Arany János: Válasz Brassai Sámuel ismerettyűjére

ARANY JÁNOS (1817–1882):
VÁLASZ BRASSAI SÁMUEL (1800–1897) ISMERETTYŰJÉRE

(részlet)

„Az olvasóhoz. Az előszóban tett ígéretnél fogva elő kell adnom, mi oknál fogva nem jelenhete meg a Szépirodalmi Figyelőben, jelent, még jún. 6-án fölküldött cáfolatom. E lap tisztelt szerkesztője, Arany János úr által, két ízben írt magánlevelében, az kívántatott tőlem, hogy habár Brassai úr, mint sárdobáló szekérkerék bánt velem, én ellenben hímes tojással bánjam Brassai úrral. Hiszen úgy bánom! de hogy karcolás közben a tojás itt-ott betört, nem tehetek róla. Szabad volt-e Brassai úr ama kilencszarvú buzogányából, mely büntetlen fejemet megsebzé – s melyeket a t. szerkesztő úr letörni nem tartá valónak – éles hegyű nyilakat gyártanom, valamint a szerkesztői jogokhoz tartozó-e, e nyilak elé hárító pajzsul vétót emelni? – Ítéld meg tisztelt olvasóm! Nemde te azon hitben vagy, hogy gunyoros hangú támadó kritikára lágyan írassék-e az antikritikára, vagy szinte gunyoros hangon, az egyedül a megtámadott féltől függ? „Természetes”, fogod mondani. Én is e hitben voltam, de végére jártam a szerkesztő úrnál, hogy: nincs igazunk! Azaz igazunk van, ha Brassai úr kritikája adatik, de midőn Szemere antikritikájának kelletnék adatni: nincs igazunk. Szerkesztő úr olyformán bánik lapja minden mások fölött kiváltságokkal bíró kedvencével, mint anya gyermekével, midőn ezt az udvaron szemközt jövő pulykakakas elől kötényébe rejti. Brassai úr valóban a szerkesztő úr által elkényeztetett – öreg gyermek, s a kényeztető dajkának csak örülnie kellene, ha vásott gyermekét ez s amaz kissé megfenyíti, s legalább néhány percre megjavultan – adja vissza ápoló ölébe.”

Íme, ez nagy vád a részrehajlás, igazságtalanság vádja. Tartozom a közönségnek rövid felvilágosítással.

Brassai úr ’Nincs már ismerettyű’ című cikke megjelent a Figyelőben 1861. december 12-én és 19-én, az első félévi folyam 6. és 7. számaiban. Erre Szemere M. úr, csakugyan mint írja, 1862. június 26-a táján küldött be hozzám öt és fél ív, igen aprón és sűrűn írt cáfolatot, azzal a kijelentéssel, hogy ez az egésznek csak mintegy negyed része. Méltán gondolkozóba estem, vajon kedvesen veszik-e olvasóim, ha ez úgyis elcsépelt tárgyat, ennyi idő múlva, ismét fölmelegítjük, s legalább 10–12 számon, s ugyanannyi héten keresztül folyvást azzal mulattatjuk. De, bár késett Szemere M. úr a felelettel, ahhoz való jogát nem tekintém elévültnek, s a barátság is ösztönze, hogy nem tekintve cikke hosszúságát, lapomban helyet adjak neki. Csupán azt sajnáltam, hogy itt-ott oly kifejezések fordulnak elő benne, melyeket sem az irodalmi hanggal, sem különösen a Figyelő eddigi modorával megegyeztetni nem tudtam. Ily esetben a szerkesztő teheti – én is tette a mások, és legtöbbször Brassai úr cikkeivel –, hogy módosít, szelídít rajta, ki is hagy, anélkül, hogy erről a szerzőt értesítené.

De Szemere Miklós irányában – kinek sérthetőségét tudva, barátságát kockáztatva nem akarám – kíméletesebb módon kívántam eljárni. Magánlevelet írtam hozzá, hogy őt – nem az egész, nem is jelentékeny résznek, nem valamely okoskodásnak vagy állításnak – hanem csak néhány szónak s egy pár mondatnak kihagyására, vagy legalább szelídítésére bírjam. Az evégre kijelölt helyek Szemere M. úr cáfolatában ím ezek valának:

„– Kolozsvár most képzetemben: Erdély falán függő óriási kakukkos óra, melyből Brassait, mint szárnyát rezgető dühös kakukkot látom kiugrani ellenem, tizenkétszer kiáltva, hogy ütött végórám.”

„– Azonban, ha ez: „oly messze esik a szótól a tett, mint földünk a Szíriusztól”, csakugyan rossz: tegyük hát így: oly messze van, mint Brassai úrtól a humánus modor.”

„– Brassai úr, mert minden más emberrel ellenvéleményben van – nem ember!”

„– A védelem nemtelen (ti. amellyel Brassai Rousseau-t védi).”

„Brassai grammatizálását „rézgyertyatartóval” stb. csapta fültövön Arany.”

„– Fogom kérni Erdélyi János barátomat, hogy az általa kiadott „Közmondások könyvében” – ehelyett: „kiugrott mint nyúl a bokorból” ezt tegye: kiugrott mint Brassai Wieland szobájából.”

„– Most, tisztelt olvasóm, Diderot hozatik fel ellenem… Ugyanazon ismeretes modorral, mely Peti Józsefet „előhasú filozófusnak” nevezte. Nemde t. olvasóm, ha igaz azon állítás, hogy a nem mindennapi emberek fokozott elméssége közel haláluk előjele, – akkor a mi Brassaink halála még igen messze van! Ez elmésségre csak annyi megjegyeznivalóm van, hogy ha Peti József a filozófiában a korral haladó „előhasú”, akkor Brassai úr, a kortól elmaradott „utóhasú filozófus.” – S nemcsak a bölcsészetben, de a szépművészetben is. Mi valóban nagy kár, mert Br. úr egyetlen lehetne nemében. Miután ti. a vallásban (melyben a spekulatív eszme a három egység) unitárius; a bölcsészetben (hol egységre kell törekedni) dualista; ha még a költészetben, ahelyt, hogy a klasszicizmus kizárólagos híve, – a klasszicizmus mellett a szimbolizmust s romanticizmust is szeretné, ekkor, mint egy személyben: unitárius, dualista, trinitárius, nevezetes példány volna e földön.”

(Az unitárius szóra csillag alatt ez volt megjegyezve Sz. M. kéziratában: „Hogy vallását itt előhozom, remélem, nem fogja Br. úr sértő szándéknak venni. Én minden vallási meggyőződést tisztelek.”)

„– Agyonütötte ön (ti. Brassai) elvét saját kezével… Ön, sok oldala ismereteit tekintve, az igaz, hogy valóságos könyvtár, de (közbeszúrva: olykor) felfordult könyvtár.”

„– Brassai úr valóban mellőzhetetlen tagja az emberiségnek: fölkel naponként, mint a Rabbinusoknál a sötétség szellemének királya, Aschmedal – bölcsessége kútjából, hogy tudományra tanítsa a földet és eget.”

„Brassai úr, ki nem „tyróból magister” de minutiarum magister, s Néróként a legyeket csapkodja.”

Ím, ezen helyen valának a kezembe jött hatodfél ív kéziratban, melyeket Sz. M. úrnak első levelemben kijelöltem, mint olyanokat, hol lágyításra, illetőleg kihagyásra volna szükség. A tisztelt olvasó látja, hogy ezek módosítása által nem sokat szenvedhetett volna Szemere úr okoskodása, mert valóban, ha csak ily argumentumai volnának, nem sokra menne velük. Hanem ő, nem minden ingerültség nélküli válaszában azt felelte, hogy „egy betűt sem enged” változtatni, se’ kihagyni. Újra írtam neki, és kérve kértem, hagyja legalább a nagyját elsimítani, az olyat legalább, mint az unitárius vallás emlegetése, melyet, írám, jegyzése dacára könnyen vallási csúfolkodásra magyarázhatnak; „alkudjunk meg” mondám, lássuk mit enged szelídíteni, mit elhagyni. A válasz éppoly kereken tagadó lőn, mint először. Mit vala tennem, mint, kívánságához képest, visszaküldeni kéziratát.

[…]

Digitalizálták a Magyar Tudománytörténeti Intézet munkatársai,
Gazda István vezetésével.

mek.oszk.hu/05100/05143/pdf/Arany_Brassainak_Valasz.pdf