Középmagyar kor nyelvi jellemzése

http://mek.niif.hu/01900/01902/html/index2.html

A kor nyelvi jellemzése

 

A török kiűzése után Magyarország etnikai és ezzel együtt nyelvi térképe is megváltozik. Az elnéptelenedett területekre beszivárgott, illetve a bécsi kormány által tudatosan betelepített népcsoportok elsősorban szerb és német nemzetiségűek. Az északi megyékben emelkedett a szlovákok száma (ők még alföldi településekre is eljutottak), valamint megnőtt Erdélyben a románok részaránya is. A 18. század közepére a magyar népesség aránya 50%-ra csökkent. Ez az etnikai változás vált a nemzeti nyelv és művelődés tudatos használatának, fejlesztésének egyik alapvető mozgatójává. A magyar lakosság nemcsak más etnikumokkal keveredett, hanem az országon belüli népmozgások nyomán a magyar nyelvű településeken is kevert nyelvjárási szigetek alakultak ki, melyek összecsiszolódása megindult a 18. században. A magyar nyelv ebben az időben már rendelkezett szépirodalmi művekkel, szótárakkal, és már megteremtődött a tudományos élet jónéhány műszava is.

II. József nyelvrendelete

 

II. József 1784-ben kiadott nyelvrendelete a kormányzásban a latin helyett a németet nyilvánította hivatalos nyelvvé, valamint kötelezővé tette a német nyelvtudást a hivatalnoki állások betöltéséhez. A konzervatív magyar tábor azonnal tiltakozott a rendelkezés ellen. A jozefinista értelmiség viszont (Pálóczi Horváth Ádám, Kazinczy Ferenc, sőt még Révai Miklós is) helyben hagyta a javaslatot. Érzelmileg mindenképpen ösztönzőleg hatott a magyar nyelvújítási programra, mivel sürgette egy korszerű, a hivatalos nyelv szerepét is betölteni képes magyar nyelv kialakítását. II. József halála előtt visszavonta rendeletét. Ezek után megindult az országgyűlésben és az oktatásban a magyar nyelv előretörése: 1791-ben a magyar nyelvet rendkívüli, majd a következő évben kötelező tárggyá tették a magyarországi középiskolákban.

A felvilágosodás beszivárgó eszméinek hatására a korszerű művelődés nyelve a francia és a német lett. Bécs előkelő köreiben elterjedt a franciás műveltség, a francia életformához igazított társasági élet, még francia színház is alakult, sőt maga Mária Terézia is szívesen levelezett családtagjaival franciául. A Mária Terézia által alapított magyar nemesi testőrség tagjainak is kötelező volt a francia nyelv tanulása.

A NYELVÚJÍTÁS ELŐKÉSZÍTÉSE

 

Szótárak, helyesírási útmutatók

 

A 17-18. század fordulóján a nyelvtudomány történetében három egymással is szoros kapcsolatban álló tudós munkássága érdemel különös figyelmet: Pápai Páriz Ferencé, Tótfalusi Kis Miklósé és Tsétsi Jánosé. A 17-18. század fordulóján élt polihisztor, Pápai Páriz munkája, a Pax corporis az első magyar nyelvű nyomtatott orvosi könyv, amelyben a természettudományos gondolkodás összeolvad a népfelvilágosító szándékkal. Az ő munkásságának köszönhetjük Szenczi Molnár Albert latin-magyar, magyar-latin szótárának átdolgozott és kibővített új kiadását (Dictionarium Latino-Hungaricum Lőcse, 1708). A nagy nyelvi tudatossággal készült, új szavakat, szókapcsolatokat meghonosító szótár csaknem 200 évig volt használatos. Tudománytörténeti szempontból Pápai Páriz Ferenc jelentősége abban is áll, hogy ő fordította Tótfalusi figyelmét a papi pályáról a nyomdászat felé.

Tótfalusi Kis Miklós helyesírási és grammatikai elveit Apologia Bibliorum (Kolozsvár, 1697) című latin nyelvű munkájának harmadik részében (Ratiocinatio de ortographia) fejtette ki. Ebben a műben vált igazán egyenrangúvá a magyar nyelv és nyelvtan a latinnal.

Mint elődeinek művei, az övé is gyakorlati jellegű, elsősorban a helyes írás és helyes beszéd áll középpontban. A korábbiaknál magasabb szintű, ezáltal nagyban hozzájárult a hangtani és alaktani egységesülés útjának egyengetéséhez, és így mai helyesírásunk alapjainak lerakásához. Munkájában már érezhető a racionalizmus tudományos szelleme, mivel tudományos módszerekkel elvi s gyakorlati síkon igyekezett behatolni a nyelvi kérdések legapróbb részleteibe, és törekedett rendszerezni azokat. Vezérelvévé a nyelvbeli gondosságot és tisztaságot tette. Ehhez a közvetlen mintát és forrást elődeitől: Pázmány Pétertől, Szenczi Molnár Alberttől, Geleji Katona Istvántól, Medgyesi Páltól, Apáczai Csere Jánostól merítette. Műveikből viszont csak azt vette át, ami az ő ortográfiai koncepciójába beleillett. Követte például Geleji szóelemző írásmódját, de az előd túlzásait levetkőzve. Ezt az írásmódot követi például a j-vel kezdődő igei személyragok és birtokos személyjelek írásában: mondja, látjuk, kardja. A szóelemző elvet alkalmazta az olyan szóalakok írásával kapcsolatban is, melyekben az abszolút szóvégen vagy magánhangzóval kezdődő, illetőleg ezzel kapcsolódó toldalékok előtt a szóvégi mássalhangzó a kiejtésben megnyúlik: egészszen helyett egészen, erössebb helyett erősebb. Gelejivel szemben a fonetikus elvet érvényesítette viszont a -val/-vel rag írásában: babbal és nem babval. Tótfalusi nagy gondot fordított az idegen tulajdonnevek, szavak megfelelő írására. Példamutatóan érvelt az egyes idegen betűknek a magyar nyelv törvénye szerint való helyettesítése mellett. Az y-t i-vel írta át, mivel ennek más a szerepe a mi írásrendszerünkben: Babylon helyesen Babilon. A latinul nem tudók számára f-fel jelölte a ph-t: proféta. Tóthfalusi érdemeit az is növeli, hogy elméletileg kifejtett érveit a gyakorlatban is szigorú következetességgel alkalmazta, és az általa kikövetkeztetett normából nem engedett.

Tsétsi János Tótfalusi helyesírási elveinek követője és sok tekintetben elterjesztője volt. Közreműködött Pápai Páriz szótárának sajtó alá rendezésében és javításában is, és ennek következtében Observationes Orthographico-Grammaticae című műve a Dictionariumhoz csatolva jelent meg (Lőcse, 1708). Tsétsi védelmezte, átvette és néhány ponton kiegészítette mestere munkáját. Az ó, ű, zs, dz, dzs hang jelölésével, a többi hangot jelölő felesleges betűváltozatok elhagyásával, továbbá a szóelemző elv következetes végigvitelével ő hozta létre a maival lényegében megegyező teljes hangjelölési rendszert. Tótfalusihoz hasonlóan megteremtette a szóelemző és a kiejtési elv helyes egyensúlyát.

A régebbi szótárak közül még Cellarius könyve volt használatos, amelynek Bél Mátyás-féle négynyelvű átdolgozása több új kiadásban látott napvilágot a 18. század második felében.

A 18. századi nyelvállapot jellemzése

 

A 16-17. századi folyamatok tetőzéseként a 18. században az írott nyelv szabályai már nemcsak kialakultak, hanem jelentős mértékben el is terjedtek. Nagyjából két alapvető nyelvi norma volt használatos, a nyugati és az északkeleti (s ennek változata, az erdélyi). A norma fogalma jóval tágabb volt, mint manapság, sokkal több párhuzamos lehetőséget engedett meg, helyi színeződés tarkíthatta.

A hangtani jelenségek terén jelentős, a fonémarendszert is érintő hangváltozás ebben az időben már csak egy volt: a hosszú nyílt e eltűnése. Ezt a hangot, míg élt, számos író külön betűvel jelölte, megkülönböztetve az é-től. Ez az e hang azonban középső nyelvállású é-vé válva a 18. századra kiveszett a köznyelvi hangrendszerből, csupán szűk nyelvjárási területen maradt fenn. Széleskörűen terjedt az ly j-vé válása; az ly csak a palócságban élt tovább; bár az irodalmi nyelv és a választékos beszéd többé-kevésbé mesterségesen a 19. század közepéig fenntartotta. Átmeneti jelenség volt az r, l, j mássalhangzók előtti magánhangzó megnyúlása: hordó, elmegy, paraj. Ez a jelenség nagy területen eluralkodott, és egy időre az irodalmi nyelvi norma részévé is vált, majd a század végére kihalt. Folytatódott a mássalhangzó előtti l kiesése (vót, ződ, kiát), de a köznyelvbe, illetve az írott nyelvbe ez sem jutott be.

A nyelvtani jelenségek terén egységesülési jelenségekkel is találkozunk, a ragozási rendszereket érintő mélyreható változások azonban már nem történtek. A latin nyelv széles körű elterjedtsége ellenére a latinos igemódhasználat, amely bizonyos mellékmondatokban feltételes módot ír elő a magyaros felszólító mód helyett, a 18. századra egyre inkább visszaszorult.

Tovább folyt az ikes igeragozás bomlása. A 18. századra teljessé vált a zavar az ikes ragozás használatában. Nemcsak a szépírók, hanem a nyelvtanírók sem mindig tudták a kétféle ragozást elkülöníteni, s egyes igéket hol így, hol úgy ragoztak. Ilyen alakváltozatokkal találkozhatunk: tanuljál, kerüljél, és megengedték a vergődj, vergődjön változatokat, sőt egyenrangú formaként kezelték a látol, hívol, ölöl alakokat a látsz, hívsz, ölsz mellett. Ezek a példák jelzik, hogy ahol a nyelvjárás nem tartotta fenn a két ragozás elkülönülését, ott ingadozás mutatkozott e kérdésben. Általánosnak látszik, legalább az ország nagy részén, hogy ekkor már a tőbeli l után a rag inkább -sz (ikes: válsz, nem ikes: kelsz), tővégi sz, z, s után inkább -l (ikes: mászol, nem ikes: olvasol), attól függetlenül, hogy az ige ikes-e vagy sem.

Az igeidők használatában a különféle múlt idők korábban még megkülönböztetett funkciói fokozatosan egybemosódtak. A 18. században, noha egyik igeidő sem avult el teljesen, a vár vala, várt vala formák már nagyon ritkák voltak: a várt típus uralkodott. A várt és a vára típus közötti különbség szinte teljesen elmosódott, Apor Péter, Mikes Kelemen, Faludi Ferenc már csak kivételesen használták az elbeszélő múltat, főleg esztétikai, stilisztikai okokból. Faludi: "Érkezett egy követ, ki ezt adá értésére." A voltanak, láttanak, kértenek típusú többes szám harmadik személyű alak viszont ( a voltak, láttak, kértek-félékkel párhuzamosan ( tovább élt, bár a rövidebb alakok ebben a korban is gyakoribbak voltak. Az -and, -end jeles jövő idő nemcsak az élőbeszédből avult ki teljesen, de az írott nyelvben is ritkává vált.

A nyelvi egységesülés folyamata bizonyos nyelvtani alakok egyöntetűvé csiszolódását is jelentette, például az -unk/-ünk többes szám első személyű és az -uk/-ük többes szám harmadik személyű birtokos személyjelét.

A 18. századi szerzők tudatosan törekedtek a mondanivaló árnyalatainak pontos kifejezésére, ezért is vált jelentőssé a szóteremtés mint szóalkotási mód: csatangol, cikáz, kotnyeleskedik, piszmog, boci, csibe.

Jelentésváltozásra is vannak példák 18. századi nyelvünkben: a kacér eredetileg eretneket, szodomitát jelentett, a 18. századra alakul ki 'buja' jelentése. Az időt mulat 'időt tölt' jelentése ekkorra telítődött a 'kellemesen, szórakozva tölti az időt' jelentéssel.

A jövevényszavak átvétele korszakunkra is jellemző volt. A hazai latin nyelvhasználat erőssége miatt gyakorta német, francia jövevényszavak is átmentek a hazai latin nyelv rostáján, s így keletkeztek az ál-latin jövevényszavak: alliancia 'szövetség' < francia alliance; butélia < francia bouteille; garancia < német Garantie 'kezes'; bakatella 'csekélység' < német Bagatell < olasz bagatella. A 18. században a francia művelődés hatása erősebben érvényesült, ezt mutatja számos jövevényszó: biliárd, pomádé, módi, gázsi

Művelődési és nyelvművelési programok

 

A magyar nyelv művelésének programja a 18. század második felében újra lendületet kapott, folytatva a 16-17. század fordulójának félbemaradt törekvéseit. Az első összegző magyar írói lexikon és bibliográfia (Specimen Hungariae Literatae, Frankfurt-Lipcse, 1711) szerzője Czvittinger Dávid volt, aki nemcsak irodalomtörténet-íróként népszerűsítette a magyar irodalomra vonatkozó ismereteket, hanem a magyar nyelv irodalmi használatának érdekében felhívást is írt a magyar nyelv műveléséről. Elítélte benne a hazai közélet ellatinosodását, s később a Bessenyei György által kifejtett nyelvművelési programhoz hasonlót javasolt: "A műveltebb népek legtöbbjét egyes egyedül a magyar nép ejti ámulatba, hogy vajon mi lehet az oka, hogy a magyaroknak hazai nyelvük mintegy (piszkos), s nem igyekeznek ezen megírni népük történelmét vagy más nemes művészetekkel foglalkozó könyveket, vagy legalább latinból magyar nyelvre fordíttassanak?" [...] "minden népnek a maga nyelvét kell faragni és csiszolni a latin helyett". A felhívásban francia és német példákra hivatkozva szótárt, nyelvtant, klasszikus auktorok fordítását javasolta a nyelv fejlesztése szempontjából. Czvittinger nyelvművelési programjában a régi protestáns prédikátorok célja visszhangzik, amely a magyar nyelv mélyebb megismerését a népnek nyújtott anyanyelvi példákban, az áthagyományozódás gondolatában jelölte ki.

A Magyar Athenas szerzője, a naplóíró Bethlen Kata könyvtárosa, Bod Péter ekképpen nyilatkozott nyelvünk korabeli állapotáról: "most ha valaha, közel vagyon a Magyar Nyelv a megzavarodáshoz, és az abból következendő romláshoz", ezért vállalkozott a nyelvművelés támogatására. Lexikonának előszavában a magyar nyelvű középkori forrásokat hiányolta, mivel ő, a kéziratok nagy ismerője csak egy 1382-es esküformulából, "kit gyönyörködve szemlélünk, mivel abban idegen nyelvből odaszőtt-font szó nincsen", tájékozódott az egykori nyelvállapotról. Ezen kívül vitába szállt Bél Mátyással és Telegdi Jánossal, akik a régi magyar betűkről (rovásírás) nyilatkoztak. Tudományszervező törekvéseiben is jelentős szerepet kapott a magyar nyelv művelése: új magyar nyelvtan kiadását szorgalmazta, de csak Pápai Páriz Ferenc magyar-latin szótárának kibővített változatát tudta megjelentetni (Nagyszeben, 1767). Ezt azonban ellátta német értelmezésekkel is. Ráday Gedeonnal folytatott levelezéséből tudjuk, hogy magyar tudós társaság felállításának gondolata is foglalkoztatta, amely kifejezetten a nyelv és irodalom pártolására szerveződött volna.

Ribinyi János, az evangélikus író (Bél Mátyás barátja és fiának nevelője) is buzgó beszédben szólította fel tanítványait a magyar nyelv művelésére (Oratio de cultura linguae Hungaricae, Sopron 1751). Mint professzorhoz illik, a magyar nyelvet a retorika felől közelítette meg, kifejezéskészletének gazdagságát méltatta: "Végül is bármiféle stílusszintet kell is megvalósítanod: az alacsonyat, a közepeset, a fennköltet ( bármiféle érzelmeket kell is jelezni: szerelmet, gyűlöletet, örömöt, szomorúságot, haragot, reményt, félelmet, magyar stílussal ezt mind pontosan ki lehet fejezni, megfelelő módon lehet pannon szókkal elmondani." A magyar nyelv fejlesztésére a külföldi szerzők műveinek fordítását javasolta addig is, míg az általa dicsért, de sajnálatosan töredékesen megmaradt magyar szerzők olvasása lehetségessé válik.

A kor érdekessége, hogy a német nyelvű újságokban is megjelentek a magyar nyelvet népszerűsítő cikkek, pl. a Pressburger Zeitungban, amely egy magyar Gottsched feltámadását várja, "aki az oly szép és díszes magyar nyelvet némileg ismertebbé tenné a külföldiek előtt". A cikk a továbbiakban a magyar nyelv eredetével és etimológiai kérdésekkel foglalkozik. A bécsi Anzeigen pedig a magyar nyelv történetének rövid összefoglalására tett kísérletet.

A tudományos nyelv megújítása

 

A 18. században, a természettudományos megújhodás idején ismét felmerült az Apáczai Csere János által korábban már szorgalmazott, ám elfeledett igény, hogy a tudomány magyar nyelven szólaljon meg. E törekvés egyik legnagyobb hatású mestere Maróthy György. Arithmeticája (1743), az első iskolai számtan a 18. század legelterjedtebb tankönyvei közé tartozott. A tankönyv előszavában a következőképpen foglalta össze magyarosítási elveit: német példák nyomán újítaná meg a deák műszavakat; ha talál alkalmas köznyelvi szót, akkor azt használja fel, ha saját maga is "csinál" szavakat, akkor amennyire lehet, a latin szó és tartalma után igazodik. A következő szakszavakat köszönhetjük Maróthynak: összeadás (additio), kivonás (subtractio) sokszorozás (multiplicatio), osztás (divisio). Molnár János kanonok is sokban hozzájárult a természettudományos irodalom magyarul történő népszerűsítéséhez. Törhetetlen meggyőződése volt, hogy mindent ki lehet fejezni magyarul, s nem szorulunk idegen nyelv támogatására. Ezért is népszerűsítette a tudományokat magyar nyelven. Szavai közül az ásvány, zsiradék, folyadék, hullám, levegő, sarkcsillag gyökeresedtek meg nyelvünkben. S nem feledhetjük el, hogy ő adott nevet e kor legfontosabb nyelvészeti törekvésének, melyet nyelvújításnak nevezett el.

Az irodalmi nyelv

 

Az írók az irodalmi nyelv fejlesztésében és a stílus csiszolásában jeleskedtek. Az erdélyi emlékiratírók 18. századi követői: Bethlen Kata, Apor Péter, Cserei Mihály, Mikes Kelemen a hajdani nyelv és stílus ébrentartói, a késő barokk és rokokó stílus követői voltak.

Faludi Ferenc műveiben jelent meg egy modernebb szépprózai nyelv kialakítására irányuló törekvés. Az előzményt elsősorban Pázmány Péter retorikájában és fordulatos, hatásos prózájában láthatjuk. Faludi kora feladataihoz alkalmazkodva, a korábbi egyházi tanítói nyelvvel és stílussal szakítva, új műfajt és stílust teremtett a magyar irodalomban. Gracián fordításában (Udvari ember) mintha az előd maga jelölné ki az utat a magyar mester számára: "... változton változik nyelvünk, és kényes izünk. A mi taval szép volt, már ma teljesen rút ..." Faludi nyelvújítóvá vált, de nem a szófaragás érdekelte őt, hanem maga a nyelv egésze, ahogy egykoron Pázmányt is. Szóalkotásaiban mérsékelten purista, de nem az idegen szó gyűlölete miatt, hanem mert esztétikai szempontból tartotta fölöslegesnek azokat, ám ha nem talált megfelelő magyart, az idegen szóhoz folyamodott. Néhány példa szóalkotásaira: kisbíró, hitel; képzett szavak: tanultság, vélemény, sütemény, szökevény, biztos, sajnos, ügyes, haszontalankodik, jeleskedik; összetételek: búcsúszó, nyelvbotlás, nyelvjárás, gyermekszoba, napirend, zsebóra, pihekönnyű, hófehér, ilyesmi.

Faludi Ferenc hathatósan tömörítette saját szövegeit igekötős összetételek alkalmazásával, különösen azáltal, hogy eredeti jelentésüket képes értelművé tette. Ebben az újítási formában korához képest szokatlan merészséget mutatott: elhaláloz, félreáll, félrelép, eltér, kiszorul, lealjasít, leszoktat. Stílusújításait az erős szemléletesség jellemzi, amely mesterére, Pázmányra emlékeztet: elvont fogalmakhoz a testi világhoz tartozó igéket kapcsolt: puha hízelkedés, sovány tréfa, szikrázik a reménység, megrozsdásodik a nyelve. Faludi, a szellemes abbé mosolygó iróniával és játszi gúnnyal rajzolta meg az udvari élet laza erkölcseit; kezében a nyelvújítás lényegileg stílusújítás, szépítés, finomítás volt. Így vált előkészítőjévé annak a stílusreformnak, amelynek fejlesztői és folytatói Báróczi Sándor és Kazinczy voltak. Tevékenységének közvetlen hatása több író munkásságában is megmutatkozik (Révai Miklós, Molnár János, Dugonits András). Művei kimeríthetetlen forrásul szolgálnak a szólásgyűjtőknek (Baróti Szabó Dávid: Magyarság Virágai, Dugonits András: Példabeszédek).

Nyelvújítóként lépett fel a 18. század elején Csuzy Zsigmond, aki az "alacsony renden levő közönségeseknek" kívánt prédikálni, s ezért tudatosan gyűjtötte és írásaiba átemelte a népi közmondásokat, szólásokat. Találékony szóösszetételei: napóra, rövidlátó, majomszeretet, hazafiúi; képzései: javasol, lebilincsel, elhibáz. Műveinek emocionális hatását fokozta kifejező, szemléletes stílusa, amely a jelzők, allegóriák áradatával a hömpölygő késő barokk retorika egy sajátos, vaskosabb, színesebb változata. Hogy magát könnyebben megértesse, barokk szerkezetű mondataiba hétköznapi képeket szőtt.

Elképzelések a magyar nyelv eredetéről

 

Összehasonlító nyelvészetről tudományos értelemben ebben a korban még nem beszélhetünk. A magyar nyelvet a 17. század vége óta már nem a héberrel rokonították, mint korábban, hanem a "napkeleti" nyelvekkel. Az új irányzat, amely összhangban állt a nemesi hun-szittya felfogással, nagyjából Otrokocsi Foris Ferenc őstörténeti munkájából származtatható. A jezsuita Földvári Mihály is buzgón bizonygatta, hogy a hunok, avarok mind magyarul beszéltek, sőt a több külföldi országot bejárt Kalmár György nyelvtudós is e nézet hirdetője volt (Prodomus idiomatis scythico-mogorico-chuno-avarici, 1770). A kalandos életű nyelvészről tudjuk, hogy külföldön több nyelven közzétette munkáját a "világnyelvről" (Praecepta linguae universalis, 1772), s erről széles körű vitát folytattak.

A nemzetközi tudományosságban az 1730-as évektől indult meg a magyar nyelv finnugor rokonítása. A nyelvrokonság kutatásában az igazán úttörő magyar kezdeményezés Sajnovics János nevéhez fűződik. 1758 óta Bécsben Hell Miksa oldalán dolgozott, és őt csillagászati megfigyelő útjára 1769-ben Lappföldre, Vardőbe is elkísérte. Itt, a helyszínen jutott arra a megfigyelésre és következtetésre, hogy a lapp nyelv a magyarral rokon. Nagy feltűnést keltett munkája először Bécsben látott napvilágot (Demonstratio idioma Ungarorum et Lapponum idem esse, 1770). Műve a mai összehasonlító nyelvészeti kutatások módszertanához viszonyítva még nem bizonyította ugyan teljesen a rokonságot, de nagymértékben valószínűsítette a magyar-finnugor nyelvi kapcsolatot, s ezzel megteremtette a hazai finnugor nyelvészet alapjait. A magyar közvéleményben Sajnovics művének visszhangja általában nem volt kedvező. A szerénynek tűnő finnugor rokonság túlságosan nagy ellentétben állt a dicsőnek képzelt hun-szittya hagyománnyal és a tradicionális nemzeti tudattal. Az írók közül Orczy Lőrinc és Barcsay Ábrahám sem volt hajlandó a "halzsíros" atyafiságot elfogadni.

A Sajnovics által megkezdett kutatásoknak az újabb ösztönzést a göttingai egyetemen működő Schlözer adta, aki 1771-ben a magyar-finnugor nyelvrokonság mellett foglalt állást. 1795-ben érkezett Göttingába Gyarmathi Sámuel, aki az ő hatására írta meg kitűnő művét (Affinitas linguae Hungaricae cum linguis Fennicae originis grammatice demonstrata, 1799) nyelvünk finnugor rokonságáról. Módszertanilag is jelentős újításokat hozott művében, mivel úgy tartotta, hogy a rokonság fő bizonyítékai nem a szavak, hanem a toldalékok közös eredetében keresendők. A hasonlítást kiterjesztette több finnugor nyelvre is, és helyesen ismerte fel, hogy ezek közül a magyarhoz a legközelebb a manysi (vogul) és a chanti (osztják) nyelv áll. Munkájában azt is kimutatta, hogy a török-magyar szóegyezések érintkezésből származnak, utólagos átvételek, ezért nem lehetnek az állítólagos rokonság bizonyítékai. Tüzetesebb vizsgálat alá vette Gyarmathi a magyar szókincs egészét is, összegyűjtötte azokat a magyar szavakat, amelyek megfelelői más nem rokon nyelvekben is megvannak, és amelyekről jövevényszó mivoltuk megállapítható.