Kenesei István PÁRHUZAMOS NYELVÉSZPÁLYÁK

''A nagykőrösi református családból származó Szépe György a magyar-francia szakot elvégezvén 1953-ban került az MTA Nyelvtudományi Intézetébe, ahol is otthonról hozott nyelvtudását kamatoztatva művelte magát tovább a modern irányzatokban. Tudvalévő, hogy az 1950-ben politikai okokból bezárt nyugati nyelvi tanszékek számos oktatója az intézetben kapott menedéket a különböző szótári, nyelvtörténeti és leíró nyelvtani munkálatokban, amelyek az 1960-as évek elejére már több példamutató kidolgozottságú és terjedelmű összefoglaló művet eredményeztek. Az előző generáció kiemelkedő nyelvészei nagy hatással voltak Szépére, aki ekkor alapozta meg szakmai kapcsolatainak azt a kiterjedt hálóját, melynek előnyeiből oly sokan részesülhettünk.

A hatvanas évek elejére, az ún. „kádári konszolidáció" idején a társadalom­tudományok egy részében lazulni kezdett a korábbi közvetlen pártutasításos (avagy önként vállalt) szellemi kényszerzubbony: a nyelvészet is kibújhatott az őt ide-oda cibáló marri és sztálini kötelékek közül, és meghonosíthatta a nemzetközi tudomány eredményeit. Ezzel párhuzamosan jelenhetett meg a színen például a szociológia, a kibernetika, sőt a (nem pavlovi alapú) pszichológia is. Ferdinand de Saussure Bevezetését pedig már (!) ötven évvel az eredeti kiadás után publikálni lehetett magyarul. Az ezeknél szerencsétlenebb sorsú, ideológiailag továbbra is szoros megfigyelés alatt tartott diszciplínákban, mint például a filozófia, a történet- vagy az irodalomtudomány, kollégáinknak ezután is gúzsba kötve kellett táncolniuk, és csak a sorok között vagy még ott se írhattak az érzékenyebb témákról. Ha mégis megtették, szilencium vagy rosszabb esetben állásvesztés és rendőri eljárás várt rájuk.

Ezzel egy időben a vidéki egyetemeken újraindíthatták a Rákosi-korszak elején feleslegesnek és veszélyesnek tartott nyugati nyelvi tanszékeket, Debrecenben például az Országh László vezette angolt, Szegeden a Halász Előd irányította németet, s így sokan, akiknek addig a Nyelvtudományi Intézet menedéket nyújtott, többek között éppen az Országh vezette szótári munkák örvén, visszatérhettek eredeti hivatásukhoz. Az intézetben új irányok felé nyithattak, és Szépének ebben kulcsszerepe lehetett. Ő ugyanis azzal az egyedülálló képességgel rendelkezett, hogy fenn tudta tartani a tisztességes indíttatású szakmai kapcsolatokat minden érdekelt féllel ebben a mindig két- vagy többosztatú országban, ami rémes következményeivel máig áthatja a szaktudományokat is. Más szóval tudományos meggyőződését soha föl nem adva el tudta fogadtatni magát és nézeteit a hazai nyelvészetben működő legfontosabb döntéshozókkal, bármelyik oldalon álltak is. Ráadásul csaknem mindenkit ismert (sőt: őt is csaknem mindenki ismerte) a világ jelentősebb nyelvészei közül a Moszkvából Prágán át végül a Harvardra került univerzális életművű Roman Jakobsontól a belga Nicolas Ruwet-n, a cambridge-i tanszékvezető John L. Trimen át a belgrádi Ranko Bugarskiig. Számomra máig rejtély, harminc-egynéhány éves korára hogy volt erre képes pesti irodájából, amikor nemhogy internet, de közvetlen tárcsázás sem volt - még vidékre se, hogy a külföldről ne is beszéljünk.

Az intézet munkatársaként bejáratos volt az MTA várbeli Számítógépes Kutatóközpontjába, amelynek a földszintjére építették be a hazai komputertechnika csúcsát képviselő elektroncsöves (!) szovjet Urál-2 gépet, hogy az alatta lévő pincéből hatalmas ventilátorokkal hűteni lehessen. Itt indultak meg az akkor újdonságszámba menő matematikai nyelvészeti kutatások, melyekben elsősorban a szegedi akadémikus Kalmár László csapata működött együtt a különböző féllegális munkahelyekről az SzK-ban landolt ígéretes társasággal, amelybe a matematikus Vargha Dénes, a poétikától a logikán át a számelméletig mindenhez értő Petőfi S. János, Szöllősi Éva, Szelezsán János és talán Dömölki Bálint - továbbá Kiefer Ferenc is tartozott.''

''Szépe nyelvészeti kurzusai legendásak voltak: a rendkívül alapos felkészültség ötvöződött bennük a sziporkázó ötletgazdagsággal. Máig emlékszem az Eperfa című négysoros József Attila-vers másfél órán át tartó közös nyelvészeti elemzésére: akkoriban ugyanis éppen a versek hangalakjának a jellemzői érdekelték.

„Öreg eperfa áll az út felén, / zömök, tömött, mint hős paraszti dajka. / Úrvezető vigyázz! a törzs kemény! / S óh koldus, nézd, mily lágy a gyümölcs rajta."

Óráira a kor legjobb nyelvészeit hívta el vendégelőadónak, lelkükre kötve, hogy mindig hozzanak különlenyomatokat korábban megjelent cikkeikből. (Akkoriban a csak könyvtárban hozzáférhető könyvekből és folyóiratokból kézzel jegyzeteltük ki saját összefoglalóinkat, mert még másológépek sem léteztek, nemhogy szkennelés. Ezért hát a „klny"-ek nagy kincsnek számítottak.) Így nemcsak mi hallhattuk őket előadni, az általános nyelvész Károly Sándortól kezdve a sinológus Csongor Barnabáson át a romanista Bakos Ferencig, de ők is megismerhettek minket, nyelvészpalántákat. Szépétől kérdezhettünk - bármit, bárhol, bármikor; saját vagy mások előadásai alatt, a folyósón összefutva, a magunk készülő cikkei kapcsán, vagy ha valahol valami újat olvastunk -, nem számított: a válasz nemcsak részletes és informatív, de szellemes és előrevivő is volt. Nem csoda, hogy Szépe körül a fiatal nyelvészek szinte neki „felesküdött" csapata alakult ki, akár intézményesen köréje tartoztak, akár máshol voltak alkalmazásban. Mesterként tiszteltük, és - az általa ránk hagyományozott, hajdani Eötvös Collegiumbeli szokást követve - rendületlenül „főtanár úrnak" szólítottuk - persze már tegezve, ahogy az „kollégák" közt szokás. Intézeti csoport-, majd később osztályvezetői stallumát arra használta, hogy ezeket a fiatalembereket menedzselje. Elhelyezni állásokba ugyan nem nagyon tudta őket (én magam is véletlenül kerültem egy vidéki egyetemre), de az intézeten belül egy olyan kivételezett helyzetet alakított ki, amelynek nem volt párja a korabeli tudományos életben - legalábbis az általunk ismert bölcsészkörökben.

Előbb az intézet Szalai utcai „albérletében", majd 1973-tól a régi budai városháza „13. szobájában" az akkor hivatalosan nem létező posztgraduális szemináriumokat honosította meg, és tartotta érte a hátát. Itt az intézeti fiatal modern nyelvészek mint beltagok mellett rendszeresen megjelentek nemcsak nyelvész, de filozófus, szociológus, kommunikációkutató, pedagógus, pszichológus kültagok is. Szépének kellett jótállnia a szombat délelőtti „Altrichter-szemináriumokért" is, amelyeken egyrészt az egyetemi oktatásból kényszerűen kimaradt nyelvfilozófiával, másrészt épp az itt felsorolt szakterületek velünk egykorú művelőivel ismerkedhettünk meg, Szépe vett rá bennünket arra, hogy dolgozzunk ki egy alternatív tantervet a gimnáziumi magyar nyelvtan oktatásának megújítására, ő járta ki ennek az intézményi hátterét és támogatását, és ebből a csaknem egy évtizedig tartó (és törvényszerűen kudarcra ítélt) programból nőtt ki azután az az - egyébként már Kiefer Ferenc vezette - „strukturális magyar nyelvtani" munkálat, amelynek máig megjelent négy kötete megteremtette a nemzetközi tudománnyal lépést tartó explicit és szakszerű nyelvtan-írást - és összekovácsolt egy nyelvésznemzedéket.

Szépe 1982-től az újjáalapított pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem professzora lett. Tulajdonképpen hű maradt sok évtizedes elkötelezettségéhez: ott mozdítani a tudomány és a felsőoktatás szekerén, ahol éppen lehetősége van rá. Pécs pedig nagy alkalom volt, hiszen egy új típusú intézmény jöhetett létre, a többiektől merőben eltérő arculattal és olyan csapattal, amelyben közeli eszmetársaival dolgozhatott együtt: például Fülei-Szántó Endrével és Horányi Özsébbel. Ha megmaradt volna az akkor még mozdíthatatlannak gondolt szocialista rendszer, Pécs mintát adhatott volna a hozzá képest áporodott és megcsontosodott többi bölcsészkarnak. Szépe szakmai újításai közé többek között az tartozott, hogy megszüntette a magyar nyelvészet és az általános/elméleti nyelvészet szembenállását, és Kolumbusz tojásaként egyetlen egységes „nyelvtudományi" tanszéket hozott létre. Teljes energiájával belevetette magát a pécsi kísérletbe, talán szakmai-tudományos karrierjének is alárendelte az újabb csapatépítést. Elvként fogalmazta meg például, hogy a professzornál nincsen magasabb rang a nemzetközi tudományos életben, ezért ő nem volt hajlandó az „akadémiai doktori" címet megszerezni. Nem látta, hogy ezzel a gesztussal a saját esélyei mellett az általa vezetettek lehetőségeit is csökkenti ebben a rangkóros magyar világban, ahol a papír többet számít, mint a valódi tudás. Igaz, amikor pár éve életműve alapján kérelmezhette a címet, már nem állt ellent - az egész szakma örömére.

A rendszerváltás utáni törvények azonban a pécsi kísérletet nem díjazták. Be kellett állniuk nekik is a sorba, de a pécsi nyelvészeti iskola ma is virágzik, a Szépe alapította doktori program is megmaradt, maga is részt vesz benne, és nincs nyelvészeti tanszék az országban, ahol ne fogadnák szívesen.''

KENESEI ISTVÁN
PÁRHUZAMOS NYELVÉSZPÁLYÁK

www.es.hu/kenesei_istvan;parhuzamos_nyelveszpalyak;2011-04-20.html

József Attila:
Eperfa

Öreg eperfa áll az út felén,
zömök, tömött, mint hős paraszti dajka.
Úrvezető vigyázz! a törzs kemény!
S óh koldus, nézd, mily lágy a gyümölcs rajta.

mek.oszk.hu/00700/00708/html/kolto00000/kotet00001/ciklus00394/cim00396.htm