményeket ismernünk kellene. Ez pedig lehetetlen. De vajon bele tudnánk-e helyezkedni elmúlt korok embereinek a helyzetébe, ha ismernénk töviről-hegyire életútjukat, gondolkodásmódjukat, nézeteiket? Aligha. Azon egyszerű oknál fogva, mert az ember minden szempontból saját jelenének a foglya, tehát számára saját szinkrón perspektívája a mérvadó, s mindent azon keresztül lát, illetőleg elsősorban azon a szemüvegen keresztül lát, ami az ő – és egyedül az ő – „szemüvege”. Ez súlyos problémája a történésznek és a nyelvtörténésznek is, hiszen célja mindkettőnek az egykor volt valóság minél jobb megközelítése. Ez az irodalomtörténészre alkalmazva azt jelenti, hogy az ő feladata annak megállapítása, mi volt az értelme, az üzenete, a tárgya az adott műalkotásnak megszületése idején. (Feladata persze a befogadástörténetnek, a recepciónak a vizsgálata is.) De nyilván itt is az „egykor volt valóság megközelítése” lehet csak a reális cél. – Az irodalomoktatás egyik akadálya az (lehet), hogy minél régebbi az irodalmi alkotás, annál nagyobb az esélye annak, hogy a (mindenkori) mai olvasónak nyelvi alapú megértési gondjai támadnak. „Mi a tudvágyat szakhoz nem kötők, átpillantását vágyjuk az egésznek” – írta Madách, s mi úgy értelmezzük többnyire, hogy a kötők ami értelmező jelzője, pedig állítmány az, tehát mai magyarul: mi a tudásvágyat nem kötöttük egyes szakokhoz. Tudjuk, Mátyás bús hada egyáltalán nem volt szomorú. Hogy a Toldi ama sorát: „elbusúla Bence a beszéden”, fővárosi gimnazisták nagy része – fel- és nem elolvasás alapján – úgy értelmezte, hogy „elbúsul a Bence a beszéden”. Igen, mert mindenki saját szinkrón nyelvi perspektívájából indul ki. Gondunk mással is lehet, sőt van is. Nem ismerjük pontosan elmúlt korok nyelvi illemtanát, nincs kellő ismeretünk, sőt: a nagy többségnek vajmi kevés ismerete van azokról a körülményekről, amelyek korábbi irodalmi alkotások ihletői voltak. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy egy-egy költőnek, írónak, illetőleg alkotásaiknak a megítélését, műértelmezését bizony nagyban befolyásolhatja, hogy mit tanultunk róluk, mit közvetítettek nekünk az iskolában vagy másutt. Bizonyos, hogy befolyással van a jámbor olvasók többségére, ha egy íróról azt hallják, hogy kora politikai kurzusát kiszolgálta, hogy nemzete ellen fordult. Hogy indexre tették, hogy elhallgatták, hogy ideológiai okokból kiszorították az irodalmi közéletből vagy érdemtelenül ugyan, de az irodalmi élet fő sodrába emelték – és így tovább. Tehát: az irodalmi mű és mindenkori olvasója (minden olvasó egyúttal értelmező is) közé iktatódnak a műértelmezést befolyásoló vagy akár meghatározó ismeretek, információk – akár egymással ellentétesek is –, s a magyartanár nem tudhatja minden esetben, mit kellene helyre tennie tanítványai fejében ahhoz, hogy a mű maga állhasson a középpontban. (Egy példa a nyelvészetből: a finnugor nyelvrokonságot sokaknak azért nehéz közel hozni, mert számukra a nyelvrokonságban nem a nyelv, hanem a rokonság kerül előtérbe.) Kérdés: van-e idő, alkalom, szándék arra, hogy az irodalom régebbi alkotásainak oktatói bizonyos nyelvtörténeti, művelődéstörténeti és történelmi ismereteket is közvetítsenek? Illetőleg hogy az írók, költők utóéletét befolyásoló befogadástörténetből és a műveikkel elő-előforduló visszaélés-történetből mit ismertetnek meg annak érdekében, hogy a tanítványok is világosabban lássanak? Nem mellékesen azért is, hogy megtapasztalják, az irodalom mennyire az Életről szól.
[…]

[1] Ezt olvashatjuk A magyar stilisztika útja című, pontosan fél évszázaddal ezelőtt megjelent könyvben (s. a. r., a lexikont írta és a bibliográfiát összeállította Szathmári István, Bp., Gondolat, 515.) a szépirodalmi stílusról: „a stílusrétegek közül a legnagyobb jelentőségre tett szert. Egyrészt azért, mert érdekterülete óriási: átfogja az egész (külső és belső) valóságot, s ennek megfelelően stíluseszközként felhasználja a nyelv valamennyi elemét, az összes többi stílusréteg eszközeit is. Másrészt olyan művészi hatásra való törekvés jellemzi, amilyet a többi stílusrétegben hiába keresünk, jóllehet minden nyelvi megnyilatkozásban – már csak a megfelelő hatás érdekében is – megtalálhatók az esztétikai elemek”. Az Értelmező kéziszótár második, átdolgozott kiadásában (főszerk. Pusztai Ferenc, Bp., Akadémiai, 2003, 1248.) a szépirodalom rövid meghatározása ez: művészi célú irodalom.
[2] Kulcsár Szabó Ernő, Szöveg – medialitás – filológia. Költészettörténet és kulturalitás a modernségben, Bp., Akadémiai, 2004, 80.
[3] Hans-Georg Gadamer, Igazság és módszer, Bp., Gondolat, 1984, 115.
[4] Kulcsár Szabó Ernő, Szöveg – medialitás – filológia, i. m., 7.
[5]Kulcsár Szabó Ernő, Nyelvként (meg)értett irodalom =Tolcsvai Nagy Gábor, „Nem találunk szavakat”. Nyelvértelmezések a mai magyar prózában, Pozsony, Kalligram, 1999, 8.
[6] Kulcsár Szabó Ernő, Szöveg – medialitás – filológia, i. m., 73.
[7] Kulcsár Szabó Ernő, Nyelvként (meg)értett irodalom, i. m., 8.
[8] Tolcsvai Nagy Gábor, „Nem találunk szavakat”, i. m., 11. Lásd még: Uő., Az újabb irodalom nyelviségének leírhatósága nyelvészeti keretben, Bp., ELTE Fonetikai Tanszék, 1995 (Egyetemi Fonetikai Füzetek, 16), 17–26.
[9] Bańczerowski Janusz, A nyelv szerepe az emberi valóság megalkotásában, Magyar Nyelv, 2010/2, 136.
[10] Bańczerowski Janusz, A nyelv szerepe az emberi valóság megalkotásában, i. m., 137.
[11] Kulcsár Szabó Ernő, Szöveg – medialitás – filológia, i. m., 66.
[12] Idézi Kulcsár-Szabó Ernő, uo.
[13] A modern pszichológia megközelítésére lásd Pléh Csaba, A nyelvi relativizmus állása = Nemzeti művelődés – egységesülő világ, főszerk. Szegedy-Maszák Mihály, Bp., Napkút, 2010, 85–96.
[14] Bańczerowski Janusz, A nyelv szerepe az emberi valóság megalkotásában, i. m., 142. – Vö. még a szociolingvisztika, a funkcionális kognitív nyelvészet vonatkozó tanítását és a korábbi Kulcsár Szabó-idézetet, illetve Ladányi Mária, Tolcsvai Nagy Gábor, Funkcionális nyelvészet, Bp., Akadémiai, 2008 (Általános Nyelvészeti Tanulmányok, 22), 17–58.
[15] Itt külön lehetne szólnunk BA-s, magyar alapszakos hallgatóink egy részének az elszomorító szó- és írásbeli anyanyelvi teljesítményéről is. Bizony szükség volna arra, hogy a magyar szak oktatói összedugják fejüket – irodalmárok és nyelvészek együtt –, hogy megosztva tapasztalataikat választ keressenek a fölmerülő, tanári tevékenységük hatékonyságát nagyban befolyásoló kérdésekre.
[16] A kérdést nappalis és doktori hallgatóim egy részének is föltettem.
[17] Kulcsár Szabó Ernő, Nyelviség és megértés újabb irodalmunkban, i. m., 12.

irodalomismeret.hu/linkek/103

Arany János: Szondi két apródja

Felhőbe hanyatlott a drégeli rom,
Rá visszasüt a nap, ádáz tusa napja;
Szemközt vele nyájas, szép zöld hegy-orom,
Tetején lobogós hadi kopja.

Két ifiu térdel, kezökben a lant,
A kopja tövén, mintha volna feszűlet.
Zsibongva hadával a völgyben alant
Ali győzelem-ünnepet űlet.

,Mért nem jön a Szondi két dalnoka, mért?
Bülbül-szavu rózsák két mennyei bokra?
Hadd fűzne dalokból gyöngysorba füzért,
Odaillőt egy huri nyakra!’

„Ott zöldel az ormó, fenn zöldel a hant
Zászlós kopiával a gyaur basa sírján:
Ott térdel a gyöngypár, kezében a lant,
És pengeti, pengeti, sírván:”

...S hogy feljöve Márton, az oroszi pap,
Kevély üzenettel a bősz Ali küldte:
Add meg kegyelemre, jó Szondi, magad!
Meg nem marad itt anyaszülte.

„Szép úrfiak! immár e puszta halom,
E kopja tövén nincs mér’ zengeni többet:
Jertek velem, ottlenn áll nagy vigalom,
Odalenn vár mézizü sörbet. -”

Mondjad neki, Márton, im ezt felelem:
Kegyelmet uradtól nem vár soha Szondi,
Jézusa kezében kész a kegyelem:
Egyenest oda fog folyamodni.

„Serbet, füge, pálma, sok déli gyümölcs,
Mit csak terem a nagy szultán birodalma,
Jó illatu fűszer, és drága kenőcs...
Ali győzelem-ünnepe van ma!”

Hadd zúgjon az álgyu! pogány Ali mond,
És pattog a bomba, és röpked a gránát;
Minden tüzes ördög népet, falat ont:
Töri Drégel sziklai várát.

„Szép úrfiak! a nap nyugvóra hajolt,
Immár födi vállát bíborszinü kaftán,
Szél zendül az erdőn, - ott leskel a hold:
Idekinn hideg éj sziszeg aztán!”

A vár piacára ezüstöt, aranyt,
Sok nagybecsü marhát máglyába kihordat;
Harcos paripái nyihognak alant:
Szügyeikben tőrt keze forgat.

„Aztán - no, hisz úgy volt! aztán elesett!
Zászlós kopiával hős Ali temette;
Itt nyugszik a halmon, - rövid az eset -;
Zengjétek Alit ma helyette!”

Két dalnoka is volt, két árva fiú:
Öltözteti cifrán bársonyba puhába:
Nem hagyta cselédit - ezért öli bú -
Vele halni meg, ócska ruhába’!

„S küldött Alihoz... Ali dús, Ali jó;
Lány-arcotok’ a nap meg nem süti nála;
Sátrában alusztok, a széltül is ó:
Fiaim, hozzá köt a hála!”

Hogy vítt ezerekkel! hogy vítt egyedűl!
Mint bástya, feszült meg romlott torony alján:
Jó kardja előtt a had rendre ledűl,
Kelevéze ragyog vala balján.

„Rusztem maga volt ő!... s hogy harcola még,
Bár álgyugolyótul megtört ina, térde!
Én láttam e harcot!... Azonban elég:
Ali majd haragunni fog érte.”

Mint hulla a hulla! veszett a pogány,
Kő módra befolyván a hegy menedékét:
Ő álla halála vérmosta fokán,
Diadallal várta be végét.

„Eh! vége mikor lesz? kifogytok-e már
Dícséretiből az otromba gyaurnak?
Eb a hite kölykei! vesszeje vár
És börtöne kész Ali úrnak.”

Apadjon el a szem, mely célba vevé,
Száradjon el a kar, mely őt lefejezte
Irgalmad, oh Isten, ne légyen övé,
Ki miatt lőn ily kora veszte!

(1856. június.)


magyar-irodalom.elte.hu/sulinet/igyjo/setup/portrek/arany/szondi.htm