…
Fónagy Iván 1920-ban született Budapesten. Európai színvonalú nyelvészeti tudományos iskolázottságát a Pázmány Péter Tudományegyetemen - főként Laziczius Gyulánál, a prágai iskola prominens képviselőjénél -, Kolozsvárott és Párizsban szerezte. A költői nyelv nyelvészeti vizsgálata terén Gáldi László volt a mestere, pszichoanalitikai képzettségét pedig Hermann Imrének köszönhette. 1949-ben fejezte be egyetemi tanulmányait (francia nyelv és irodalom, német nyelv és irodalom, és fonetika szakokon). Lektor és fordító, majd az MTA Titkári Hivatalában dolgozik, 1950-től a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetének tudományos munkatársa, majd 1959-től 1967-ig osztályvezetője. 1967-ben meghívást kapott Párizsba, 1967-től 1970-ig a Sorbonne vendégtanára. Ideológiai mozzanatoktól sem mentes nehézségei hatására 1971-ben végleg Párizsban telepszik le, nyugdíjba vonulásáig a CNRS kutatóprofesszora (directeur de recherche). A magyarországi tudományos élettel azonban sohasem szűntek meg a kapcsolatai: folyamatosan publikált magyar nyelvtudományi, irodalomtudományi és pszichoanalitikai folyóiratokban is, előadásokat tartott, részt vett hazai konferenciákon. Tagja volt számos hazai és külföldi tudományos társaságnak. A Magyar Tudományos Akadémia 1990-ben választotta külső tagjai közé.
Munkásságából két, egymással összefüggő elmélet kidolgozása emelkedik ki, amelyek egyben nemzetközi elismertségének és tudományos hatásának forrásai is. A nyelvi jel demotivációjának és remotivációjának elmélete a nyelv genezisének folyamatával hozza kapcsolatba a nyelvhasználat egyedi tényeinek működési mechanizmusát. Fónagy ezt a kapcsolatot a nyelvtörténet és egyidejűleg a szinkron nyelvi folyamatok adataival dokumentálja.
A fentivel rokon a 'kettős kódolás' elmélete, a nyelvi közlés archaikus és a szorosabb értelemben vett 'jel' természetű összetevőjének egyidejű jelenlétét bizonyítja a közlésben.
Ez a két gondolat vörös fonálként vonul végig munkásságán az 1963-ban megjelent Die Metaphern in der Phonetik-től (Mouton, Den Haag; a könyv átdolgozott változata francia nyelven 1980-ban jelent meg Kanadában: La métaphore en phonétique. Didier, Ottawa), az 1982-ben született Situation et signification-on (Benjamins, Amsterdam) és az 1991-ben publikált La vive voix-n át (Payot, Paris, bővített, átdolgozott változat) egészen a 2001-ben napvilágot látott fő művéig, a Languages within Language (Benjamins, Amsterdam) című könyvéig. Utolsó nagyobb szabású munkája a nyelvi változás kérdéseivel foglalkozik, amelynek megjelenését már nem érhette meg (Dynamique et changement. Párizs).
Fónagy gyakran hangsúlyozta, hogy a hétköznapi beszéd - a költői nyelvvel szemben - nem különösen kreatív. Igen gyakran használunk sztereotipikus megnyilatkozásokat, ún. 'helyzetmondatokat', amelyeknek sajátos tulajdonságait, létrejöttét, funkcióját ő vizsgálta először részletesebben.
A magyar nyelvtudomány szempontjából különlegesen fontosak Fónagy hangtani munkái. Kandidátusi értekezésében a hangváltozás dinamikus struktúráját írja le, majd számos tanulmányban foglalkozik a magyar nyelv hangtani sajátosságaival (a szótag problémájával, a hangerővel, a hangsúllyal, a beszédsebességgel, a ritmussal, a nyomatékkal, a hanglejtéssel, a zárhangok, réshangok, affrikáták hangszínképével, a nyomaték és jelentés összefüggéseivel, a fonémák disztribúciójával). Fónagynak köszönhetően a magyar hangtani kutatások már a 60-as években nemzetközi színvonalon folyhattak. Mivel a hazai tudományos élettel sohasem szakadt meg a kapcsolata, munkái nagyban befolyásolták a magyar hangtani kutatások későbbi alakulását is.
Fónagy munkásságának fontos területe a költői nyelv vizsgálata is. Foglalkozott a stílus problémájával, a metaforával, a költői nyelv szerkezeti tulajdonságaival. Az ezeket és hasonló kérdéseket tárgyaló munkái többnyire a Világirodalmi Lexikon-ban jelentek meg (lexikonbeli cikkei mind tanulmány értékűek; hogy csak néhány példát említsünk: ma is alapvető és még a szakember számára is nélkülözhetetlen munkának számít az Allegória, Chiazmus, Felsorolás, Gondolatalakzatok, Hírérték, Íráskép, Írásjelek, Ismétlés, Metafora, Parallelizmus című cikke). Átdolgozott, kibővített változatuk könyv formájában A költői nyelv címmel könyv alakban is megjelent (Corvina, 1999). A költői nyelv nyelvészeti vizsgálata e munkák ismerete nélkül elképzelhetetlen.
Fónagy Iván munkássága a nyelvtudomány szinte minden fontosabb területét felöleli. Nála nem különülnek el élesen egymástól a különböző részdiszciplínák: együtt vizsgálja a fonetikai, fonológiai és jelentéstani szempontokat; nem választja el egymástól a szinkróniát és a diakróniát; nincs külön szemantika és pragmatika. A köznyelv mellett minden szinten szerephez jutnak a költői nyelv szempontjai is, ez teszi különösen élvezetessé munkáinak olvasását. És persze nyelvtudományi fejtegetéseiben a mélylélektan is állandóan jelen van. Fónagyra a nyelvtudományi problémák komplex megközelítése a jellemző, ez teszi utánozhatatlanná, sajátosan fónagyivá minden munkáját.
Fónagy publikációs jegyzéke közel háromszáz tételt tartalmaz. Publikált magyarul, franciául, németül, angolul, olaszul, portugálul. A magyar nyelvészeti folyóiratokon kívül olyan vezető nemzetközi folyóiratokban jelentek meg általános nyelvészeti munkái, mint a Lingua, Semiotica és Langages, fonetikai tanulmányai pedig olyan folyóiratokban, mint a Journal of Phonetics, Travaux de Linguistique et Phonétique és a Phonetica. Neve nem volt ismeretlen a nemzetközi pszichoanalitikai irodalomban sem. Tanulmányai jelentek meg az International Journal of Psychoanalysis, Psychoanalysis and Contemporary Thought, Nouvelle Revue de Psychanalyse nívós folyóiratokban. Jellemző egész munkásságára annak a tanulmánynak a címe, amelyet fiával, Peter Fonagy-val, a kognitív pszichoanalízis nemzetközi hírű művelőjével együtt írt: Communication with Pretend Actions in Language, Literature and Psychoanalysis: a kommunikáció különböző fajtái nyelvészeti, irodalomtudományi és pszichoanalitikai szempontból. Három tudományt művelt komplex, interdiszciplináris és, tegyük hozzá, utánozhatatlan módon.
Fónagy szeretett tanítani, de idehaza nemigen volt erre lehetősége. Párizson kívül azonban tanított az Egyesült Államokban, Ausztráliában és Svédországban. Tanítványai tisztelték, szerették. Párizsban is leginkább volt tanítványaival volt kapcsolata. Haláláig a párizsi élet nyüzsgésétől távoli elővárosi otthonában dolgozott visszavonultan. Kedves egyénisége sokunknak fog hiányozni.
Kiefer Ferenc
az Akadémia rendes tagja
„2005. április 11-én, Párizsban, 85 éves korában elhunyt Fónagy Iván nyelvtudós, a Párizsi Egyetem egykori vendégprofesszora, a CNRS volt kutatási vezetője, az MTA külső tagja. Kiváló munkák sorát adta közre magyar, angol és francia nyelven a költői nyelv hangtanáról, a stílus, a hanglejtés és a nyelvi változás kérdéseiről, a költői kutatás jellegéről és nyelvi eszközéről, a nyelv dinamikájáról.
…
Csak nagyon kevesen tudták róla, hogy valójában korunk legnagyobb magyar irodalomteoretikusa.
1959-ben megjelent könyve is azt a címet viselte: A költői nyelv hangtanából. Fal mellé húzódó cím a tudományos hiúságok csillárfényes kongresszusi tolongásában. Pedig ami a kötetben olvasható, sziporkázóan szellemes és ugyanakkor elegánsan logikus kifejtése mindannak, amire fel kell figyelnünk ahhoz, hogy egy költeményt a maga igazi mélységében meg tudjunk érteni. Remekművek gazdag példatárával bizonyítja, hogy nem mindegy - méghozzá tartalmi szempontból nézve nem mindegy -, a versek soraiban pontosan milyen magánhangzók és mássalhangzók milyen sűrűséggel hangzanak el, és az sem mindegy, milyen hosszúak ezek a sorok, hol törik ketté a költemény mondatait, és az sem mindegy, miféle ritmusképleteket szólaltat meg a vers, vagy mindenféle metrikai keretet elsodorva hömpölyögteti szövegét. A költészetben - erre hökkentett rá bennünket Fónagy Iván - semmi nem mindegy. Itt még az írásjeleknek is jelentőségük van, egészen más lesz a vers mondanivalója akár attól, hogy valahol a szövegben vessző helyett pontosvessző áll, vagy a vers utolsó sora pont helyett gondolatjellel zárul.
1959-ben, amikor elgondolását közrebocsátotta, az ilyen fejtegetésekre a "formalizmus" eretnekségének árnyéka borult. Ha megjelenhetett is, nem illett észrevenni. Persze, akadtak azért, akik méltatni merték. Köztük Illyés Gyula, Áprily Lajos. Ám későbbi munkáit sem honorálták itthon díjakkal, kitüntetésekkel, egyetemi katedrával. Franciaországban figyeltek fel rá, 1967-ben, a Sorbonne professzoraként léphetett hallgatók elé, s 1970-től a párizsi Centre de la Recherche Scientifique bízta meg kutatásvezetői tisztséggel. A Magyar Tudományos Akadémia 1990-ben választotta tagjai közé.
Franciaországban halt meg, az életéhez illő napsütötte csendben. Korunk legnagyobb magyar irodalomteoretikusa volt.„
Szerdahelyi István
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése