Brassai szakszóhasználatának alakulását vázlatosan áttekintve az ő mondattani kutatásának ezúttal csak fontosabb állomásait próbáltam megnézni.
Tudásszomjának és ismeretterjesztő hivatásának egyik fő eszköze a nyelvtanulás volt. 1845-ben jelent meg ez a könyve, melyben először részletezi mondattani elképzeléseit: Okszerű vezér a német nyelv tanulásában. I. részének címe: Az egyszerű és az egyszerűen bővített mondat. Ennek elején a határozó mint szakszó nem a mai – mondatrészi – jelentésében fordul elő, hanem a névelők osztályozásában (14. §. 17.): „Der sat. Articulust határozónak, ein sat. Articulust egyéninek fogjuk ezután nevezni.” Vagyis a mai határozott névelő jelzőjeként határozó-t írt. Ezt találjuk már Táncsics Mihálynál (1833. XII-XIII): határozó névmutató. És mindjárt hozzátehetjük: nagyon pontosan és kifejező módon, hiszen nem a névelő a határozott, hanem az, amit a névelő határozottá tesz. (A határozott névelő voltaképpen tükörfordítása a bestimmter Artikel, article défini stb. kifejezéseknek. A nemzetközileg elfogadott terminológiában másutt is találkozunk pontatlan használatú műszókkal.)
A logikából vett alany-állítmány tagolású mondatminta helyett Brassai (1845. 23. §) egy tisztán nyelvi mintából indul ki, a központi szerepű igéből és annak vonzataiból, melyeket a complément, Ergänzung megfelelőjeként pótlók-nak nevez, „értelempótlót és nem hézagpótlót értvén alatta” (26). Egy másik helyen ki is fejti, hogy a pótol ige valódi jelentése nem ‘helyettesít’, hanem ‘kiegészít’. A pótlók közül mégis kiemeli az alanyt, a nominativust. Első pótlóként az accusativust mutatja be, másodiknak a nak, nek végzetűt, 3.-nak a genitivust, mely a németben igevonzat is lehet. Szól azután elöljárós pótlókról. Az ige hiányos értelmét szükségszerűen kiegészítő pótlókon kívüli mondatrészek közül először az időhatározót említi, „midőn mondatainkban ki akarjuk jelenteni, hogy a cselekvény nem azon pillanatban történik” ... „évvel holdnappal ... sat. ezelőtt”, az ilyeneket időszabóknak nevezi (93. §. 138). Csak ezután tér rá az effélének általánosabb kategóriájára (101. §): „Ezeket ‘s az ilyeneket igehatárzónak vagy rövidebben csak határzóknak nevezik a’ nyelvészek: latinul pedig adverbiumoknak”. De a következő lapon hozzáteszi: „a’ nyelvészek közönségesen abban egyeztek meg, hogy csak azon egy szóból álló igemellékleteket nevezzék igehatárzóknak, a’ melyek sem nem főnevek, sem nem 1. v. 2. személyű mellékletek, sem nem főnév-helyettesek”. (A határozó egyébként már a 18. sz. Végén is határozószót jelentett; Kovalovszky 1955. 265-6.)
Az eddigiekből olyasmi derülhetne ki, hogy a teljes körű határozó alakot Brassai igenévként vagy melléknévként megkülönbözteti a hangzóhiányos határzó-tól, melyet főnévként használ. Ez a különbségtétel mint szándék és tendencia valóban felismerhető Brassai korai műveiben, de nem teljes a szétválasztás, mert mindkét irányban előfordul a másik alak is. a század végéhez közeledve Brassai is mindinkább áttér a határozó alakra, de olykor előfordul a határzó is, különösen régi munkáinak új kiadásaiban, de nem csupán ott, ahol a javítások mellett bennmaradtak régi alakok is. Jó példa erre az ingadozásra az Okszerű vezér II. részében az a hely (1847. 46), ahol a Welcher, welche szerinte „a’ határozóbb kérdő szó”, Was für ein? Pedig „határozatlanabb kérdő szócska” az 1. kiadás szerint, viszont az utolsó kiadásban, 1896-ban (41): „határzóbb”.
Az igehatározó mint szakszó nem Brassai találmánya. Már jóval az ő nyelvészeti megnyilatkozásai (Brassai 1837) előtt megvan Verseghynél (1821. 307) ‘határozószó’ vagyis ‘adverbium’ értelemben, miután Verseghy már a névutókat és azokhoz hasonló viszonyszókat előbb névhatározóknak nevezte (134-143). – Ezt találjuk Táncsics Mihálynál (1833. XI): „névhatározó” és „igehatározó”, majd (75) a tegnap förödtem meg a’ Dunában mondatról: „a’ fördésnek üdejét, az igehatárzóra nyomadék esvén, határozza meg”. Néhány lappal arrább (77): „Ha a’ mondásában nincsen kapcsolat [azaz kötőszó vagy azzal kapcsolatos utalószók], de ellenben vagyon határzó, az a’ mondás kezdetére tétetik, p.o. Későn érkezének”. – Szász Károly pedig (1839. 117) megjegyzést fűzött az elnevezéshez: „Nevezték [ti. Az olyan szavakat, mint még, már, bátran, százszor] ... igehatározónak, de ... hibáson; mert nagyobbára éppen úgy illenek millyenségszók’ mint igék’ elébe: pl. erősen szalad, erősen nagy”. Ezért találja Szász megfelelőbbnek a rövidebb határozó elnevezést az adverbium megfelelőjeként.
A határozó terminust, mely sokszor az igehatározó rövid megnevezése, Brassai később is abban a tágabb értelemben használta, amelybe a mai határozó fogalmán kívül a tárgy, sőt még tágabban véve az alany is beletartozik. Más oldalról bizonyos értelemben mégis szűkítette ezt a fogalmat – de erről később szólok. Az Okszerű vezérnek további kiadásaiban sem tért el lényegesen ettől a fogalmi rendszertől, még az 1896-ban megjelent 11. kiadásban sem, melynek már más címet adott.
Jelzőről Brassai ebben a tankönyvében nem szól, sem az első, sem az utolsó kiadásban. A jelzőnek megfelelő fogalmat az Okszerű vezér II. kötetében (1847. 2) a Der grüne Baum ist schatting típusú példákkal vezeti be: „Az ily kiegészítő szavakat, mint tudva van, mellékneveknek hívják”. Majd így folytatja: a ... „3. osztályú igehatárzók ... melléknevekké válhatnak, csak egy – e-t ragasztván a végükhöz”. Harmadik osztályúnak sorolja be mindazt az igehatározót, mely se nem alany, se nem tárgy, tehát beleérti a mai értelemben vett határozószót és az állítmányi melléknevet is. De melléknévnek az ilyen szókat csak jelzői használatukban nevezi. Állítmányként – szerinte – ezek nominativusban álló igehatározók.
A melléknévi névmásokat is a melléknevek közt részletezi, de a „tulajdonképi melléknevek”-től mégis megkülönbözteti a dieser, jener, der, aller-féléket azzal a megjegyzéssel (1847. 50), hogy ezeket „határozó szócskáknak nevezik a nyelvészek.” (Itt tehát megint olyan ‘determináns’ értelmű a határozó, mint az I. kötetben bevezetett határozó articulus fogalmában). Majd felsorol olyan német szavakat, amelyeknek „külön vannak adverbium és melléknévi alakjaik” (56): hiesig – hier: dortig – dort stb. A mondat felépítésére nézve pedig igen fontos megállapítása a következő (57): „A’ főnevek első rendbeli alpótlói ... a’ melléknevek v. Adjectivumok” Az alpótló fogalmának bevezetésével megadja azt a mondatvázat, amelyből a strukturalista nyelvtanok is kiindulnak: a közvetlen összetevők grammatikai modelljét. Vagyis a mondat ábrázoló szerkezetének középpontjában az ige van, az kormányozza a pótlókat (igehatározókat), emezek pedig alpótlókkal egészülnek ki (melyeket Brassai itt még nem nevez jelzőknek). Az alpótlók közé sorolja az appositiót is, és ez az eljárása azt mutatja, hogy a mondatrészek közt csupán logikai függésrendet állapít meg, itt és ekkor még nincs tekintettel a mondat kommuniaktív szerepére.
Amit a mondatra nézve Brassai a német nyelvbe való bevezetés során a negyvenes évek második felében elrendezett, azt a magyar mondatra vonatkoztatva ilyen részletességgel nem az ötvenes évek elején kezdte kifejteni a Pesti Napló folyatásos cikkeiben Tapogatódzások a magyar nyelv körül címen 1852 novemberétől kezdve, mert ebben a sorozatban főleg a logika és a mondattan közti különbséget fejtegeti. Itt csak az 1853. évi cikkben (febr. 11) olvassuk ezt: „szembeötlő tény az a nyelvben, hogy midőn minden bizonyos önállással bíró beszédrésznek, névnek, adjectivumnak, igehatározónak megvannak ... megfelelő kérdő szócskái, egyedül az ige szűkölködik teljesleg ezek nélkül”. Hanem a határozók, majd a jelzők rendszerének bővebb kifejtését (sőt a legbővebbet) a magyar mondatról szóló értekezéseiben találjuk; az elsőt 1860 júniusában adta elő. Ez a Magyar Akadémiai Értesítő 1. kötetében jelent meg, folytatásaként pedig 1863 májusában és 1864 júniusában tartott egy-egy előadást. Ezek a Magyar Akadémiai Értesítő nyelv- és széptudományi közlönyének 1863. évvel jelölt kötetében olvashatók (Brassai 1863., 1864.), de a kötet lezárása a címlap évszámánál jóval később, 1865-ben történhetett. Brassai ezeket 1870-ben kiegészítette a magyar bővített mondat című tanulmánnyal.
Ezt a részletes fejtegetést azonban még megelőzte Logika lélektani alapon fejtegetve című könyve 1858-ban. Ennek 255 cikkelye megmaradt az 1877. évi 2. kiadásában is, de a szövegezést bővítette, helyesbítette, terminológiáját korszerűsítette itt-ott; és a befejezést átalakította. A III. részben taglalja az ítéletet (1858-ban: iudicium; 1877-ben propositio), melyet szavak viszonya fejez ki nyelvtani mondat formájában, és az ilyen mondatnak részei az alany (subiectum) és a mondomány (praedicatum). Itt aztán előfordul a határozó, de nem ‘igehatározó’ értelemben, hanem mint ‘egy fogalom determinánsa’, amikor a 121. cikkelyben ezt írja az új fogalmakról: „A hiányzó fogalmak előteremtése végett rendszerint két szót kötünk össze, melyeknek egyike a felsőbb fogalmat, másika ... a szerkezetet alsóbb fogalomra alkalmazó jegyet jelöli. (Nevezzük amazt határzandónak, ezt határozónak) ... P.o. várkapu; szárnyas állat; szépen esik.” Továbbá: „határozó egy egész mondat is lehet. Pl. Az a táj, honnan a fecskék jőnek”. Él tehát azzal a szóhasználatal, amelyet az Okszerű vezér-ben a határozott névelőre alkalmazott, amikor azt határozó articulusnak nevezte, és voltaképpen olyan jelzőt jelölt vele, mely a jelzett fogalom körét szűkíti vagy éppen egyedíti.
Végelemzésben az igehatározó is a determinánsnak egy fajtája, amint már az Okszerű vezér-ben kifejtette (167. 101. §): »mikor azt mondjuk: „isznak”, e’ még nagyon határzatlan. Meghatározhatjuk ... elsőbb nominativussal ... „a’ testvérek isznak”, másodszor accisativussal így: „vizet isznak”, 3-adszor utoljárós főnévvel így: „A kútból isznak” ... „pohárral isznak”«.
A magyar mondatról szóló I. Akadémiai értekezésében a subjectum és praedicatum dualizmusának tarthatatlanságát hosszan fejtegetve jut el Brassai (1860. 331) az ige cselekvő és szenvedő szerkezetén át a következő kérdésig: „Lehet-e reá építeni az a’ súlyos rendszert, mely szerint a mondat egymással egy felsőbb egységbe összekapcsolt, de külön értékű egyenlő rangú és egymásnak ellensúly gyanánt szolgáló két részre: egy subjectumra és praedicatumra oszolhassék? És tegyük, hogy szintoly ép és határozott fogalom volna, a milyen nem, mi egyéb eredménye lenne, mint az, hogy az ige határozói közül egyet, a többieknél némelykor tán szorosabb viszonyút, kiemeltünk és megkülönböztettünk minden gyakorlati haszon vagy nyereség nélkül?” Ezt a szónoki kérdést feleletként követi a következő 8. § alcíme: a mondat igéből, a hozzája tartozó igehatározókból áll. A 9. §-ban (333) pedig kifejti, amire az Okszerű vezér-ben csak röviden célzott: »az „igehatárzót” nem az „adberbium” szűk értelmében veszem, hanem általában mindent annak nevezek, amit az igén kívül magába foglal a mondat«, majd így folytatja: »a közelebb álló ‘regimen’ ... vagy a németek „Ergänzung”-ja, a francziák „complement”-ja, csak annyiban különbözik az én eszmémtől, hogy a subjectum nominativust nem foglalják be«. Jegyzetben még hozzáfűzi, hogy német nyelvtanában ezeket mellékleteknek nevezte. – a további paragrafusok sokszor emlegetik az „igehatározó”-t.
Ugyanebben az értekezésben Brassai továbbra is él a határozó másik szakszói ‘determináns’ jelentésével, mégpedig főnevesítve és szembe állításban (373): „17. § a mondat nyolcadik sajátságát kereshetjük a határzó és határozandó közötti viszonyban”. Ilyen szópárok szerinte „a név névmellékkel, a név viszonyragos névvel, az úgynevezett appositio, a névmellék adverbiummal, az igeszármazék viszonylagos névvel, névmellékkel vagy adverbiummal”. Tehát voltaképpen a legjellemzőbb szintagmatípusokat nevezi meg mint alaptagnak és determinánsnak a kapcsolatát.
A határozó (határzó) kétféle jelentésben való használata nem okoz zavart, ha az ember nagyjából már ismeri Brassai terminológiáját, logika- és mondatszemléletét. Az egyik az igével kapcsolatos (a biztonság kedvéért gyakran igehatározó összetételben), mindig főnévként, a másik pedig a határozandó-val vagy határozott-tal szembeállítva, melléknévi használatú, aktív jelentésű igenévként, de olykor akár főnevesülve is.
Az igeközpontú mondatmeghatározást Brassai egyik késői jelentős munkájában (1888. 13) így fogalmazza meg: „a mondat oly szavak rendszeres csoportja, melyeknek egyike cselekvényt vagy állapotot gondoltat, a többiek pedig a cs. vagy áll. körülményei.” Ez utóbbiakat aztán (14) így részletezi: „A körülményeket jelölő szavak közös neve legyen: igemellék (aderbium, széles értelemben). Egyenként az ejtések (szorosan odaszámítva a nevezőt), az elől- vagy utoljárós szavak ..., infinitivus, a nyelvtanokban úgynevezett adverbiumok, az «igekötők» és conjunctiók.” Itt tehát újra megtaláljuk az adverbium-ot szélesebb és szűkebb értelemben, de a határozó megnevezés helyett az ejtések-ről, azaz esetekről szól, és ezzel megközelíti az esetfogalmat, melyet Fillmore (1966), illetve Zsilka János (1963, 1965, 1966) óta a szintaxis, a vonzatok, és az igei szintagmák számos kutatója alapfogalomként használ. (Kiefer szintaktikai szempontból pontosítva esetviszonyok-ról szól: 1978. 485.) Brassai ide sorolja az – általa idézőjelbe tett – igekötőket is, melyek besorolhatók az igehatározók közé, de nem az jellemző rájuk, hogy esetek. Brassai idézőjelében és az azt megelőző fejtegetésében csak annyi a helytálló, hogy az igekötős ige különbözik a puszta igétől, nem egyszerűen szó, hanem szószerkezet jellegű. Azzal azonban végképp nem értünk egyet, hogy a conjunctiók, azaz kötőszók igemellékek volnának. Ez már Brassai túlzó hajlamának egyik megnyilvánulása.
A (logikai értelemben is vett) ‘determináns’ alapjelentésből ki lehet hámozni azt a kétféle használatot, amelyet megtalálunk a bővített mondatról szóló értekezésében (1870. 19), ahol arról ír, hogy egymással kapcsolatban lévő két szó közül „a mondó rendszerint arról teszi fel, hogy ismeretlen a halló előtt, a melyik a másikat határozza ... így az ige és a határozója közti kapcsolatban a határzóról. Na, már a név és a jelzője közt éppen ez a viszony van, mert a jelző tagadhatatlanul határzója a jelzettnek.”
Itt és későbbi munkáiban még inkább – a határozó fogalmi jegyei közé veszi a hagsúlyosságot. De ezzel a jeggyel szereti felruházni a jelző fogalmát is, és ezen a ponton vannak nehezen érthető terminológiai és fogalmi keveredések.
Korábban Brassai (1864. 182) a jelző fogalmát – a maihoz közelebb álló értelemben – Szilágyi (1846.) nyelvtanát bírálva említette, mint abban hiányzó nyelvi elemet; majd (Brassai 1864. 11. j. 187) idézte a magyar nyelv rendszere- ből (1847. 2 ?) és Imre Sándor (1862.) nyelvtanából. Kifejtését először 1870-ben, tehát jóval az igehatározók részletezése után vezeti be, három nagy értekezéséhez utólag csatlakozó IV. értekezésében, mely a bővített mondatról szól. Mivel előbb a jelző terminust más értelemben használta, mai olvasóját is megtévesztheti. A magyar mondatról szóló III. értekezésében (1864. 200) ugyanis ezt írta: „Nevezzük az ige elejibe helyezett accentusos nevezőt jelzőnek”; és itt a hangsúlyozás által jelzővé tett határozónak névjelzővé való átalakításával érvel (17.j.): a rigó fütyöl : a rigó fütyölése; atya szeret : atyai szeretet; álmot lát : álomlátás; szépen ír : szép írás. Majd még (204) külön is megfogalmazza a párhuzam lényegét: »„Gyermek játszik”... szintoly módosítása a „játszik”-nak, mint a milyen a „piros rózsa” a „rózsá”-nak«.
Brassainak ez a gondolata visszhangzik Kiefer Ferencnek abban az írásában (1991. 71 – 3), ahol összetett szóként kezeli a névelőtlen főnévvel alkotott igei szókapcsolatokat, mint levelet ír, ajtót nyit. Később Kiefer (1995. 169) helyesbítette ezt a túlzó azonosítást, és csupán arra a rokonságra mutatott rá, mely a névelőtlen főnévvel alkotott igei szókapcsolatok és az összetett szók között van: a levelet ír, köszönetet mond típusú szókapcsolatokat komplex predikátumoknak nevezi, mert tárgyuk éppúgy generatikus jelentésű, mint névszói származékukban (levélírás, köszönetmondás) az előtag, vagyis nincs közvetlen referenciája, nem vonatkozik egy adott egyedre, és hangsúlyozása is azonos a belőle képzett összetételnek szóhangsúlyával. Kiefer ezzel végül helyére tette annak a kategóriának egyik speciális fajtáját, melyet Brassai igejelzőnek nevezett.
Bővített mondatnak Brassai 1870-ben közzétett értekezésében is azt nevezi, amit német nyelvtanában a továbbővített mondatok közé sorolt, és alpótlókkal bővítettnek nevezett. Az igéből és közvetlen határozóiból (a mai strukturalista elnevezéssel: argumentumaiból) álló mondatot ugyanis nem tekinti bővítettnek (ill. Az Okszerű vezér-ben még „egyszerűen bővített”-nek nevezi). E IV. értekezésének tárgya elsősorban a jelzővel bővített mondat. Eszerint (1870. 6) „a mondatok kétfélék: 1) melyeknek határozói mind egyes szók; 2) a melyeknek határozói vagy részben, vagy mind, jelzősek. Az első rendbelieket röviden egyszerű mondatoknak, a második-féléket jelzősöknek nevezzük.”
A jelző szakszót – mint a III. értekezés kapcsán már belepillanthattunk – Brassai nem használja annyira sem egyértelműen, mint az ‘igehatározó’ jelentésű határozó-t. Előre bocsátja (8), hogy igazi és áljelzőt különböztet meg. Az még nem okoz zavart, hogy a szónak szélesebb és szűkebb értelmű használatát is bemutatja (hiszen az adverbium-nak tágabb és szorosabb értelméről is szólt korábban). „Jelző széles értelemben minden szó vagy szócsoport, melyet egyszerű határzóval párosítunk a mondatban a végett, hogy ketten együtt egy eszmét jeleljenek.” Amikor azonban a jelző lényeges sajátságait felsorolja, belevesz egy olyan szempontot is, amely a kommunikációnak (közlésnek, ismeretátadásnak) függvénye: „1-ső az, hogy a jelzett szónak előtte áll; 2-dik, hogy accentuáljuk; 3-ik, hogy a jelzettnek a lehető legszorosabb közelében foglal helyet.” Nos, az 1. sajátság szűkítő értelemben kiegészíti a jelző általános jellemzését: világosan megkülönbözteti az utójelzőtől (értelmező jelzőtől), tehát egyúttal a logikai értelemben vett jelzőtől, az attributumtól. A 3. jegynek a szoros értelemben vett birtokosjelző lehatárolásában van fontos szerepe. A 2. sajátság azonban sok vitára és félreértésre adhat okot, és magát Brassait is következetlenségekbe sodorta. A jelző hangsúlyozását e jellemzés alapján egyértelműen kötelezőnek vélte Paulay Ede (1871. 15), és ennek a színészképzésben máig továbbélő hiedelemnek a következménye az, hogy némelyik versmondó olyankor is szereti elhangsúlytalanítani a jelzett szót, amikor a mondanivaló annak hangsúlyozását kívánja. E babona ellen olyan kiváló dramaturgiai és beszédművelő szakemberek is óvták a színinövendékeket, mint Hevesi Sándor (1908. 20-29, 33-34, 60-89 stb. sok költemény hangsúlyjelölésében), Galamb Sándor (1927.), Gyomlay Gyula (1939. 34), Nagy Adorján (1947. 103-113), Péchy Blanka (1974. 133-144), de a felvilágosító munkának még most sem teljes az eredménye. (L. még Elekfi 1989. 207.) Pedig korábban maga Brassai írja értekezésének további részében, a „Névmellék (Adjectivum)” című alfejezetben (1870. 17-18): „midőn a névmellék oly jegyet jelent, mely a vele jelzett – igazában jelzettnek látszó – fogalomban magában már megvan, ... a két szó együtt sem jelent alsóbb fogalmat, mint a név magán; a névmellék tehát ily esetben ... a jelzett név accentusát nem ránthatja magához ... ; a szép páva, a szép rózsa, a fehér liliom, a ravasz róka.” ... „Annyi bizonyos, hogy az accentust másképp kell alkalmazni mint szabályos esetben ... Lehet pedig kétképpen: vagy a (pesudo) jelzőt és a jelzettet egyaránt, vagy csak az utóbbit egyedül accentuáljuk. Én a körülményekhez szabott válogatással mindeniket jónak tartom.” Brassainak ezzel az utóbbi kiegészítésével is teljesen egyetérthetünk. Csak éppen nem kivételnek, hanem a jelzős szerkezet más típusának tekintjük. Brassai az alapvető különbséget itt még nem is a kommunikációs helyzetben, hanem a jelző és a jelzett logikai viszonyában látja: a megkülönböztető jelző új jegyet ad a fogalomnak, körét leszűkíti alsóbbrendű fogalommá, a stilisztikából ismert díszítő jelző pedig nem ad hozzá új jegyet. (Persze végső soron ez is összefügg a közlésbeli novum hangsúlyával.)
Szólt azonban Brassai korábban – mint már említettem – az ige jelzőjéről is, és ezzel ellentmond a maga által később megfogalmazott jellemzésnek, mely szerint a jelző egy határozóval alkot szoros egységet. Akkor fő megkülönböztető jegynek tette meg azt, amit a jelzővel tüzetesen foglalkozva később csak másodlagos jegynek szánt: a jelzőnek nevezett rész determináló, szűkítő szerepét és egyúttal a közlésben új mivoltát, mely szükségképpen hangsúllyal jár. A fejtegetés folytatásában külön szakaszkén kiemelte (Brassai 1864. 279): „6. Jelzők ... lényeges természetöknél fogva csak határozók lehetnek ... jelző csak egy lehet.” Ebben a megfogalmazásban a jelző a. m. mondatot kezdő fókusz. Így kell értenünk a következő megállapításai is (300): „Ha csak egy tudandó határzó van, és az ige vagy tudott, vagy ... nem eléggé praegnans értelmű, a határzót jelzőnek tesszük.” Majd ilyen értelmezéseket tesz hozzá: „a jelző a tudandóság fogalmának az adott körülmények közt lehető legmagasabb fokozása.” Íme, a kiemelt jelzős fókusz és a kommunikatív dinamizmus fogalmának kitűnő jellemzése, nagyon szerencsétlen terminológiával!
Brassai Logikájának 1. kiadásában még nincs szó jelzőről. A 2. kiadásban (1877.) a 159. § ilyen címet visel: a jelző és köre ítéletek rokonos volta.
Ha a jelző fő kritériumául azt fogadjuk el, hogy a jelzett szó előtt áll és vele szoros egységet alkot, akkor eljutunk a birtokosjelző fogalmának a tisztázásához is. A minőség- és mennyiségjelzőnek, a kijelölő jelzőnek az értelmező jelzőtől való elhatárolásával szemben itt még a mai napig sem választják el nyelvtanaink határozottan a birtokosjelzőt a lazább birtokviszonyú birtokos szerkezetek birtokos tagjától. Ez a határozatlanság még az akadémiai helyesírás szójegyzékében is tükröződik, ahol a birtokos jelző két szóba van írva, holott a szoros értelemben vett birtokosjelző éppúgy birtokosát jelenti a jelzett szavának, mint a minőségjelző a minőséget, a mennyiségjelző a mennyiséget.
Brassai nagyon jól jellemzi azt az átmeneti típust (l. még Kocsis 1902. 52), ahol a birtokos egyaránt tartozik az igéhez és a birtokszóhoz: Pistának aratják a búzáját; Pistának ellopták a lovát (Brassai 1860. 290-1.) Ezek – nak ragos határozóját nem tekinti jelzőnek. Az már nem áll, hogy semmi köze a birtokviszonyhoz, de annyi igaz, hogy az a viszony itt lazább, mint a jelzős viszony. Később Brassai (1870. 28) ezt a szomszédnak ellopták a lovát például bemutatva pontosabban fogalmazta: itt a – nak egy „közös rag, mely azt jelenti egyfelől, hogy »szomszédnak« az igéhez járuló határzó, de nem nevező; másfelől pedig figyelmeztet, hogy ez a határzó viszonyban van azon mondatbeli más határzóval is, melynek a személyragjából aztán megtudjuk azt is, hogy a viszony köztök birtokviszony”. A „szomszédnak” tehát kettős viszonyú határozó. Ellenben a „Színét se láttam a pénzednek” mondatban a pénzednek szerinte jelző, pedig nem előtte áll a jelzett szónak, még közelében sincs, és nem is hangsúlyosabb nála. Itt Brassai megint más értelemben ír jelző-t: ez itt ‘birtokos attribútum’ értelmű; logikai fogalmi megszorítást jelent, nem mondatbeli szoros viszonyt. (Erről bővebben: Elekfi 1993a. b.)
Megemlíteném a jelzőnek még egy fajtáját, a Brassai szerinti ‘adverbialis jelző’-t, melyet Paraleipomena kai diorthoumena című, latin klasszikusokat elemző tanulmányában (Brassai 1873.) fejteget. Erről annak idején a latin a latin nyelvtanban attributum praedicativum (állítmányi jelző) néven szóltunk[1] és ez a latinban olyan alanyesetben álló melléknév, mely az alany hátravetett jelzőjének is tekinthető, de értelmileg az igei állítmányhoz tartozik. (Tehát olyasféle kétirányú kötődése van, mint a magyarban az előbb említett birtokos részeshatározónak.) Brassai olyan helyeket idéz, ahol megszólított személynek van vocativusban álló jelzője, és egy helyen (1873. 74) felhívja a figyelmet olyan kivételre (Pliniusnál), ahol az ilyen jelző vocativus mellett is – pontos egyeztetés helyett – nominativusban áll. Itt a jelző terminus a latin attributum-nak felel meg, tehát logikai vonatkozású: a hozzá tartozó főnév sajátságát jelöli, függetlenül attól, hogy jelzői vagy állítmányi helyzetű-e a mondatban. A magyarban rendszerint határozószó, néha (bizonyos helyzetekben, létige mellett) állítmányi névszó fejezi ki a jelentését.
Ha mármost összegezni akarjuk a határozó és a jelző terminusok Brassai-féle használatát és azt egybevetjük Kocsis Lénárd bíráló fejtegetéseivel, azt kell mondanunk, hogy a határozó szakszó többértelműsége ellenére is elég jól követhető Brassai műveiben, ha elfogadjuk az igeközpontú mondatszemléletet. E szemlélet jogosultságát a mondatrészek közti „dologi” viszony ábrázolásában Kocsis is elismeri. A jelző ellenben az alapjelentés értelmének világos kifejtése mellett olyan sokféle értelemben fordul elő Brassai művében, hogy az már zavarja a megértést. Kocsis méltán rója fel neki (1902. 64), hogy az általa megfogalmazott tulajdonságok sehogy sem illenek a különböző példákra.
Ámbár Brassai itt-ott a határozó-t is használja olyan értelemben, amit ma megkülönböztető jelzőnek tekintünk (az a táj, honnan a fecskék jőnek), többnyire nem a megkülönböztetés, nem a kijelölés és nem is a kommunikatív mezőben elfoglalt helye a döntő a Brassai-féle határozó jelentésének legfőbb elemeként, hanem a determinálás. Ennek tágabb és szűkebb értelmű használatát áttekintve a következő jelentéseket és használati formákat találjuk Brassainál:
1. Melléknévi igenévként és melléknévként: ‘fogalmi körét szűkítő v. éppen egyedítő’, pl. határozó articulus, határozóbb kérdőszó; a szárnyas állat jelzője mint „határozó”.
2. Főnévként: ‘az ige jelölte történéssel közvetlen viszonyban levő főnévi v. Adverbiális mondatrész’, az igehatározó elnevezés rövidebb formájaként.
3. Ennek szűkebb körű használatában az alany nem fér bele a tartalmába.
4. Még szűkebb körben használva a tárgy sem fér bele; mai terminológiánkban ez a szó így él.
5. Legszűkebb értelemben a. m. ‘adverbium, határozószó’.
6. Az ‘igehatározó’ jelentéstől még jobban elszakadva a határozó jelent olyan adverbiumot vagy ragos névszót is, mely névszóval alkot szoros szintagmát; de megvan a visszacsatolás lehetősége az l. (‘determináns’) jelentésre és az ‘igehatározó’-ra is, amennyiben a névszói szintagma visszavezethető egy propozíciós viszonyra, rejtett kijelentésre.
7. A ‘determináns’ jelentés főnevesülése ismét új jelentésárnyalatot ad a határozó-nak: a határzó és határzandó közti viszony; a jelző tagadhatatlanul határzója a jelzettnek; határozó egy egész mondat is lehet.
A jelző pedig Brassai szóhasználata szerint a magyar nyelvben a következőket jelenti:
1. ‘Olyan – nem is állítmányhoz tartozó – szó, rendszerint névszó v. névszói szócsoport, mely egy főnévi mondatrész előtt állva, vele szoros, egy másik állításból levezethető szerkezetet, mondatban egyetlen bővített mondatrészt alkot’. Brassai nyomán ezt a meghatározást adhatjuk a mai jelző fogalmának.
2. ‘Hangsúly által a rá következő mondatrész tartalmának megszorítását kifejező, vele szoros szintagmát alkotó mondatrész’; pl. az ige jelzője.
3. ‘Főnévi mondatrész előtti olyan hangsúlyos névszó v. névmás, mely a főnév fogalmi körét szűkíti v. egyedíti’; röviden megkülönböztető v. kijelölő jelző. Amelyik jelző nem vonja magához a hangsúlyt, Brassai szerint áljelző.
4. ‘A mondatnak az a hangsúly által jelölt legfontosabb szava, amely minden mással szemben egyetlen szóban összpontosítja a közlés lényegét; fókusz’. Pl.: Jelző csak egy lehet.
5. ‘Valamely fogalom körét megszorító vagy egy adherens tulajdonságát kifejező névszói mondatrész akkor is, ha nem a közvetlen szomszédságában van: attributum’. Az értelmező jelzőn kívül ide sorolhatjuk a birtokos részeshatározónak azt a fajtáját is, melyet Brassai ezzel példáz: „színét sem láttam a pénzednek”.
Ha Brassai maga nem tudta is jól követni azt a szabatos szóhasználatot, melyre törekedett – mert új meglátásai miatt túlságosan keverte a nyelvi-grammatikai, a fogalmi-logikai és a közléslélektani-kommunikációs szempontokat –, maga az elv, melyet a jó terminológiájára nézve megfogalmazott, ma is helytálló, sőt követendő (1870. 6): „A névadás szabályai a műnyelvben ... ezek: 1) hogy a név némi eszmetársulatnál vagy épen annálfogva, hogy a fogalomnak valamely lényeges jegye belé van szőve, eszünkbe juttassa a megnevezendő tárgyat; 2) hogy félreértést ne okozzon; 3) hogy lehető rövid legyen.”
1 L. pl. Pirchala 1925.18 98-99; Csengery-Orbán 1928. 39-40. Korábbi magyar neve meghatározó jelző is volt, pl. Bartal-Malmosi-Gyomlay 1896. 162-3.
Irodalom
A magyar nyelv rendszere. 1846. Közrebocsátá a Magy. Tudós Társaság Budán [XII + 374 o.]
A magyar nyelv rendszere. 1872. 2. kiadás. Budán (XII + 373 o.)
Bartal Anta – Malmosi Károly (1886.), Latin mondattan. 4 Sajtó alá rendezte Dr. Gyomlay Gyula. Bp. [272.]
Brassai Sámuel (1837.), Nyelvtanulás. Nemzeti Társalkodó 6-8. Az Erdélyi Híradó Szerkesztősége. Kolozsvár.
Brassai Samu (1845.), Okszerű vezér a’ német nyelv tanulásában. I. Az egyszerű és az egyszerűen bővített mondat.
Brassai Sámuel (1847.), Okszerű vezér a német nyelv tanulásában. II. A tovább bővített mondat és a mondatfüzés. Kolozsvár.
Brassai Sámuel (1852.), Tapogatódzások a magyar nyelv körül. I. v. bevezető értekezés. (Olvasta a M. T. T. nyelvészeti osztályában oct. 2-dikán ...) Pesti Napló 802., 803. (nov, 10., 11., 12.)
Brassai Sámuel (1853.), Tapogatódzások a magyar nyelv körül. III. Értekezés . (A magy. tud. társ. febr. 7-iki szakülésében olvasta Brassai Samu l. t.) Pesti Napló 876., 877., 878. (febr. 10., 11., 12.)
Brassai Sámuel (1858.), Logika lélektani alapon fejtegetve. Pest, [170.]
Brassai Sámuel (1860.), A magyar mondat. I. értekezés. Magyar Akadémiai Értesítő. A Nyelv- és Széptudományi Osztály közlönye (Toldy Ferenc szerk.) I. 279-399.
Brassai Sámuel (1863.), A magyar mondat. II. értekezés. Magyar Akadémiai Értesítő. A Nyelv- és Széptudományi Osztály közlönye (Toldy F. szerk.) III. 3-127.
Brassai Sámuel (1864.), A magyar mondat. III. értekezés. M.Ak.Ért. A Nyelv- és Széptudományi Osztály közlönye (Toldy Ferenc szerk.) III. 173-409.
Brassai Sámuel (1870.), A bővített mondat. Értekezések a Magyar Tudom. Akadémia Nyelv- és Széptudományi Osztálya köréből I. k. X. értekezés. Pest. 1-46. [Tartalomjegyzékében: a magyar bővített mondat.]
Brassai Sámuel (1873.), Paraleipomena kai diorthoumena. Értekezések a Magyar Tudom. Akadémia nyelv- és széptudományi osztálya köréből (Gyulai Pál szerk.) IV. k. I. értekezés 1–151. Bp.
Brassai Sámuel (1877.), Logika lélektani alapon fejtegetve... Második kiadás. Kolozsvár. [201 o.]
Brassai Sámuel (1888.): Szórend és accentus. Értekezések a Magyar Tudományos Akadémia Nyelv- és Széptudományi Osztálya köréből (Gyulai Pál szerk.) XI. k. IX. Értekezés 1–60.
Brassai Sámuel (1896.), Elméleti és gyakorlati német nyelvtan. 1. Az egyszerű és egyszerűen bővített mondat. 11., jav., olcsó kiad. – 2. A további bővített mondat ... 5., jav. olcsó kiad. Kolozsvár.
Csengery János – Orbán János (1928.): Latin nyelvtan II. Mondattan.6 Bp. [140.]
Elekfi László (1989.), Nagy Adorján beszédművelő munkássága. Színháztudományi Szemle 26: 200-10.
Elekfi László (1993a), Eltűnőben van-e a magyar birtokos részeshatározó? Állapot és történet – szinkrónia és diakrónia – viszonya a nyelvben. ELTE BTK Általános és Alkalmazott Nyelvészeti Tanszék. Bp., 35-43.
Elekfi László (1993b), Félig jelölt birtokos szerkezetek hibás használatának okai. Nyr. 112: 447–51.
Fillmore, Charles J. (1968.), The case for case. In: bach and Harms. Universals in Linguistic Theory. New York. 1-88.
Galamb Sándor (1927.), Valami a színpadi hangsúlyról. MNy. XXIII, 405-9.
Gyolmay Gyula (1939.), a felolvasó és szavalóművészetről. Budapesti Szemle CCLIII, 27-52.
Hevesi Sándor (1908.), Az előadás művészete. Bp. [208 l.] – Újra: Az előadás, a szinjátszás, a rendezés művészete. Bp. 1965. 28-163.
Imre Sándor (1862.), Magyar mondattan. Debreczen [168 o.]
Kiefer Ferenc (1987.), A magyar főnév esetei. MNy. 83: 481-6.
Kiefer Ferenc (1991): Az összetételek szintaktikai osztályozásáról. Könyv Papp Ferencnek. Debrecen. 69-78.
Kiefer Ferenc (1995.): Az alaktani kutatások újabb lehetőségei. Néprajz és Nyelvtudomány XXXVI (Acta Universitatis Szegediensis 165-74.)
Kocsis Lénárd (1902.), A mondatrészek viszonya Brassai mondatelméletében. Nyelvészeti Füzetek 3. Bp.
Kovalovszky Miklós (1955.), Tudományos nyelvünk. In: Nyelvünk a reformkorban. (szerk. Pais Dezső) Bp. 227-312.
Nagy Adorján (1967.), A beszédtechnika vezérfonala. Bp., Színházi könyvtár 2. [126.]
Paulay Ede (1871.), A színészet elmélete. Pest [94.]
Péchy Blanka (1974.), Beszélni nehéz! Bp. [193.]
Pirchala Imre (1925.), Latin nyelvtan középiskolák számára. A 19. kiadást átdolgozta Esztergomi Ferenc és Nagy Pál. Bp. [200.]
Stáncsics [Táncsics] Mihál[y] (1833.), Nyelvészet. Pest.
Szász Károly (1839.), Magyar nyelvtudomány I. Nagy-Enyed. 1–2. k.
Szilágyi István (1846.), A magyar szókötés szabályai. Pest. Nyelvtudományi pályamunkák 3. [VIII + 276.]
Verseghy Ferenc (1818. = 1821.), Magyar Grammatika vagy Nyelvtudomány. Buda [XLII + 518 o.]
Zsilka János (1963.), A magyar esetrendszer lényeges összefüggései. MNy. LIX, 297-317.
Zsilka János (1965.): Az esetrendszer – implicit formák, anorganikus kiegészülések. Nyelvtud. Értekezések 46. 139–51.
Zsilka János (1966.): a magyar mondatformák rendszere és az esetrendszer. NyelvtudÉrt. 53.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése