MAGYAR NYELVÉSZ PÁLYAKÉPEK

Recenziók 

1. Büky László

2. Terts István

1.

BOLLA KÁLMÁN SZERK. 2006: MAGYAR NYELVÉSZ PÁLYAKÉPEK ÉS ÖNVALLOMÁSOK 2.

BUDAPEST. ÚJ MANDÁTUM KÖNYVKIADÓ, ZSIGMOND KIRÁLY FŐISKOLA, 691 LAP

Amint az első kötetről írott ismertetőm végén mondtam, Bolla Kálmánnak a második kötettel teljessé váló kiadványa, amint előzménye is, nem méltányolható és becsülhető eléggé a magyar nyelvészeti tudományosság számára.

A második kötet lingvistáinak felsorakoztatása -- Kálmán Bélától  Zsilka Jánosig -- az előző kötettel formai és tartalmi azonosságban van. Az előző kötet nyelvészeinek pályára jutás módjában oly jellegzetességnek látszó kerülőút továbbra is jellegzetes (Kálmán Béla, Kovalovszky Miklós, Nyomárkay István ), többen maguk is vallanak erről (Károly Sándor, Kiefer Ferenc, Kiss Lajos, Róna-Tas András, Szabó T. Attila). A véletlennek tulajdonítja nyelvésszé válását Szépe György és H. Tóth Imre. Az egyetemi évek Szegeden, Debrecenben, Budapesten és a Báró Eötvös Kollégium továbbra is meghatározó. Ritka kivétel Szabó T. Attila, aki ezt mondja: „[...] a Kruzsokban fejlődtem én tulajdonképpen igazában nyelvésszé” (420). A (budapesti) nyelvészek asztaltársasága persze a korszak nagy tudósaiból állott. A nagy múltú, fehérasztal melletti összejövetelekről l. Sipos 1995:8. Az említett városok egyetemein dolgozó tudós tanárok neveit ismét sorolhatnánk rendre az első kötetről írtaknak módján. Kivételt tehetni, Kiefer Ferenc mondja, hogy Amerikában vált nyelvésszé (63), ifjan ő egyébként nagy kerülőút bejárója. Aligha véletlen, hogy -- amint Herman József tájékoztat róla -- értekezését „meg kellett védeni egy ultrakonzervatív nyelvészeti potentáttal szemben, aki nem értette, hogy a könyv miért tartozik a nyelvtudomány körébe” (75). (Különben e kortársunktól van idézet az előző kötet ismertetőjében a hagyományos és modern nyelvészek közötti bizonyos szembenállás kapcsán.)

 Az is figyelemreméltó kortörténeti adalék, hogy azok, akik a XX. század első felében jártak elemi iskolába, ottani tanítóik hatását is mint fontosat említik, így Szathmári István két tanítónőjére is emlékezik. Mások piarista gimnáziumukra emlékeznek (Rédei Károly). A kitartó munkára való nevelődést  a fiatalkori családi körülmények is többeknél befolyásolták, a hagyományos paraszti gazdálkodásban való részvételről szól például Papp László, Szabó József Végh József. „A pápai kollégiumban mint asztal terítő szegény gyerek beletanult a társas élet hierarchikus rendjébe [...]” 135) -- írja Lőrincze Lajosról Szende Aladár, Többeket hosszabb-rövidebb (közép)iskolai pálya edzett a későbbi kutatói vagy egyetemi pályára (Kálmán Béla 10 évet, Kovalovszky Miklós 20 évet, Nyomárkay István 10 évet tanít, s mások több-kevesebb ideig: Subosits István, Tompa József).

 A XX. század második felének magyar történelmét szomorú hozadékkal közvetve és közvetlenül eredményekkel befolyásoló marxizmusnak is van híve (Telegdi Zsigmond, akinek életét viszont egy másik (tév)eszme siklatta munkaszolgálatba (amint Szépe György megírja, 576). Egyébként a két kötetben a szocializmusnak nevezett korszakban élvezett előnyeiről vagy sérelmeiről, ha jól láttam, senki nem szól. Ennek oka lehet, hogy az előbbiekről, ha voltak, természetes volt hallgatni, az utóbbiak többnyire valamilyen személyi vonatkozásokkal függ(het)tek össze, további ok: a magnófelvételek zöme még szovjet megszállású hazánkban s a diktatúra idején készült. Ritka az is, ha a kortársi méltatásban valakinek a magyarsága és gerincessége említtetik, mint Kiss Lajosé (104, 102).

A Nyelvtudományi Intézet alakulása óta számos nyelvész életpályájában fontos tényező (Kiss Lajos, B. Lőrinczy Éva, J. Soltész Katalin, Szende Tamás, Vértes O. András és mások). Az intézet történetének valahai részletes megírásához az itteni adatok nélkülözhetetlenek lesznek, vö. Kiss 2001.

Föl-föltűnnek a nyelvészek szakmán kívüli képességei is: Lakó György zongorázik, Mollay Károly rajzol, fest. (Az előző kötetből tudhatni, hogy Domokos Péter gordonka-, Elekfi László orgonaszakos volt.)

A mindennapi életkörülményekről ad beszámolót Agyagási Klára, aki az egyik Szegedre hetente utazó tanárról ír, (akinek „tanári szobája, éjszakai szállása, az altajisztika szak tanterme, könyvtára és olvasószobája” ugyanaz, 365). Hasonlót írhatnók Károly Sándorról, Büky Lászlóról -- Kemény Gábor célzott is rá, I: 326 -- és a szintén éppen a szegedi Fried István Herder-díjas irodalomtörténészről is...

 A tudományos címekről, fokozatokról az első kötet kapcsán már esett szó. Úgy látszik, az újabb idők tudósai már fontosnak érzik ezeknek pedáns rögzítését, hiszem már van, aki hat effélét felsorol alkalmaztatási beosztásai, minősítése stb. mellett (498). Egy kolléga pedig tizenvalahány tanszéki és intézeti sorozatot mutat be, amelyek kiadásában bizonyára közreműködött (286--9), az egyik húsz tételes listában egyebek mellett van disszertáció „A vastagbélrák megelőzésének lehetőségei és korlátai” címmel is, s mindössze egyedül a kollégáé nyelvészeti témájú (288).

Persze nyilvánvaló az is, s érdemes róla szólni, hogy önálló könyv nélkül és bizonyos fokozatok nélkül is vannak kitűnő pályatársak (a kötetben szereplők között is, meg a kötetbe nem jutottak között is). Ennek fordítottjáról (is) bizonyára az utókor dönt. -- Érdekes látlelet, hogy a hetvenkét nyelvész közül mindössze két nő szerepel (B. Lőrinczy Éva és J. Soltész Katalin). Ha néhány kimaradottra gondolunk a kortársak közül, talán fél tucat kolleginával számolhatnánk. Egyébként vannak a kötetből saját elhatározásból hiányzó nyelvészek is, amint a szerkesztő az előszóban megjegyzi (I: 7).

 Bolla Kálmánnak e kötettel teljessé vált pályaképsorozata, amely a benne lévő hetvenkét nyelvész szakirodalmi munkásságának bibliográfiája révén is  a magyar nyelvészeti tudományosság kincsesbányája. Bizonnyal a (számító)gépes használatra alkalmas lemezkiadás sem várat soká magára.

Büky László

***

Kiss Lajos 2001: A nyelvtudományi Intézet fél évszázada (1949--1999)
    Linguistica, Series C, Relationes 12), A Magyar Tudományos Akadémia
    Nyelvtudományi Intézete

Sipos Balázs 1995: Egy tudós-asztaltársaság. A százhúsz éves Kruzsok, 
    Magyar Nemzet, február 13.

In: Nyelvtudomány II. Új folyam. AUSz Sectio Linguistica XLIII. Szeged, 2006. 243--5.

***

2.

Bolla Kálmán (szerk.) Magyar nyelvész pályaképek és önvallomások I-II. (Művelődés és Kultúra 1.) Új Mandátum Könyvkiadó - Zsigmond Király Főiskola: Budapest, 2005. 656 + 691 p.

A hetvenes években az ELTE Fonetikai Tanszékén a rendelkezésre álló infrastruktúrát és szaktudást kihasználva Bolla Kálmán professzor irányításával egy sor (akkor) kortárs nyelvész önvallomását vették fel videóra (egy portré – Szépe Györgyé – nem monológ. hanem interjú: ő Horányi Özséb kérdéseire válaszol), majd ezekből bibliográfiával és méltatásokkal kiegészítve 1994 és 2002 között 51 füzet is megjelent. A „videó-portré" sorozat neve először A hetvenes évek magyar nyelvészei. Pályaképek és önvallomások, majd Magyar nyelvész pályaképek és önvallomások volt. A jelen kiadvány ennek a sorozatnak két kötetté tördelt, többszörösen kiegészített és – ami a legfontosabb – immár nyilvános könyvforgalomban elérhető változata. (A szó szoros értelmében „elérhető”, hiszen a másfélezer oldalas munka 4480 forintos ár: a mai viszonyok között nem számít soknak.

    Az ilyen formájú „pályaképek és önvallomások” műfajnak ez tudtommal első képviselője (legalábbis a tudományban, mert a politikai történelemben hasonló „oral history” interjúk már készültek, de egyedileg), de az a – jobb szó híján – mozgalom, hogy sikeres nyelvészek (eléjük tett kérdőívre válaszolva vagy kamerába beszélve) mintegy kollektíve visszatekintsenek életükre és munkásságukra, és ez nyomtatásban közzétetessék, már legalább negyed évszázados.

    Maga az alapötlet – ha úgy vesszük – persze sokkal régibb: Szent-Györgyi Albert ugyanis így kezdi Lost in the Twentieth Century című önéletrajzi vázlatát: Szülővárosomban az a mondás járja, hogy az a létező legolcsóbb temetés, ha az ember kezébe fog egy szál gyertyát és maga megy ki a temetőbe.” (A jellemző című írás eredeti megjelenési helyét nem ismerem, csupán másolatban olvastam – hogyan is lehetett volna másképp, hiszen Szent-Györgyi Magyarországról való távozásának pikáns és a hivatalos verziótól igencsak eltérő részleteiről is szól.)

    Boyd H. Davis és Raymond K. O'Cain szerkesztésében 1980-ban jelent meg Amszterdamban a First Person Singular című kötet, alcíme szerint Papers from the Conference on an Oral Archive for the History of American Linguistics, 16 nyelvész önportréjával (tudtommal azóta már a folytatása is napyilágot látott).

    A címet innen kölcsönözve 1991-ben jelent meg Sz. Bakró-Nagy Marianne és Kontra Miklós A nyelvészetről – egyes szám első személyben című kötete (az MTA Nyelvdományi Intézete kiadásában). 30 magyar nyelvész előzetes kérdésekkel irányított vallomásával.

    Nem a bibliográfiai pontosság igénye vezet, amikor kiegészítem ezt a listát.

    Mario Wandruszka német romanista 80. születésnapját olyan kötettel köszöntötték. melyben 44 kartársa számol be életéről, munkásságáról (Hans-Martin Gauger és Wolfgang Pöckl (szerk.): Wege in der Sprachwissenschaft. Vierundvierzig autobiographische Berichte. Festschrift für Mario Wandruszka.Günter Narr Verlag: Tübingen, 1991.). Szokatlan emlékkönyv-megoldás – igaz, nem az első, melyet Wandruszka kapott –, de „bejött” az alkalomtól függetlenül is: nagyon olvasmányos és tanulságos kötet állt össze.

    Egy csak korlátozottan nyilvános hasonló jellegű kötetről: 1997-ben Győrben jelent meg azAnyanyelvünk vonzásában. Nyelvtudósok, nyelvészek és nyelvművelők Győr-Moson-Sopron megyében(szerkesztője Hérics Lajosné, kiadója a győri Kazinczy Ferenc Ginmázium), a Kazinczy-verseny döntőjére készült a nyertesek számára ajándékul. Ebben Wacha Imre alapos biográfiai tájékoztatója, afféle megyei rryelvész-lexikona után 100 oldalon „vallomások – anyanyelvi életrajzok” következnek. (Érdekes: ahogy az országok közül Svájc vagy Dánia, úgy a magyarországi megyék közül Győr-Moson-Sopron tűnik a nyelvészeket legbővebben termőnek – igaz, ide bekerült az a Bárczi Géza is, akinek csak a szülei éltek Győrött, és ők is csak egy ideig... )

    Végül: nemrégen jelent meg a Palatinus Könyvkiadó Születtem... című sorozatában (magyar képzőművészek, írók és színészek önéletrajzai után) a Magyar tudósok önéletrajzai című kötet, benne 84 társadalomtudósé, akik közül majdnem minden negyedik kapcsolódik a nyelvtudományhoz.

    Ezek az említett tudományos önéletrajzok azonban még a hagyományos módon születtek: ki-ki maga fogalmazta meg írásban a mondanivalóját. mégpedig általában valamelyes szerkesztői előkészítés nyomán. A Wandruszka-kötet szerkesztői például egész levélben fogalták össze. milyen jellegű szöveget várnak a felkértektől, melyben ilyesmiket lehet olvasni (csak részleteket idézünk és megszólításként fogalmazva. míg az eredetiben az „illető” szerepelt) „különlegességeket, egyediségeket várunk Öntől [...] Hogyan jutott el a nyelvészethez, vagy a nyelvészet Önhöz? Döntő szerepe volt-e már az iskolának? Mely nyelvész vagy nyelvészek, esetleg más szomszédos szakma képviselői voltak^- a tanárai? Ezek a tanárok lettek-e egyben példaképei? Milyen időbeli és térbeli helyzetet talált a nyelvtudományban, amikor dolgozni kezdett? Mikor és hogyan alakult ki módszerében és tematikájában az, ami munkáját vezette? Vannak-e munkásságában olyan megnyilatkozások, amelyeket ma már, visszatekintve, nem fogalmazna meg?”

    A Bakró–Kontra kötetnél azt a módszert alkatinazták, hogy 6 kérdés köré kérték csoportosítani a vallomást, melyek közül néhány kézenfekvő (a nyelvésszé válás egyéni körülményei, az iskolák, tanárok, mesterek stb. – a személyes hatásokkal bizonyos átfedéssel két kérdés is foglalkozik), két – nem könnyen megválaszolható – kérdés pedig általánosabb érvényű: „1. Mitől nyelvész a nyelvész? Vannak-e olyan egyéniségjegyek, amelyek a nyelvészt jellemzik? 6. Véleménye szerint milyen irányzatok hatottak, hatnak a magyar nyelvészetre?” Mint látni fogjuk, a Bolla-köteteknél nem ezt az utat járták.

    Ezután következett az „audiovizuális” korszak.

    Ha még szélesebben is tájékozódunk (márpedig a „szubjektív tudománytörténetnek” csak az objektívvel szembeállítva – és tulajdonképpen csak az után – van igazi létjogosultsága), ha kicsit szélesebben vesszük a személyek iránti érdeklődést szolgáló munkákat, Magyarországon nincsen sok említeni-szemlézni valónk.

    1976-ban jelent meg (majd azóta néhány utánnyomásban, de mára már csak könyvtárakban elérhető) H. Bottyánfy Éva szerkesztésében a Bevezetés az egyetemi magyar nyelvészeti tanulmányokba című tankönyv (Tankönyvkiadó: Budapest, 1976), és ebben a szerkesztő a szerzője a „Tudnivalók a jelentősebb hazai és külföldi nyelvészekről” fejezetnek (77-120). A 180 röviden összefoglalt nyelvész-életműből 140 magyaré. Míg a Wandruszka-kötet preszuppozíciója az volt, hogy visszatekinteni csak bizonyos távlatból, vagyis életkorban lehet, és ez a felkérésben meg is nyilvánult, a magyar szerző az akkor még élők közül „hatalmi szóval”, a tudományos/intézményi hierarchiában elfoglalt hely alapján döntött a bekerülésről.

    A Domokos Pál szerkesztette Finnugor életrajzi lexikon (Tankönyvkiadó) 1990-ben, a VII. Nemzetközi Finnugor Kongresszusra jelent meg. Bár a szerkesztő javítást és folytatást ígért, a kiadványnak sem módosított változata, sem alternatívája nem jelent meg azóta. Elsősorban az lehet ennek az oka, hogy a kötet nem volt egyértelmű szakmai siker. Bár a szerkesztő szerint nem is próbáltak törekedni „a benne szereplők részletes értékelésére, beható minősítésére' (12), mégis akad jó néhány ilyen kitétel, például: „a magyar nyelvtudomány utóbbi évtizedeinek egyik] legeredetibb tehetsége volt” (171), „rendkívüli pedagógus volt” (29), „kiemelkedő tanáregyéniség volt” (205), „szívós következetességgel és fáradhatatlan utánjárással eléri” (319). „a magyar finnugrisztika egyik legeredetibb. legsokszínűbb, komplex szemléletű egyénisége” (318), „gazdag (s tovább épülő) életművének finnugor hányadát számos főhivatású finnugrista elfogadná összteljesítménynek” (26). Én magam nemhogy szükségtelennek vagy bántónak nem tartom, hanem éppenséggel kedvelem ezt a megközelítést (negatív minősítéssel egyáltalán nem is találkoztam): ezek a megfogalmazások élő emberként állítottak a szakmai közvélemény elé részben már régen meghalt kollégákat. Egy sor igen fontos - mert sorsformáló, de valóban személves mozzanat, amilyen a politikai szereplés, az emigrálás vagy a halál körülményei, egy 1980-as lexikonban természetesen úgysem szerepelhetett.

    Nagyobb baj az, hogy a 750 megjelent szócikkel szemben, mint a szerkesztő kifejti, legalább 250 tervezett és előkészített elmaradt. Ezek közül (listájuk szerepel a kötet végér: véleményem szerint negyven-ötven (valamint a készeknél jó néhány hiányzó adat) esetében ez tulajdonképpen érthetetlen, hisz könnyen beszerezhető információknak látszanak, (legalábbis a ,,kibic” számára).

    1996-ban jelent meg Tübingában a LEXICON GRAMMATICORUM Who’s Who in the History of World Linguistics című monumentalis (és ennek megfelelő árú) kötet (szerkesztette Harro Stammerjohann, kiadója a Niemeyer), melyben 14 magyar nyelvész szerepel a között a másfélezer között, akiket ez a „kikicsoda” szakmai „világörökségnek” tekint: Fabriczius Kovács Ferenc, Farkas Gyula, Gáldi László. Gombocz Zoltán, Gyarmathy Sámual, Kempelen Farkas, Kniezsa István, Laziczius Gyula. Ligeti Lajos, Lotz János. Melich János, Országh László, Szabó T. Attila és Tamás Lajos.

    1966-ban jelent meg az Amerikában élt Thomas S. Sebeok szerkesztésében egy igen érdekes koncepciójú könyv: a nyelvtudomány nagyjainak munkásságát egy-egy (esetenként azonban több) nekrológ mutatja be kolléga tollából: Portraits of Linguists, A Biographical Source Book for the History of Western Linguistics, 1746-1963 (Indiana University Press: Bloomington. London). Nemcsak a magyar származású szerkesztő elfogultsága. hanem a magyar nyelvészet híre is indokolja, hogy a két vaskos kötetben négy magyar szerepel: Gyarmathi Sámuel, Reguly Antal. Gombocz Zoltán, Laziczius Gyula.

    Ennél szélesebb műfaji kitekintésre itt most nincs szükség, ezért csak megemlítünk két nyelvész-önéletrajzot, Vámbéry Árminét (Küzdelmeim. Franklin: Budapest, 1905: reprint Liliom Aurum: Dunaszerdahely, 2001). valamint Goldziher Ignácét (Napló. Magvető: Budapest, 1964).

    Bolla Kálmán és segítői, mindenekelőtt Földi Éva (és a többiek, akik a felvételek szövegének átírásán dolgoztak, ami nagyon nehéz feladat volt, valamint a bibliográfiák elkészítésében közreműködők) kiváló munkát végeztek Annál furcsább tehát ezt olvasni a szerkesztő előszavában (7-8): „Tartozom a szakmai nyilvánosságnak egy közléssel: ezt a munkát teljesen »önszorgalomból« végeztem és végzem. Nem volt sosem munkaköri kötelességem, ezért semminemű anyagi ellenszolgáltatásban nem részesültem, és nem részesítettem senkit sem.” Lehetséges, hogy egy ilyen önzetlen és hatalmas munkát a szakmai közvélemény már csak „bérmunkában” tudna elképzelni?! (Mindenesetre Bolla Kálmán is érzi e ,,vallomás” körülményeinek groteszk voltát, és humorral így folytatja: ,.Erre mondta egy idősebb nyelvész kollégám: »Isten tartsa meg jó szokásodat!« Megtartotta.”)

    A legnehezebb dolguk azonban kétségkívül a meginterjúvoltaknak volt: hihetetlenül nehéz feladat lehetett – egy kivétellel kérdések és kivétel nélkül „forgatókönyv” nélkül – önmagukról beszélni, részben magukat értékelni szemben a kamerával, voltak is, akik szerénységből alig mondtak többet, mint amennyit lexikoncikkekben szokás közölni (a születésnapi köszöntők és a nekrológok ritkán tömörek). Mások, persze, hosszabban nyilatkoznak. Ez az aszimmetria elkerülhetetlen volt, mivel a nyilatkozók nem kaptak szerkesztői instrukciót sem a terjedelemről, sem az érintendő témákról. Egy másik – a szerkesztő által az előszóban fájlalt – aszimmetria abból adódik, hogy az önportrék egy kisebb részét (13-at) nem kíséri sem bibliográfia, sem „kortársi” méltatás.

    Apropó méltatás. A kísérő szövegek szükségképpen inkább méltatások és elemzések; bírálat, esetleg vita nem várható tőlük. (Ilyen „felállás” is igen tanulságos lett volna, de persze szétfeszítette volna e kötetek kereteit és egy egészen más koncepciót valósított volna meg.) Alighanem kényszerűségből döntöttek így a kötet készítői, de azt hiszem, egyáltalán nem ártott, hogy ezek a méltatások/elemzések részben nem erre a célra íródtak, hanem eredetileg születésnapi köszöntők, nekrológok vagy könyvkritikák voltak (vagy azokból vett szemelvény-gyűjtemények).

    A kétkötetes új változatot értelemszerűen már kísérhetik a függelékben közölt összegzések: Rövidítések, Összesítő táblázatok: A videofelvétel készítésének ideje és a bibliográfia intervalluma, A méltatások szerzői. A nyelvészek születési és halálozási éve (ábécé-sorrendben). Utóbbi lista sajnos már nem érvényes: a könyv megjelenése óta meghalt Herman Józseffel már nem 35, hanem 36-ra emelkedett az elhunyt szereplők száma, ami pontosan a nyilatkozók fele (a Bakró–Kontra kötet hőseinek már a fele sem él). A legidősebb az 1920-ban született Fodor István (a szintén nemrég meghalt Fónagy Iván évjárata), a legfiatalabb az 1959-es Balázs Géza.

    Ami a tartalmi kérdéseket illeti, nyilvánvaló, hogy nem a „ki van benne – ki nincs benne?” kérdést kell feszegetni. A szerkesztő elmondja az előszóban, hogy semmiféle diszkriminációt nem alkalmazott, és csak azok maradtak ki, akik nem akartak szerepelni önálló füzetben, majd pedig kötetben (mint kiemeli, sokan magától a felvételtől idegenkedtek). A Bakró–Kontra kötetről szóló interjúban (Magyar Nemzet, 1991 augusztusában) Sz. Bakró-Nagy Marianne így fogalmazott: „[... ] mi válogattuk meg; hogy kiket kérünk fel, s kiket nem. A szerzők között azonban vannak olyanok akiknek egész munkásságával, attitűdjével teljes mértékben szemben állunk. Nem a mi egyetértésünk volt tehát a válogatás alapja.” Mindkét koncepció dicséretes, sőt egyedül elfogadható. (Kérdés persze, hogy még ma is megvalósíthatók volnának-e.)

    Egy valamit mégis kénytelen vagyok – nem felhánytorgatni, hanem csak – szóba hozni. Míg abban a kötetben szóhoz jutott – ha jól számolom – nyolc határainkon túl élő magyar nyelvész is (közülük egy a Kárpátmedencében), a Bolla-féle kötetekben egyetlen határon túli szerepel csak, Szabó T. Attila. A szerkesztő erről a szempontról külön nem szól, és könnyű kitalálni, hogy milyen „technikai okok” miatt döntött így, de csak a szomszéd országokból is, hát még a szélesebb nagyvilágból jó néhány olyan kollégát lehetne említeni, aki helyét nagyszerűen megállta, sőt sok esetben elismerten világszínvonalat jelentett vagy jelent.

    Természetesen nem ennek a munkálkodásnak és eredményének lett volna ez a dolga, mégis elgondolkodtató: az olyan „kismesterek”, mint például Benigny Gyula vagy Kallós Ede egyénisége sajnos már örökre elveszett; persze hovatovább szakmai eredményeiket sem tartja számon a hálátlan utókor.

    Azt hinné az ember, hogy a szakmai bekerülés kérdésében nem lehet bizonytalanság – itt azonban fölmerülhet, hogy Adamik Tamás, a néhai Domokos Pál Péter vagy Keresztury Dezső nyelvésznek számít-e. Bolla Kálmán szélesebbre tárta a kaput, és alighanem jól tette. Az egyes nyelvészeti diszciplínák képviselete megfelel a magyarországi helyzetnek.

    És még valami (bár ez aztán végképp nem kérhető számon egy ilyen jellegű reprezentatív munkán!): a szorosabban vagy tágabban vett „céhen” kívül is munkálkodnak sokan olyan nyelvészek, akiknek az életútja (például a céhen kívül maradás kényszerítő körülményei) és tevékenysége hasznos és fontos. Valakinek valahol illene már észrevenni például a 70. életévét nemrég betöltött Tótfalusi István nagy terjedelmű és jelentőségű munkásságát.

    A Wandruszka-kötet felkérő levelében a szerkesztők egy francia mondást idéztek (16): „»Grattez 1'homme, et vous trouverez Fenfant«, mondták a franciák már jóval Freud előtt. Talán ez is áll: »Grattez le professor, et vous trouverez 1'étudiant (et peut-être même 1'écolier)«...” [Az előbb említett TótfalusiIdegen idézetek szótára című gyűjteményében többek között Napóleonnak tulajdonítja ezt a mondást, de ott „orosz” a megvakarandó és „tatár” van alatta...]

    Valóban, ez mindennek a kulcsa. Persze az első állomás a család. Megdöbbentően nagy a kimondottan szerény, sőt szegény családban, gyakran árván felnőtt nyelvészek száma!

    A fő szakmai ösztönző az iskola volt: az elemi és a középiskola, majd az egyetem(ek), ez persze, mint várható volt (már a Bakró–Kontra kötetben is így volt) az Eötvös Collégium. Feltűnően sok azonban a pályamódosítás, és ezen belül az eredetileg papnak indult nyelvész. Csak mellékesen jegyzem meg – és mondanom sem kell, minden hátsó szándék nélkül, hanem csak azért, mert meglepett – jó néhány bibliográfiából az derül ki, hogy sokan publikáltak eredetileg nem magyar néven. A Szépe György-féle elvnek – a hódítók és a nyelvészek sokszor kívülről jönnek – ez is igazolása lehet. És a háború után született olvasót természetesen megdöbbenti a sok háborús és más politikai okokra visszavezethető szenvedés: a frontszolgálat, a hadifogság. a munkaszolgálat, a börtön vagy „csak” a tanult munkától való eltiltás – utóbbit a maga ismert iróniájával (és latinos műveltségével) Vértes O. András „ob certas causas”-ként említi (II. 630).

    Apropó felsőiskola és munkahely. Jó pár felsőiskola ezelőttig is sokszor emlegették az idősebbek, hogy mind profilját, mind munkatársai felkészültségét, mind pedig a „termék” javát illetően milyen értékes műhely lehetett például az itt is sűrűn emlegetett Idegen Nyelvek Főiskolája, és milyen kár, hogy megszűntével a bölcsészkarokra áradók összetétele – finoman szólva – „megváltozott”. Azután következett a főiskolák – az objektív körülményeket tekintve talán jogos, de a szubjektíveket tekintve „túl merész” – egyetemesedésének mozgalma. Most pedig, meglepő módon, a bolognai, állítólag mindenütt bevált rendszerben annak vagyunk a tanúi, hogy az egyetemek, illetve az egyetemisták harmada tulajdonképpen ismét főiskolás lett. A Bolla-köteteket esetleg ilyen szempontból kicédulázó láthatja: micsoda „tanerők” dolgoztak (sokszor persze kényszerből) azokon a „csak” főiskolákon, és elgondolkodhat azon, hogy mennyire veszélyben van a mai „spórolós” egyetemeken az utánpótlás!

    Hosszasan lehetne még sorolni szempontokat, statisztikákat, összehasonlítani a nagyon és a kevésbé régmúltat, a közelmúltat és a jelent, örvendezni és megdöbbenni, elgondolkozni azon, nyelvész „nagyhatalom” vagyunk-e még, mint talán valamikor – és így tovább. Erre itt sem mód, sem szükség nincsen. Maga az a tény, hogy ilyesmire lehetőséget ad, mutatja: Bolla Kálmán és csapata hatalmas munkájának mind használati, mind erkölcsi értéke igen nagy. Jó szívvel kínálom mindazoknak, akik az alkalmanként elcsípett egy-egy kis zöld füzet alapján már várták, illetve reménykedtek benne, hogy ezek valamikor majd összegyűjtve is rendelkezésre fognak állni; de főleg mindazoknak, akik – esetleg önhibájukon kívül – nem is tudtak erről a több mint negyed évszázada folyó archiváló munkáról, mely az idő múlásával szembeszállva nem hagyja. hogy a nyelvészek csak bibliográfiai tételekként maradjanak a szakmai utókorra. Bolla Kálmán előszavát ismét idézve: „Isten tartsa meg ezt a szokását” a későbbi jeleneknek is, hogy továbbra is sok érték átmentődjön a múltból a jövőbe!

Terts István

.

In: Modern Nyelvoktatás (A Magyar Alkalmazott Nyelvészek és Nyelvtanárok Egyesületének folyóirata.) 2007. szeptember XIII. évf. 2-3. 106--11.