JGYTF Alkalmazott Nyelvészeti Tanszék

Az érvelés technikái
az 1997-es nyelvészeti vitában

Veres Rózsa, IV. évfolyam
magyar-angol szak

Szeged
1999

·Levélváltás

Grétsy László: Levélféle Hajdú Péter akadémikushoz
(Élet és Irodalom, 1997. 05. 16.)A címnek megfelelően a cikk a levélírás szokásos formai követelményével, a megszólítással kezdődik: „Kedves Barátom". Később kitágítja a hagyományos formai kötöttségeket, és a Nyilatkozat (Élet és Irodalom, 1997. 05. 09.) egyik aláírójához szólva reflektál a közlemény gondolataira.

Grétsy László cikke a Nyilatkozat csúsztatásaira, torzításaira mutat rá, és sorra cáfolja az aláírók - köztük Hajdú Péter - érveit. A „Levélféle" első részében a cikk írója abbéli csalódásának ad hangot, hogy a neves akadémikus nevét egy olyan dokumentum aláírói közt kell viszontlátnia, mely „annak a nézetnek a tudományos kinyilvánítása, hogy a nyelvművelés, az anyanyelv állása, a tudomány mai állása szerint értelmetlen, fölösleges tevékenység..." Grétsy László szerint „a nyilatkozat nem működik csúsztatásokban, torzításokban". A cikk a továbbiakban rámutat a Nyilatkozat torzításaira, és tagadja, illetve különféle érvekkel cáfolja is azokat.

Az első vitás pont, ami ellen szót emel, a nyilatkozók azon állítása, hogy a „nyelvvédők szerint rendeleti úton kell megvédeni a magyar nyelvet az idegen szavak használatától". Ezt a kijelentést az író tagadja, és magyarázatában kifejti a valóságos, tényszerű álláspontot: „A nyelvművelők - sok-sok olvasó, hallgató, néző tanúsítja - nem általában minden idegen szót bírálnak, sőt igyekeznek meggyőzni az érdeklődőket, hogy szükség esetén, vagyis, ha egy új fogalom megjelölésére nincs megfelelő szavunk, s nem is igen remélhető, hogy lesz, el kell fogadnunk az idegen szót, kifejezést". Ennek tisztázása után a kényszerítő erejű „hatalmi érvelés" eszközével él (Wacha 1994, II. 125.), ami alkalmat nyújt az irónia alkalmazására is: „A nyilatkozat aláírói nyilván nemigen veszik kezükbe az idén éppen 125 éves Magyar Nyelvőrt. Persze, miért is vennék kezükbe? Az aláírók jelentős része anglista, amerikanista... Honnan is tudhatnák hát, noha az említett akadémiai folyóirat idei első száma jegyzőkönyvszerű hitelességgel tájékoztat róla, hogy az MTA Magyar Nyelvi Bizottsága még 1996 májusában tüzetesen megtárgyalta a kérdést, s a leghatározottabban úgy vélekedett, hogy egy általános érvényű nyelvtörvény az idegen szavak ellen káros volna, az egy-egy területre vonatkozó korlátozó, szabályozó előírások azonban szükségesek". Mindebből levonva a következtetést - hogy „a nyilatkozat aláírói tehát mélységesen tévednek" - nem marad el a nyelvművelők valódi céljának tisztázása, ami nem más, mint a készülő nyelvtörvénybe belefoglaltatni egy olyan passzust, mely szerint „olyan reklámot is tilos közzétenni, amely túlzott idegenszó-használatával vagy teljes egészében idegen nyelvű voltával sérti a magyar anyanyelvű lakosság személyiségi jogait". Az író többes szám első személyben - tehát mások nevében is - érvel, és érvelésében a lakosság jogaira hivatkozik, ily módon próbál nagyobb nyomatékot adni mondanivalójának. A mások nevében való megnyilatkozásokat mindig indokolni kell, hiszen e nélkül érveink nem állják meg helyüket. Ezt teszi Grétsy László is, amikor az angol nyelvű feliratoktól hemzsegő utcán sétálgató polgárok helyzetét ecseteli, és vitakérdéssel, valamint felkiáltással fokozza a feszültséget: „Mi ez, ha nem a személyiségi jogok durva megsértése? S az ez ellen tiltakozókat még ki is oktatják?"

Ezután az író a Nyilatkozat azon állítása ellen érvel, hogy a nyelvművelők „a konzervatív nyelvhasználatot" részesítik előnyben. Ezt múltból vett példákkal cáfolja, és ún. vitakérdések segítségével teszi. Ezt illusztrálja a következő idézet: „Ezek szerint a múlt század nyelvújítói mind konzervatívok voltak, amiért több tízezer magyar szót alkottak, hogy a tudományokat magyar nyelven is lehessen művelni?" Ez a komplex érvelési mód rendkívül hatásos lehet, hiszen egyszerre két technikát is egyesít: a kiválasztott példa tekintélyénél fogva alátámasztja, a vita-kérdés kényszerítő ereje pedig meggyőzőbbé teszi az érvet.

Ezek után a nyilatkozóknak azt a kétes - vagy annak vélt - állítását próbálja cáfolni az író, hogy az idegen szavak tömeges átvétele még sohasem járt nyelvkihalással. Ezt a nézetet szintén hatalmi érvvel támadja, épp Hajdú Péter egyik könyvére hivatkozva. Grétsy László többek között a muromák kihalását hozza példának. Egy későbbi cikk (Bakró Nagy Marianne - Kálmán László: Miért halt ki a muroma? Élet és Irodalom, 1997. 05. 30.) épp az írónak ezt az állítását támadja. Fodor István azonban - amint azt már láthattuk - amellett érvel, hogy „a pusztulás, a nyelvekben legelőször az idegen szavak elburjánzásában jelentkezik, amely azután meggyorsítja ezt a folyamatot". Talán maga Grétsy László sem találja meggyőzőnek ezt a példát, hiszen még egy hatalmi érvvel (Róna-Tas András idézet), ill. nyílt gúnyt alkalmazó kényszerítő érvvel is megerősíti: „ha a magyar nyelvet nem is fenyegeti a kihalás veszélye, ha sok olyan elveket hirdető, olyan szemléletű ember él vagy fog élni ebben az országban, mint amilyen elveket és szemléletet a nyilatkozat tükröz - mondjuk néhány millió -, akkor már csakugyan veszély fenyegetné a nyelvet". Az ehhez hasonló ún. kiegészítő érvek a meggyőzés hatékonyságát hivatottak növelni. A gúny alkalmazása azonban elsősorban érzelmeket közvetít, így ahelyett, hogy a szembenálló felek kiegyezését segítené elő, csupán azok eltávolodásához vezet. Ez sajnos még tovább növeli a szakadékot.

Végezetül Grétsy László egy Zsirai idézettel ad nyomatékot mondanivalójának. Az idézet egy iskolai meghívón olvasható, amelyre Hajdú Pétert hívták, hogy megemlékező beszédet tartson a nagy múltú nyelvtudósról.

A cikkben visszatérő elem a címzett megszólítása. Ez nem csak keretbe foglalja a mondanivalót, de olykor meg is szakítja, pl. az író hitetlenkedésének adva hangot: „Nem, az nem lehet, hogy ezt Te figyelmesen elolvastad, s úgy írtad alá". A záró rész erre a mondatra utal vissza, s kéri az akadémikus visszajelzését: „Kedves Péter! Kérlek, nyugtass meg, hogy ha a te aláírásodat is tartalmazó másik irományt nem is, ezt valóban figyelmesen elolvastad".

Az újságcikk a Nyilatkozat azon gyenge pontjait támadja, melyek a nyelvművelők állításait torzítva, felnagyítva ill. félreértelmezve adják vissza. Grétsy László úgy védi ki ezt a technikát, hogy újra állítja az eredeti, szerényebb megfogalmazást, s ezt gyakran még kényszerítő erejű hatalmi érvekkel, idézetekkel, ill. vitakérdések alkalmazásával is alátámasztja.
 

Hajdú Péter: Felelet a mondolatra
(Élet és Irodalom, 1997. 05. 24.)Hajdú Péter válaszának címe is már egy külön érvnek tekinthető. A precedens szabályát felhasználó, múltbeli példát idéző cím az analógia eszközét használja. A hasonlóságot ebben az esetben a múltbeli és a jelenbeli események között állítja fel.

A „Felelet" szerkezetileg 5 pontra tagolódik, amelyeket az író arab számokkal meg is jelöl. Az első rész tényeket közöl: „Grétsy Lászlót meglepi (...), hogy aláírtam 39 (...) nyelvésznek (a) ... Nyilatkozatát a nyelvművelésről". Az író ezzel a megállapítással jelzi, hogy cikke tulajdonképpen egy válasz Grétsy László levelére. Az írás további részében Hajdú Péter megindokolja, hogy miért írta alá a Nyilatkozatot. Így írásának második része magyarázatnak is tekinthető. Az író egyetért a Grétsy által idézett Magyar Nyelvi Bizottság állásfoglalásával, de úgy érzi, hogy „ennek a döntésnek az érvényét az idei áprilisi megnyilvánulások a Magyar nyelv Hetén kissé megrendítik". A Magyar Hírlap egyik cikkére hivatkozik (1997. 04. 25. Faragó Vilmos), mely arról számolt be, hogy „Grétsy ugyanott előadást tartott a veszélyeztetett magyar nyelvről és megfújta a harci riadót". A Nyilatkozat létrejöttét tehát éppen Grétsy László fellépésével magyarázza, s vállalja korábbi állásfoglalását: „Minden ok együtt volt tehát egy Nyilatkozatra, melyet kiváló, fiatal nyelvészek kezdeményeztek, s én a szöveggel egyetértve csatlakoztam hozzájuk. Kész. Fertig". Amint az idézet is példázza, az író idegen kifejezésekkel tűzdeli meg mondanivalóját, mellyel talán az ellenfél bosszantását kívánja elérni.

A cikk 3. része gúnnyal fordul Grétsy ellen, aki az író szerint „megriadt" a Nyilatkozattól, és „némileg visszakozott". Az irónia és gúny eszközét használva a következőképpen „leplezi le" a nyelvművelők valódi célját: „E levélféléből azonban világossá válik, hogy a nyelvvédők a készülő reklámtörvénnyel számolnak, s arra spekulálnak, hogy majd ebben elhelyezhetnek egy jó kis módosító rendelkezést az idegen (angol) kifejezések ellen". Ez a megállapítás a tényeket kissé eltorzítva adja vissza, hiszen Grétsy László cikke nem „az" idegen kifejezések ellen tiltakozik, hanem csupán az olyan reklámok ellen kíván fellépni, melyek túlzott idegenszó-használatukkal vagy teljes egészében idegen nyelvű voltukkal sértik „a magyar nyelvű lakosság személyiségi jogait" (Grétsy, Élet és Irodalom, 1997. 05. 16.). A 4. pontban az író saját álláspontját tisztázza: „kommunikációs zavar van köztünk" - írja. Szerinte a magyar „befogadó nyelv", ő maga is megtartja az idegen szavak eredeti formáját, ha lefordított formájuk a köznyelvi jelentés alapján elvi zűrzavart okoz. Ezen nézeteit nem fejti ki részletesen, csupán megjelöli a pontos forrást, ahol ezek fellelhetők. A záró rész tiltakozik az ellen, hogy Grétsy László Zsirai Miklós professzor szavait használja fel, s így a neves nyelvészt is „belepréseli" a vitába. Az utolsó mondatban megnyugtatja Grétsyt, hogy mind az „irományt", mind a „levélfélét" elolvasta, és Zsirai szokásos köszönési formulájával búcsúzik: „Zdraszt!". Ezzel elhárítja G. L. tekintélyre támaszkodó érveit, hiszen mint írja - ő maga évekig volt a professzor tanítványa, míg Grétsy alig ismerte őt. A cikk zárása egyfajta provokációnak is tekinthető, amellyel az író hangsúlyozza ellenállását.

Ez a két egymásra reflektáló írás jól megvilágítja a szembenálló felek érvelési módját. Grétsy László a levél műfajának kereteit kitágítva fejti ki nézeteit. Írása olyan egyedi vitacikknek tekinthető, mely egy meghatározott személytől vár választ, ugyanakkor a „szervezett polémia" menetébe is beleilleszkedik, hiszen a vita témájához szól hozzá. Ezek az írások leleplező ill. bíráló módon fejtik ki szubjektív véleményüket, s eközben saját nézeteiket védik, igazolják.

A „levélváltás" kifejezés talán nem is egészen pontos. Ezzel csupán azt kívántam jelezni, hogy két egymásra reflektáló, egymástól kérdező - egymásnak választ adó cikkről van szó. Míg azonban Grétsy László valóban a levélforma kereteit felhasználva fejti ki nézeteit - egyes szám második személyben szólva a címzetthez -, addig Hajdú Péter egyes szám harmadik személyben felel a „levélféle" által felvetett problémás kérdésekre. Ez a fajta közlésforma-váltás jól példázza, hogy a szerep megválasztása hogyan hathat a kommunikációra, illetve hogyan szabályozza, hogy milyen módon és milyen logikai rendszerben és nyelvi formában hozzuk beszédpartnerünk tudomására gondolatainkat. (vö. Wacha 1994, I. 161.).

Grétsy László írása azt illusztrálja, hogy hogyan lehetséges gondolatainkat magánemberként, de közéleti szerepben megszólaltatni. A magánembert a levélforma (a magánlevél formuláinak alkalmazása: a megszólítás, a záró szavak) képviseli. A tegezés és a bizalmas megszólítás (Kedves barátom) közvetlen partnerviszonyról árulkodik. A közéleti helyzetet a „Levélféle" nyilvános megjelenési formája, valamint a vitában való részvétel közéleti funkciója jelzi.

Hajdú Péter írása nem folytatója a „Levélfélének" sem a forma, sem pedig a stílus tekintetében. Az egyes harmadik személyű megszólalás távolságtartást tükröz. Ez a cikk főként a „közönségnek" érvel. A tartózkodást az írás formális stílusa is jelzi. Az író nem magánemberként, hanem közéleti személyként, közéleti helyzetben fejti ki nézeteit. Ezzel kilép a Grétsy László „levele" által sugalmazott szerepéből, ami a partnerviszony átértékeléséhez vezet.

A két írásból számunkra leszűrhető tanulság, hogy a formalitás tekintetében különböző stílusváltozatok közötti választás (ill. váltás) egyben identitásjelzésként is funkcionálhat. A beszélők távolodását jelzi, ha a beszélők - a beszédpontot és a maguk között lévő ellentét jelzéseképpen - stílusukat (vagy egyéb nyelvi jellegzetességeiket) úgy módosítják, hogy azok eltérjenek a partneréitől (vö. Trudgill 1997, 8.). Mindez természetesen érvelésünket is befolyásolhatja, hiszen „az érvelés érvek, érvelési módszerek olyan szintézisét jelenti, amelyben figyelembe kell vennünk számos tényezőt: a tétet, a célt, a partnert, a szituációt, a múltat, a kölcsönös érdekeket". Ezért is állítja Bellenger, hogy „az érvelés (...) az érettség és a kompetencia értékmérője" (Wacha 1994. II. 110.).

http://web.unideb.hu/~tkis/erveles.htm