Herman József (1924-2005)
Lezárult egy tudós életműve: Herman József akadémikus nyolcvanegy éves korában elhunyt. A gyász nehéz pillanata nem kedvez a mérlegelő összegzésnek – bár nyomon követhettük a gondolatvilág szigorú logikájú bővülését, az utolsó időkig nem lankadó lendületet. Mégis, az első visszapillantás szükséges és talán vigasztaló e fájdalmas órán, hogy megfogalmazzuk: miben s miért érzünk űrt, s mit jelentenek valójában a lexikon száraz adatai, hogyan függenek össze a pálya állomásai, mi az emberi fedezete megannyi címnek, rangnak, érdeméremnek, amit a szomorú híradás felsorol.
Három vonulatot biztosan megkülönböztethetünk az emlékezés során: fel kell idéznünk a tanárt, a szervezőt és a nyelvtudóst. Sokatmondó adat: Herman József francia-latin szakos tanár volt. Óráin az egyetemi hallgatók az intellektuális világosság és a derűs problémafelfogás ritka ötvözetét élhették át, olyasmit, amivel a ”való világ” nemigen kényeztet el, kiváltképp ha valaki – s így élt Herman József – részt is akar venni e való világban. Ma már tudható: biztos fogódzó volt számára a görög-római antikvitás, ahol az irodalom kiérlelt formái mögött meg tudta pillantani a nyelv vibráló sokrétűségét, érzékeltetni a hajdanvolt beszélők nyüzsgését és a nyelvtörténet számára oly fontos kommunikatív stratégiáikat. De nem kevésbé tette magáévá a franciás szellemet, amely, mint mondják, könnyed és elegáns – tudott és szeretett ilyen lenni Herman József –, s amelyből mégis egy sötét és feloldhatatlan ellentmondásokkal telt irodalom is kisarjadt: a nagy Roland végletes hősiességét és komor bukását csak egy Herman-órán lehetett igazán megérteni. Azért is, mert mindebben nem volt semmi ”ex cathedra”: inkább ”ad hominem”, az emberhez magához szólt ez a tanítás, tömör és új fordulatokat kereső magyarsággal, hajlékony franciasággal, majd külföldön németül és olaszul is. A tanári pálya állomásai: budapesti kezdetek után 1959-1970 között a debreceni, majd 1975-től ismét a budapesti bölcsészkar; 1992-1999: a Velencei Egyetem, közben vendégtanárságok Párizsban és német egyetemeken.
Herman József írásainak jegyzékét áttekintve feltűnik, hogy sok energiát szentelt a felsőoktatás kérdéseinek, amelyek húsz-harminc évvel ezelőtt sem voltak egyszerűek. Ezek az írások azonban csak melléktermékei annak a szakadatlan szervező munkának, amelyet – a világ dolgaiban részt venni kívánó tanárként és tudósként – fontos posztokon felvállalt. 1957-ben ő szervezte újjá (és alapozta meg mai formájában) a debreceni Francia Tanszéket, amelyet korábban kényszerszünetre ítéltek; a debreceni bölcsészkarnak dékánja is volt; 1970-től 1975-ig az UNESCO felsőoktatási osztályát vezette, majd Magyarországra visszatérve tapasztalatait a Felsőoktatási Pedagógiai Kutatóközpont igazgatójaként és minisztériumi főosztályvezetőként tudta kamatoztatni. Felmerülhet a kérdés: aki akták között, irodák hierarchiájában, a hivatalnak packázásai közepette dolgozott, talán egy másik Herman József volt? Bizonnyal mondhatjuk, hogy nem: bár mintaszerű hivatalnok volt a szó nemes értelmében, pontos és elegáns egyszerre, soha nem tette önmagában zárójelbe a tanárt és a tudóst; egyszerűen tudta, hogy a világnak jobbulnia kell, s ehhez a rábízott terület rendbentartójaként és fejlesztőjeként – hozzátehetjük, a butaság üldözőjeként – mindenkor hozzájárult. 1982-től tíz éven át, immár tudományos szakterületén a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetét vezette, úgy is mint a magyar nyelvtudomány századvégi megújulásának tevékeny, régit és újat gondosan mérlegelni tudó részese.
Túl a halandó tanítványokon és a forgandó intézményeken, Herman József emlékezetét hallatlanul gazdag és mélyre hatoló tudományos munkássága fogja legtovább fenntartani. Pályaívében már első látásra az egymást követő lépések logikája, a szélesedő távlatok következetes kidolgozása tűnik fel. A kérdésfeltevés kezdettől a nyelvtörténetre vonatkozik, tehát olyan problematikára, amely alapvető emberi funkciót érint, a nyelvet, de arról az oldalról, ahonnan a legnehezebb számot adni róla: a változás tényezőinek oldaláról. Az, hogy itt tényezőt mondunk és nem okot, már a munkásság eredményeiből adódik: a nagy nyelvtudósoktól, Herman Józseftől is megtudhatjuk, hogy a változás okai valahol messze lappanganak, a nyelv adott szerkezetéből és a külső körülményekből adódó szövevény mögött. Innen is érthető a részletek kidolgozásának fontossága, és mindjárt leszögezhetjük, hogy egy olyan nagymúltú és a világ annyi nagy egyetemén igényesen művelt szakterületen, amilyen a latin és az újlatin nyelvészet, Herman József elmélyültsége, pontossága, filológiai megbízhatósága méltó az elődökhöz. Mintaszerű már az ófrancia szórendről írt doktori értekezés (franciául megjelent 1954-ben), ahol a szerző helyes érzékkel nyúl egy később is sokat vitatandó kérdéshez, a francia nyelv egyfajta szórendi merevségével kapcsolatban. Eközben halad a tényfeltárás egy másik, a továbbiakban meghatározó terepen: a vizsgálat tárgya az újlatin nyelvek kialakulása – a latin nyelv átalakulása sok tekintetben új típusú nyelvekké és ugyanakkor végbemenő területi feldarabolódása – : ”klasszikus” probléma tehát, a dokumentáció módszere azonban megújul. Herman József az első évezred első századaiból ránk maradt latin feliratokat tekinti át újra, a nyelvi változásokat régiónként statisztikailag elemezve, s amennyire lehetséges, rekonstruálva a feliratállítók társadalmi helyzetét, viszonyát a romanizációs folyamatokhoz s így eljutva a nyelvi változás fentebb említett körülményeihez. Az eredmény sok régebbi gyűjtő és feldolgozó némileg mechanikus leltáraival ellentétben az anyag szociolingvisztikai feltérképezése és pontosan megfogalmazott elképzelések egyes nyelvi formák eredetéről és terjedéséről – csupán példaként említsük az Acta Antiqua c. budapesti akadémiai folyóiratban megjelent 1954-es cikket, amely egy apró részletkérdésen (egy szabálytalannak tűnő latin igealak pannóniai elterjedésén) keresztül mutatja be a klasszikus nyelvföldrajzi módszer modern változatát. S a nyelvtörténészt szintén kitűnő problémaérzék vezeti, amikor első szintetikus munkájának tárgyául az újlatin alárendelő kötőszavak kialakulását választja: ez a könyv (Berlin, 1963) egyszerre szól egy elpusztult nyelvi részrendszer (a klasszikus latin kötőszórendszer) új kombinációkkal történő helyettesítéséről és a nyelv és logika között fennálló viszonyról, amely valamilyen töprengés formájában a későbbi munkákban is jelen van.
Ezek az előkészületek vezettek el a szerző következő, legismertebb és legnagyobb sikerű szintéziséhez, amely a latin nyelv népi (vagy ”vulgáris”) változatát mutatja be, biztos kézzel rajzolva meg az irodalmi és a népi latinság közötti nyelvi eltéréseket és ugyanakkor a nyelvet átalakító tendenciák gyors felszabadulását egy gyorsan változó, a klasszikus kulturális hagyománytól sok szempontból elszakadó világban. A könyv Párizsban jelent meg 1967-ben, de a szerző szinte élete végéig dolgozott rajta, hiszen egymást követték a fordítások (a japán, a spanyol, az angol, végül a magyar is). És mégis: ez az összegzés is előkészületnek bizonyult azon tanulmányok sorához, amelyek – a modern szociolingvisztika úttörő nyelvtörténeti alkalmazása révén – a továbbra is gondosan átvizsgált nyelvi változásokat egyre inkább a nyelvi közösség belső szerkezetében helyezik el s ugyanakkor viszonyítják a beszélő nyelvi tudatához, a régi szerzők önvallomásainak segítségével is. E tanulmányok impozáns gyűjteményét a tübingeni Niemeyer kiadó jelentette meg 1990-ben; a második kötetet a szerző – nehéz kimondani – nem láthatta már.
Herman József – úgy is mint több hazai és külföldi, latin és újlatin témájú konferencia szervezője és briliáns előadója – a nemzetközi tudományos közösség megbecsült tagja volt; a Magyar Tudományos Akadémia 1982-ben levelező, 1987-ben rendes tagjává választotta. Nem mondhatjuk, hogy érdemeit, tudását, eredetiségét ne ismerték volna el. Ahhoz azonban, hogy őt magát jobban megismerjük, olvasnunk kell műveit, melyekből nem-nyelvészként is megtanulhatjuk, hogyan vezet a nyelv megismerése mind súlyosabb kérdésfeltevésekhez és végül a beszélő egész lényét és egész környezetét megérteni akaró humanizmushoz. A példa, amelyet idézhetünk, szomorúan aktuális. Élete vége felé Herman József tanulmányt írt a rómaiak által manes isteneknek nevezett alvilági lényekről, akik a holtakat fogadják: nevükről, jelenlétükről a feliratokon, képükről a nyelvi tudatban. A gondolatmenet a nyelvről az emberre tevődik át itt is, és felidézhet bennünk egy tömör latin sírfeliratot: ”Itt vagyok és nem vagyok”. Hic sum et non sum. Válaszoljuk: köztünk leszel. Hic es, sed eris inter nos.
Kiss Sándor
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése