Belefeledkezni úgy a munkába, ahogy a gyermek a játékába. Pihentető, feledtető, okos játékokat kitalálni.
*
Van rossz írás, melyet nem tudunk letenni. Ránk árad már az első lapokból, hogy valami romlottal lesz dolgunk, de épp az tart fogva bennünket. Megfertőződünk, hozzáromlunk a rosszhoz.
A büntetés nem marad el. Minél jobban odaadtuk magunkat, annál nagyobb a szégyenünk. Mint bordélyházból kifordulva.
*
A repülőgép föltalálásának s aztán tökéletesítésének egyik fő akadálya a léghajó volt. Hasonló s mégis tévesnek bizonyult megoldást kínált. Rengeteg az efféle viszony a tudományok és eszmék terén, egy-egy esedékes föladat megoldása körül. S a politika terén. A szocializmus megvalósítására törő pártok között.
Távolabbról, de ide tartozik ez is. Nagy veszély, ha már tekintélyes tehetség rossz művet alkot, illetve bocsát közre. A tápláló étkek sorában mérgezettet.
Mindebben rendet csinálni, ez volna a kritika igazi létjoga. Azaz: felelőssége.
*
Civil vagyok. Kezdek civil lenni. Kezdek visszalépni a hajdani civil állapotba, mintegy a bűntelenség – a bűntudatlanság – mindenestől elfeledt korszakába: hetek múlnak, hogy írószerszámot keresgélnék a hegyetlen ceruzákkal, kiszáradt golyóstollakkal, kőkemény radírokkal teli dobozfedélben. A házmester változatlanul művész úrnak szólít. Ezt az elnevezést mindig nem rám szabott ruhának éreztem; hol lötyögött, hol szorított. Most, hogy – egyelőre magam előtt – levetettem, furcsállva nézegetem: hogyan is került rám? S mennyivel vagyok más, hogy nem tartok többé igényt rá? Mennyivel vagyok szabadabb attól, hogy kívül vagyok a céhen?
Írás nincs tetszelgés nélkül. Még az egyetlen személyhez szóló írásban – a magánlevélben – is kelletjük magunkat: hatást akarunk elérni; kedvező hatást, vagyis fogások: ösztönös, tudatos módosítások révén. Olvasóink számának növekedésével nő bennünk ez a riszálhatnék. Jó művész, jó ízlésű művész, akiben ez a tetszeleghetnék a kifejeznivalót szolgálja. Rossz ízlésű, azaz rossz az a különben még tehetséges művész is, akiben a tetszeni vágyás elborítja a kifejeznivalót. Magát az írót szolgálja; s ezáltal hazuggá teszi az ábrázolást.
Fiatal nőknek nem róhatjuk fel a hiúságot: életműködésük tartozéka, hogy tessenek. De ha tetszeni vágyik – ízlésesen vagy ízléstelenül –, a hiúság a művész életműködésének éppúgy elemévé válik. Nem lehet évtizedeken át mesterségbelileg tetszést keresni anélkül, hogy ne essünk a tetszelgés, a hiúság bűnébe.
Tetszelgés, sőt tetszéskeresés nélkül szeretnék írni. Naplót tehát, azaz teljességgel csak magamat? De hát az ember néha igazán csak magának tetszeleg, a tükrében! Írni csak másoknak lehet. Tehát? Írói magatartás nélkül lenni író; írói eszközök, írói emlékek nélkül.
*
Nyaranta még a hatalmas pusztakút vize is megapadt, megsárosodott, annyit merték. Majdnemhogy iszapot hozott föl a vödör. Pihentetni kellett; némi idő múlva ismét kristálytiszta vizet adott.
Ilyenformán szeretném pihentetni az írást. Se mennyisége, se minősége nem olyan, mint tíz éve. De lesz türelmem kivárni, amíg a mélység tiszta forrásai ismét megtöltik a kutat? Nem hitetem el magammal, hogy a zavaros is több, mint a semmi? Nem több.
*
Ha írni akarok, egyszerre tolul minden a tollamra; az meg elrekeszti az egyenletes folyást. Nem élvezem magam írás közben, legfeljebb utólag; ha sikerül. Jókainak – maga vallja – már ébredésekor első gondolata volt: hol a toll? Le nem tette, míg rá nem rogyott, este, a megérdemelt pihenés partján, az aznapra kitűzött célnál. Ha én pontosan tudom, mit akarok írni, el se kezdem; hiszen kész. Rászánni magunkat semmiségek lerögzítésére is, ez volna tán a jó út a motor beindításának.
*
A filozófia létjoga, hogy előkészítsen, azaz fölkészítsen a halálra. Azaz, tudjuk elfogadni méltóan – emberi méltósággal – az elmúlást. Vagyis: ha fő dolgunk a földön művet csinálni az életünkből: a legkidolgozottabb fejezete ennek a műnek az utolsó legyen.
*
Minél jobban megráz bennünket személyünkben az élmény, kifejezése annál kevésbé személyes. Annál elvontabb. „Gyilkos!” – kiáltja, ámde hogyan!, akinek szívébe tőrt vágnak.
*
Semmi sem egyszerűbb manapság, mint modern művésznek lenni. Vegyünk elő egy tíz év előtti ultramodern folyóiratot.
Meg akarjuk előzni korunkat? Lapozzunk föl egy húsz év előtti avantgardista szemlét.
*
Ez a mondat nem igaz, még Valéry tollából sem: Szent meggyőződésem, nem lehet bizonyosfajta véleményt nyilvánítani olyan művészetről, melyet magunk is nem gyakoroltunk.
*
Az utókornak igazánból – s igen helyesen – csak a stílusra van érzéke.
*
Hangos és érthetetlen, mint az állomások megafonja.
*
Apró és zsúfolt vers, mint egy zsidó temető.
*
Van valami különösen is tragikus abban, ha egy forradalmár megőszül. Hogy a jövő így fölszarvazza.
*
A templom hajója, a templom hajója… annyit hallottam ezt a kifejezést már akkor, midőn valóságos hajót még egyáltalán nem láttam, legfeljebb csak rajzolva vagy festve, hogy végül a templom képletes hajója, amelybe naponta beléphettem (Simontornyán vagy Ozorán), és a valóságos hajónak a fejemben élő képe összekeveredett, különös frigyre lépett. Valahányszor az orgona azt a hosszú, a vadállat kéjbőgéséhez hasonló harsogást hallatta, amelyet a kántorok az úrfelmutatás közeledtekor szinte hasára lépve kényszerítenek ki belőle, valahányszor az oltár oly sűrű tömjénfüstbe borult, hogy a papot alig lehetett látni, s a ministránsok eszeveszett csöngetésbe kezdtek – úgy éreztem, elszakadok a talajtól, amelyen addig álltam, suhanok, mégpedig simán, puhán, zökkenésmentesen (vagyis nem úgy, mint kocsin vagy lóháton). Valóságos hajóindulást éreztem, majd hajóutazást, ismeretlen táj felé a felhőkben. Az ének búcsúének! Boldog szívvel énekeltem, ahogy a madár a szárnyát veri.
Később, amikor valóságos hajóra szállhattam, e vezetékérintkezés éppúgy működött visszafelé is. A hajókürt az orgonát idézte, a gőz és a füst pedig a tömjént. Mindenféle beszállást vagy kezdetet jelző csengő könyökömnek ma is keresztvetést, térdemnek földre hajlást súg egy ártatlan pillanatra, egy ártatlan messzi időkből.
*
„Ellenségeink” – nézzük csak még egyszer.
Egy bizonyos idő múltán, amikor mondandóit úgy-ahogy kifejezte, mindenki, aki a szellem területén a nyilvánosság előtt van kényszerítve működni, szerez ellenfeleket; nem személyével, hanem eszméinek; ily okból szerez ellenségeket is. De még ha úgynevezett magaviseletével gyűjt is szenet fejére, annak sem a magánszemélye az okozója; hanem az a nyilván művészi vagy világszemléleti eredetű magatartás. A nagy alkotók levelezésköteteit fölütve a meggyúlt olajkutak lobogásával csap arcunkba a panasz: elpusztítanak „az ellenségeim”, az ellenségeim. Lett volna érv a csitításra. Adyt, Semmelweist, Tolsztojt és mind a többit korántsem született fogyatékosságuk miatt űzte annyi acsarkodás, fogvillogás, sőt harapás. Hanem miért? Az egyiket, amiért nem úgy verselt, hogy „lelkem olyan, mint egy ódon babonás vár”, hanem csak úgy, hogy „a lelkem ódon babonás vár”; a másikat, mert a szülészorvosok kézmosóvizébe klórt akart keverni; a harmadikat, mert gróf létére komolyan vette az arisztokráciának úgynevezett történelmi létalapját: vezetni és ápolni a népet.
És így tovább.
Illyés Gyula
Naplójegyzetek [1973–1974]
Digitális Irodalmi Akadémia
Petőfi Irodalmi Múzeum • Budapest • 2011
Naplójegyzetek [1973–1974]
Digitális Irodalmi Akadémia
Petőfi Irodalmi Múzeum • Budapest • 2011
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése