2011. október 11., kedd

Leszállt a medve az égből

Kosmak-erdei ének
(manysi)

Barlangom aranyos szádján

kikelek[12].
Házam hét tetőnyílásán
kimegyek.
A föld fehér takarója
szétfoszlott -
imitt-amott csillognak még
hófoltok.
Cammogó három lépéssel
házam táját elhagyom.
Soká vagy nem soká járok,
hát egyszer csak fenn vagyok már
egy magas domboldalon.
Forgó égbolt hét környékét
nézi szép csillagszemem:
hát egyszer csak erdőt látok -
három hosszú télen át ott
heverészem csöndesen.
Gyöngéd fiút, gyöngéd lányt szülő erdőm,
gyöngéd fiút, gyöngéd lányt ellő erdőm
fáit némán kémlelem:
jobb oldali félszemem
megtelik könnyekkel -
vajon miért könnyezem?
Tán utolsó
nyaram érkezett el?
Jobboldali félkezecském
könnyeim letörli -
sűrű sásfüves mocsárhoz,
kákafüves szép mocsárhoz
kezdek bandukolni.
Ott a vízbe letekintek:
hét daru áll, egész falka,
szárhegyig a vízben.
Darufalka az iszapban
apró halakat les -
szarvascsorda kapál, kapar:
lágy moszatra éhes.
Én sűrű fűcsomó mögül
ólálkodom rájok,
odébb lépek, vastag fának
törzse mögé állok.
Három híres ugrásommal
közelükben termek,
támadó nagy ordításom
hogy felharsan: daru, szarvas
hirtelen megdermed.
Így állnak ott megdermedve
egy-két pillanatig:
látják, jön az állat-öreg[13] -
szarvas iramodik;
daru sem vár veszteg,
szárnyaiktól a levegő reszket.
Ahogy a hét daru felszállt,
rájuk feledkeztem,
jósló jelet kértem tőlük, kérdezgetni kezdtem:
„Ha tudod, hogy tovább élek,
darufalka, fordulj délnek.
De ha ez az utolsó nyár,
ha több nyarat nem érek már:
hét daru, fiókdaru,
fejes darufejedet
éjszak felé fordítsad!”

E nyáron kelt gyönge húsú darufi

fejes darufejét,
ím, éjszaknak fordítja,
nem pedig délnek.
„Apád rohadt vére! Kerülnél csak kezembe,
sapka-ronggyá, kesztyű-ronggyá
tüstént széjjeltépnélek!”
*
Már egy falás füvet nem találok,
egy falás faágot sem találok.
Soká csatangoltam, egyszer csak
magtörő holló nénémasszony
arasznyi hosszú cirbolya-tobozt
csőrébe fogva, ím, arra szállott,
kezem összecsapom, csak úgy csattan,
támadó nagy hangon ordítok ottan.
Hatalmas hangom ő
hallja megriadtan,
arasznyi hosszú cirbolya-toboza,
íme, földre pottyan.
Valamit motyogott, kapkodott,
szárnyával dühösen csapkodott,
maga pedig tovább repült, odébb szállott.
Én most telő hold hetén át
holló néném leejtett
arasznyi hosszú cirbolya-tobozát
keresgélem - megtalálom!
Tízfogú fogas számba gyömöszölöm,
s lapulevél-vastag hájjal
hájasodom.
Magtörő holló néném a minap
valami szitokfélét motyorékolt,
de a motyogásban jó tanács is volt:
„Toboztermő tobozos erdőt
te talán nem hallottál, nem láttál?
Toboztermő tobozos erdő
a kosmaki erdő!”
Kosmaki erdő tudom, merre van,
hát útnak eredtem.
Sűrű cirbolya-fenyves széléhez érek:
féltobozok, tobozdarabok
hevernek szanaszét leverve ott lenn.
Féltobozokat, tobozdarabokat
összeszedem.
Amint felnézek:
cirbolya-fenyőn arasznyi hosszú
cirbolya-tobozok
állanak sűrű, szép rendben ott fenn.
Hölgymenyét húgom módjára
fölkúszom én ügyesen,
toboztermő cirbolya-fenyő
tobozát leverem.
Nyakörvös két bocs-fiacskám
zuhogó sok toboz láttán
hajba kap.
Szól az egyik: „Ezt a tobozt anyám nekem küldte!”
Szól a másik: „Ez a toboz épp nekem repült le!”
Szól az egyik: „Ha csakugyan neked repült le:
élelmet kereső élelmes ember
puzdrában pihenő ízes nyílvasát
énbelém lője.
Ha pedig nekem repült le:
élelmet kereső élelmes ember
puzdrában pihenő ízes nyílvasát
tebeléd lője!”
Hirtelen lekúszom. Tízujjas kezemmel
őket fültövön teremtem:
„Apátok rohadt vérei,
maradjatok csendben!
Az ördögfajzat most békén hagy bennünket,
hát mért ingerlitek?
Az ördög fattya most nem bánt bennünket,
hát miért idézitek?”
Felnézek: toboztermő tobozos ág
még mindig maradt fenn:
hölgymenyét húgom módjára fölkúszom ismét,
azt a toboztermő tobozos ágat
tördelni kezdem.
Az ám, nem törik le.
Tördelem ismét: leszakad recsegve.
Tízujjas kezem megcsúszik,
ág hegyére esem nagy zuhanással:
hármas szügyem közepén,
íme, a hegyes ág
hirtelen felnyársal.
*
Éjszak felől zord szél lenget engem ottan,
dél felől lágy szél lenget engem ottan.
Padlás nyír-háncs puttonya leng így,
melyben gazdag lány apjáról maradott
hozományát őrzi -
padlás nyír-háncs puttonya leng így,
melyben pénzes lány anyjától maradott
kincseit őrzi.
A gazda legkisebb fiának,
ím, e toboztermő tobozos
erdőre menni kerekedik kedve -
a gazda legkisebb fia,
ím, a toboztermő tobozos erdőben
megtalál engem.
Kincs-őrző szépséges szép nyírháncs-puttonyt,
ott lever engem,
étek-tartó szépséges szép nyírháncs-puttony:
ott heverek lenn.
A gazda legkisebb fia
rekettye-fűz-vesszőből batyutartót fon,
rekettye-fűz-vesszőből font batyutartóhoz
odakötöz engem.
Gazdasszonyom szépséges szép fia
hátára vesz engem.
Hosszú vagy rövid ideig cipel,
hát a falu szélén lányok visongatnak,
oda érkezünk el.
Gazdám szépséges szép fia,
mint akit étlen-szomjan tartanak,
olyan éles hangot ad -
erőtlen kezű nők serege vár ottan,
s mint a vízben evickélő hím evet:
lucskosak leszünk, úgy nyakon öntenek.
Gazdasszonyom szépséges szép fia
maga ácsolta szép házba
becipel engem -
hol a ház kontyos asszonyának
tűzre rakott szurkos fájától füstösek a falak:
odavisz engem.
Három éjt, három napot
vígan üldögélek benn,
sima posztóval kibélelt
puha meleg fészekben[14].
Szememre rakott finom ezüstpénzen át
csendben nézdegéltem,
csikózsírral tele bőséges tálat
öt éjen, öt napon át
mutogattak nékem.
Kézcsavargató szép játékok közt
ottan mulatoztam -
lábcsavargató vidám táncokat
jártak el ottan.

Fordította: Képes Géza (Leszállt a medve az égből 239.)


http://webcache.googleusercontent.com/search?q=cache:Q9jr3zArOG4J:www.ramnah.hu/szoevegek.html+Lesz%C3%A1llt+a+medve+az+%C3%A9gb%C5%91l&cd=41&hl=hu&ct=clnk&lr=lang_hu

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése