Imre Samu: Szabács Viadala.
Bp. 1958.
Akadémiai K. 332 1.
(Másolat)
Véghely Dezső sem gondolta, amikor 1871-ben ezt a mintegy 150 soros egyleveles töredék-nyelvemléket felfedezte és Thalynak közlésre átengedte, hogy e becses kézirat vagy inkább felfedezésének körülményei olyan gyanakvásnak és kétkedésnek hintik el a magvát, amit közel száz év múlva majd egy 300 oldalas kandidátusi értekezésnek kell végérvényesen eloszlatni és tisztázni. Igaz ugyan, hogy a nyelvemléket egészen határozottan eddig senki sem minősítette hamisítványnak, sőt a szakemberek többsége egyenesen pozitívan foglalt állást mellette, mégis, különösen Horváth Jánosnak — inkább sokat sejtető mint, mondó —, szkeptikus nyilatkozatai nyomán a bizonytalanság, a gyanakvás légköre lengte körül.
Imre "Samunak nagy akribiával és tudós szorgalommal megírt értekezése most megpróbálta nemcsak a hitelesség mellett bizonyító, már eddig is számon tartott argumentumok hézagait kitölteni s ezzel a felmerült gyanúokokat eloszlatni, de ezen bizonyító érveket több oldalról alátámasztani és megerősíteni is. Érdemére legyen mondva, sikerrel. Bár vizsgálatának módszerei, főleg sokoldalú nyelvészeti elemzései tudományos eredményeikben túl is lépik a hitelesség bizonyításának szükségszerű határait, könyvének fő érdeme és jelentősége mégis az, hogy pontot tett a „kérdőmondat" végére. S ha a közbülső kérdőjeleket nem is sikerült minden esetben kiiktatnia, legalább zárójelbe rakta azokat, s így mondanivalójának egyértelműen kijelentő jelleget adott: ,,a Szabács Viadala nem hamisítvány, hanem XV. századi nyelvemlékünk, amely nem sokkal a Szabács ostroma utáni időben íródott, s keletkezése évének elfogadhatjuk 1476-ot."
E recenziónak már korlátozott terjedelménél fogva sem lehet feladata a könyv nagyrészt nyelvészeti vizsgálatokra épülő megállapításait, és eredményeit bírálat tárgyává tenni; de eltekintünk ettől azért is, mert erre hivatottabb szakemberek, nevezetesen e kandidátusi értekezés nyelvész opponensei részletekbemenően elvégezték már ezt a feladatot, s véleményüket a könyv függelékében közzé is tették. Amit a magunk részéről ehhez még hozzáfűzhetünk, az inkább csak megjegyzés, mint érdemi bírálat akar lenni.
Szemléletbeli tévedése a szerzőnek, amikor a nyelvemlék irodalomtörténeti jelentőségét kommentáló szakirodalom hatása alatt olyan költői értékeket kér számon egy históriás verstől, amivel az funkciójából eredően nem rendelkezhet. A költemény nemcsak a tartalom, a mondanivaló művészien egyénített képszerű exponálásában különbözik a verstől, de éppen ezen keresztül a nyelvi megformálás sajátosságában is. A maga nemében épp úgy lehet jó verset, mint rossz költeményt írni s fordítva. A vers nem szükségképpen egy alacsonyabb foka vagy kevésbé tökéletes formája a költeménynek, hanem csak forma, s mint ilyennek lehet sajátos szerepe is egy nem költői tartalom tolmácsolásában. A históriás vers, vagy közlési módja után nevezve ének, sem írója szándéka, sem hallgatóközönsége igénye szerint nem kívánt költemény lenni sohasem. Hogy a témaanyag történeti vonatkozásainak elhomályosulásával idővel némelyikből mégis az lett, az eredeti szándéka ellen történt; de ebben a tartalmában és nyelvi öltözékében már nem is históriás ének többé, hanem költemény, monda versben elbeszélve. Módszertelen dolog tehát a Szabács Viadalá-t akár a Mária Siralommal, a László énekkel vagy akár Vásárhelyi András énekével még nyelvi alapon is összehasonlítani. Funkciójában, mint verses tudósítás egy hadi eseményről — bár e műfajban korábbi vagy vele egykorú emlékekkel összehasonlítani nem tudjuk — sikerültebb kísérletnek látszik. Nem rímei miatt, amiért legtöbben dicsérték, hanem a műfaj követelte tulajdonságai miatt, töredék volta ellenére is kitűnik jól tagolt, bizonyos kompozícióra törekvő szerkezete, sodró epikája s nem utolsósorban megjelenítő ereje.
Hiányoljuk továbbá, hogy Imre Samu még polemikusan sem foglal állást abban az alapvető kérdésben, vajon a középkori jokulator- típusú históriás ének kései hajtásának vagy humanista(?) deák verselménynek kell-e most már a Szabács Viadalá-t tekintenünk. Pedig ha valaminek, úgy ennek a problémának a végére kellett volna járnia, mert nem kismértékben ezen fordul meg a vers szűkebb értelemben vett irodalomtörténeti jelentősége. Ifj. Horváth Jánosnak idevonatkozó megfigyelései alapján hajlik ugyan az előbbire, de annak vizsgálatait nem építi tovább, hanem nyitva hagyja a kérdést a mérlegelő ítélet előtt. — A versnek Horváthtól is megfigyelt stilisztikai sajátosságai, az ti., hogy gyakran él nyelvi sztereotípiákkal, nemcsak visszafelé, Anonymus jokulátorainak elbeszélő modorával mutatnak rokonságot, de sokkal inkább a XVI. század nagyrészt középkori hagyományokra épülő verses epikájával is. Egész sereg példát idézhetnénk csak Tinóditól is arra, hogy ezek a nyelvi klisék mennyire jellemzőek még későbbi történeti epikánk stílusára is, s arra, hogy éppen a Szabács Viadalá-nak nem egy nyelvi fordulata miként él tovább a későbbi verselők száján. Amellett bizonyít ez, hogy nyelvemlékünk sajátos átmenetet képez a középkori jokulator-ének és a XV—XVI. századi ún. deákvers között. Több szállal tapad még a régihez; strófanélkülisége, szabad ritmuselosztása a kötetlen szótagszámú, rímtelen, szabadritmusú ősi verseléshez kapcsolják inkább, mint a deák-vershez. Ebből az ősi verselésből a latin hatása alatt, a szótagszám megállapodásával körülbelül egy időben, a rím alakult ki elsőnek (ezt az állapotot mutatja a Szabács Viadala), majd a rím hatása alatt a hangsúly megmerevedése folytán létrejöttek a különböző szabályos ütemezésű sorok, amelyeknek szép példáit szemlélhetjük már a nyelvemlékünkkel egykorú, jobbára vallásos indítékú deák-énekekben is. Az már nem szorul különösebb magyarázatra, hogy miért a latin verstől szövegében is függő vallásos verselésben megy végbe korábban ez a folyamat s nem a profán tematikájú históriás énekben.
Bóta László
Irodalomtörténeti Közlemények 1962. 66. évf. 4. füzet
Imre Samu : Szabács Viadala. Bp. 1958. Akadémiai K. 332 1.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése