Sütő András: Engedjétek hozzám jönni a szavakat (részlet)

Az Álomnapló egyik kéziratoldala

Jegyzetek hómezőn és porban

''A Szó, amely Isten, redőiben őrzi az emberi nem történetét az első naptól fogva, s minden nép történetét annak nyelvében, olyan bizonyossággal s oly cáfolhatatlanul, hogy zavarba ejti a járatlanokat és tudósokat egyaránt.

Jean Pierre

LÁSZLÓNAK SZERZETT CÍME, rangja nincs még; néhány öröklött méltósága csupán: családunk hanyatló birodalmának felgyarapítója, anyjának hercege, apjának főhercege, nagyszüleinek grófja, dédatyjának őrgrófja, s ami még reá vár: Szavaink Nagyfejedelemsége. Öröksége hatalmasnak nem mondható – csattogó tehervonatok között egy imbolygó kalitka –, de nyolcszázezer szó-alattvalójával mégis ki nevezné potomságnak? Lexikológusok szerint e kalitkabirodalomban a nap sohasem nyugszik le. Szó-lakóinak számát némelyek az említettnél is többre becsülik: kerek egymillióra s még hatvanötezerre. Álruhás királyfiak akadnak időnként, kik a népszámlálást végzik. Olyanformán is, hogy szó-pogromok vérmezőin feltámasztják a halott igéket, amiként Arany János tette, vagy éppenséggel az életüket vetik oda kiáltó hangsúlynak a megtalált szavakra. Petőfi és József Attila vérfoltos madárserege csiripel a kis kalitkában. Képes lesz-e valaha is László e roppant sereg számbavételére?''

''Távoli zene szól, Nagyapa megáll, a gyermek is fülelni kezd.

– Hallasz-e valamit, László?

– Hallok valamit.

– Mit hallasz?

– A hangodat hallom.

– Egyebet semmit?

– Egyebet semmi.

– Miféle beszéd? Egyebet semmi! Lehetőleg ne szotyogtassuk el a tárgyragjainkat, mert mástól azután hiába kérünk, még kölcsönbe sem adnak.

László azt kérdi a magasból, Nagyapa nyakából: mit kifogásol odalent?

Azt füstölgi, hogy az egyszer elveszett ragok, jelzők, ékezetek meg nem kerülnek. Az elhagyott esernyő előkerülhet – ha szerencséje van – a Talált Tárgyak irodájában. Ilyen iroda a szavaink számára nincsen. Az ékezetüktől megfosztott nevek, mint Gyorffy, Gyongyosi, Rakoczy, saját gazdájukon kívül – akinek orrba vert és szánalmasra facsarodott képüket elpanaszolhatnák – nincs akihez forduljanak. Tehát:

– Egyebet semmit.

– Egyebet semmit! – rikkantja László.

– Akkor az nem sok.''

''Szenczi Molnár Albert tatárjárást, törökdúlást átkozva még mindig énekelteti a magyar századokat.

Mellette, fölötte számtalanszor fellobbantak, és ódonságokat emésztve, régi kínokat újakkal tetézve hamvukba hulltak az Eszmélet erdőtüzei. Az emlékezés nem látja már a reformátorok zord Istenét, az engesztelhetetlent, arcán a predesztináció vérfagyasztó szigorával. (Cselekedjetek, amit akartok: jó vagy rossz sorsotok meg van pecsételve.) Az ószövetségi kép, a négyszáz éve még oly eleven Legfelsőbb Lény, vizeket terelő mozdulataival, kénesőlélegzetével, hegyeket robbantó pillantásával és homlokráncában a végtelen idővel, mítoszba költözött már. Azt gondolhatnók: Molnár Albert is.

De Molnár Albert még mindig énekelteti a magyar századokat.

Mint a lőtt lábú madár, amely nem képes leszállni, örök időkre csapkodó szállongásra ítélten hallatja sebesült hangját a magasban, Istenét kiáltva, hol szelíden, hol panaszharagosan szólongatva s némelykor épp álmából ébresztve a hatalmas szellemet. Hová tűnt el vajon az a lőtt lábú madár a kicsi tó fölött?

NAGYAPA fülében újra megszólalnak az orgona hangjai. Tóth Károly uram ujjai szabadították el a hangokat, miközben a lyukas fújtató meg-megnyekkentette a dallamot. Árkos nyakú, kopaszra nyírt fejek a tölgyfa padokban. Gyöngyösen villanó és üres feketén megnyíló szájak a kőcímeres Szó-Szék előtt. Sejtik talán, de nem tudják, mit énekelnek. Azt legföljebb: hogy Mi énekelteti őket. A hétköznapokon felgyülemlett kérdések; az égről visszahullottak. Valamikori önmagunk hangjai a Psalterium Hungaricum-ból, Nagy Nyomorúságok esztendeiből: törd meg, Uram, azoknak fogait, kik ellenünk tusakodnak; kiknek szájából, mint rókalyukból, büdösen jönnek elé a tisztának és illatosnak mondott szavak; torkukból, mint koporsóból hengerednek elé; nézd, Uram, e nyitott szájakat! Öklendeznek, agyarkodnak, iszonyatos, sívó oroszlánok; láttukon csontjaink helyükből mozdulnak, szívünk viaszként megolvad, beleink üszkösödő sebek; felzabálnak bennünket, Uram, tömik velünk a bendőjüket, velünk és gyermekeink gyermekeivel; rendezd úgy valamiképpen, akadjunk torkukon; és ha kiköptek, vegyél a te szárnyadnak árnyékába; haragos orcádnak puszta színe őket megemészti; ha nem óhajtanád orcádnak színét rájuk pazarolni: íjadat vedd elé, azt is megmondanók, hová célozz, Uram: egyenest az álnok szemük közé; de jól nézd meg őket, formájuk és nemük változatos; dühös bikák vettek minket körül, lányaink sírnak alattok; orrszarvúak is vannak közöttük, veszettül fújtatnak ellenünk, és bármerre nézünk: erőnk, mint a cserép; nyelvünk az ínyünkhöz száradott, kezeink, lábaink átszúrva, ruháinkat a latrok széjjelosztogatták magok között. Hol késik, Uram, a bosszúállásod? Egyetlen szavadba kerül, s ember és szarvas idétlent szül e világra. Perelj, Uram, perlőimmel; szeleiddel őket megfutamítsad, ellenünk font hálóikba gabalyítsad; rontsd meg karjukat, ha már levágni nem akarod; az igazságot te igen szeretöd, a hamisságot viszontag gyűlölöd. Valóban gyűlölöd? Akkor tegyél is valamit érettünk! Kelj fel tehát, ne aludjál; öröködbe, ím, pogányok jöttek és elszaporodtak, mert őhozzájuk volt jókedved, miközben hasunk és reményünk a földhöz ragadott; Dávid fiad, szorgos gyülekezeted, szitkos szájú pogányok kényére jutott; selyembe göngyölt nyelvük, akár a tőr, s minden beszédjük mordályság; egyedül a te kezed szabadít meg minket; mint a kiöntött víz fognak szétloccsanni a gonoszok, s vérükben, Uram, a lábadat megmoshatod; kiáltásunk halld meg, Isten, vedd füledbe a mi könyörgésünket; lelkünk színéig érnek már a fullasztó vizek; apaszd, Uram, a mi nyomorúságunkat, engedd szóhoz jutni szánkban az éneklést; kétfelé választhatnád még egyszer a tengert, de jobb kezed a kebeledbe dugva, nem látjuk már jeleit erődnek, s közöttünk immáron nincs próféta. Átkaink özönvize után ki fogja hát szárnyára bocsátani a reménység és megnyugvás olajágas galambseregét? Mindhiába, hogy szavunk, mint a kohókban tisztított, hétszer csapolt ezüst, nyelvünk, a galambszárnyszépségű, árvaságra ítéltetik, mert közöttünk immáron nincsen próféta.''

''Ama régi mesének a vége villant az agyamba: nagy haragjában az Isten azt mondotta: falhoz vágom a régi agyagot, s újjágyúrlak, ember! Pedig földi útjára nem ily szándékkal indult Szent Péter kíséretében.

A FÖLDÖN barangoltak jószógyűjtögetni, mert híre kelt odafönt az emberi szavak teljes romlásának. Hátukon a lapos tarisznyával, fejüket csóválták oly rengeteg nyelvkárosult láttán. Mi az igaz hit, te fiam? Há’! – vonta vállát a kérdezett, és mint a disznó, ment az orra után. Nem tudja kend, merre van itt a csárda? De tudom, mondta a másik kérdezett, és ugyancsak elsietett az ormánya után a közeli vásárba. Hiszen ezt akartam neked megmutatni, Uram, sopánkodott Péter, aki annyira otthonos volt már a földön, hogy jó néhányszor el is nadrágolták a részegek. Már amikor kinyitom a számat, Uram, és kezdenek elagyabugyálni, jól tudom: itthon vagyok. Ezek az emberek nem arra vannak rászorulva, hogy azt mondd nekik: kelj fel és járj, amiként egyetlen Fiad mondotta volt a gutaütöttnek, hisz egyebet sem tesznek, mint a bajaik után nyargalnak. Mezítlábuk álmukban is csattog az ágydeckán. Hanem inkább azt kellene parancsolnod mindahánynak: kelj fel és beszélj! Mert szavaik minden jel szerint összenőttek a beleikkel. Aminek ugyancsak különlegesek, Uram, az okai. A kezelésükről van szó. A mindenkori kézhezvétel módozatairól. Ispánjaik és őrmestereik ugyanis, ha némely gondolatot óhajtanának velük közölni, először a csizmájuk orrát mozdítják az ülepük irányába, a szamarak ellenben szájba rúgják őket inkább, csak nagy ritkán farba. Vehetted észre, Uram, tele van a környék ilyen szájbarúgásra idomított szamarakkal. Az emberekben lakozó szavak ilyenformán a kétirányú ütéstől való védekezésképpen ott helyezkednek el, ahol éppen lehetséges. Például a ne szólj szám, nem fáj fejem disznóhólyagjában. Ne csodálkozz tehát a gyermeken, aki elmenekült színed, vagyis lábad elől a há’-szótagjával.

Szokása ellenére, az Isten elcsodálkozott. Nem gondolta, hogy rajta kívül mástól is: saját szavaiktól is rettegjenek az emberek.

Péter azt mondotta:

– Álljunk ki próbaként a híd végébe kéregetni.

– Mi végett? – kérdezte az Úr.

– Szavakat koldulni. Vélekedést. Ha egynek is megesik a szíve rajtunk, övé legyen – engedelmeddel – a mennyeknek országa.

Az Úr módosított az elgondoláson. Országomat, úgymond, ne tegyük föl tétnek, hanem fogadjunk inkább egy deci pálinkában, amit oly nagyon szeretsz, te Péter. Kezet rá!

Leparolázott Péter az Istennel, gajdolni kezdtek a híd két végében: egy jó szót, emberek, a szegény károsultnak! Szánjátok meg a vélekedésükből kifogyottakat. Valóságos vásári sokadalom hullámzott el nagy tarkaságban a kéregetők előtt. Nagy része mintha süket lett volna, de akadt szép számmal jóindulatú is.

Miből adhatnék?

Magam is rá vagyok szorulva.

Éppen te ne tudnád? Szavaink hét szűk esztendejét éljük. A pusztában vándorlók a fejüket rázták.

Rossz vadkanagyarként a szó befelé nőtt a húsukba. A valamikori virágszálhajtás az ember ajakán.

Vigyorgó szamaritánus ment el előttük, minden sajnálatából kifogyva. Értetlenséget mímelt: ugyan mire valók a szavaink a jócselekedet híján? Szavaid sütkérező kígyók, mondta az Isten. Százévi hallgatásra ítélt poéta is elment előttük.

Jó szavaim gyöngysorok voltak, a viselésben fényesedtek. Használatlanul megvakultak, megpenészedtek. Pedig az volt az álmom, hogy kinek-kinek a nyakában ilyen gyöngysort lássak. Az ember másodszori megteremtésének jelét. Az első még csak a majommakogásé volt, a gyomor hangja s a koponyaszakító dorongé. Gyöngysoraim nélkül, nézd, miként görbül a gerinc, nyúlik meg az ember karja s alacsonyodik a homloka.

Egy jó szót, jóemberek, a szegény károsultnak!

Még rosszat sem vetett oda senki sem az Isten rongyos kalapjába.

Ez is némaságos nap volt.

A céltalanság diadala. Nyelvéből kiesve: létének céljából is kiesik az ember. Utánunk az özönvíz, egy-egy megmenekült krónikással; mi többet nem beszélünk.

Pályafutásuk végét bogra kötött nyelvükkel jelezve vonultak át a hídon a sumérok, makkabeusok, filiszteusok és más nemzetségek.

Péter galléron ragadott egy golyvás embert, és szolgálati helyét elhagyva, az Isten színe elé taszigálta:

– Uram, ha jól értettem, ez a filiszteus olyasmit galagyol, miszerint képtelen már a jó és rossz szavai között válogatni. Mindeneket kiforgató hatalmaddal fordítsd ki, kérlek, a golyváját, ellenőrizzük, mit rejteget benne.

Akkor az Úr megökrendeztette a golyvást; szóhulladék csörrent ki belőle, aprópénzre váltott nyelvek maradványa: krajcárok, poltúrák, piculák, vegyes fityingek.

– Hol gyűjtögeted?

– Bábel tornya – nyögte ki a filiszteus.

– Vedd a te nyelvedet, és eredj haza békességben – mondta neki az Úr.

– Bedeszkáztam, Uram, az ablakaimat.

– Hogy be ne lássak a házadba?

– Malteres vagyok a Bábel tornyánál.

– Össze fog omlani.

Péter elszörnyedt, a filiszteus futásnak eredt a golyvájával.

– Omlasztó szándékodat nem is említetted, Uram.

– Mert nem omlasztó az, hanem ellenkezőleg: építő.

– Építő szándék – toronyomlasztással? – hüledezett Péter.

– A változatosság köveinek megteremtésével – mosolygott az Isten.

Egy jó szót, jóemberek, a szegény károsultnak!

Gyík van a torkodban?

A tiedben madárfészek. Majd egy gólyát is küldök a fejedre. Szóljatok, ó, szóljatok, ti bevarrtszájúak!

Továbbment a szótulajdonos, nem adta ki a vélekedését, mert hallgatni arany, beszélni kockázatos dolog. Nem az a veszélyes ránk nézve, ami bemegy a szánkon, hanem ami kijön azon.

Félszájúak is jöttek, dagadtnyelvűek és görbeszájúak, kunkorodó gilisztaszavakkal.

Undorodott tőlük az Isten.

Láthatta tehát, hogy a félelem – mindenkori legelső ténykedéseként – megrothasztotta az emberi beszédet.

Akadt mentegetőző is bőven.

– A nyelvemre léptek.

– Véletlenségből, ugyebár! – kiabálta Péter. – Mert annyira megnyúlt a hízelgésben, hogy nem bírtad már a pofádba visszagyömöszölni.

Gégesorvadás!

– Ne higgy neki, Uram! Bérbe adta a gégéjét vásári kikiáltóknak.

Hangszálhiány!

– Hát akkor mi az, ami kilóg a zsebedből?

Kézzel-lábbal turpisságát a makkabeus azzal magyarázta, hogy prédikátor lévén, a hangszálait dugdosni kénytelen. Zsákot akarnak varrni velük a király katonái.

Egy jó szót, jóemberek, a szegény szókárosultnak!

Mandulagyulladás!

– Itt ez a fakanál, Uram, nézzünk bele a torkába.

Péter újra galléron ragadott egy nagyfülű embert, az Isten elé ráncigálta, hogy szótalanságának okát kiderítse a fakanál nyelével.

– Tátsd ki szádat, s mondjad: ááá!

– Iiii!

– Á-t kértem – verte nyakon az Úr.

– Iiii! – nyöszörgött az ember.

– A kettőt együtt legalább – szólt az Úr engedékenyen.

Csak fele süvöltött ki megint a torkán.

– Á-ra még nem képes, nincs értelme a kínzásnak – mondta Péter, a diagnózist helyben kiállítva: – Átmenetiségben szenved a nagyfülű. Most még nem tudni, micsoda, de bizonyos, hogy jön valahonnan és megy valahová.

– Öszvérállapot – világította meg az Úr tömörebben a helyzetet.

– Most már csak az a kérdés – fürkészte Péter a két lábon járó metamorfózist –, hogy szamárrá tökéletesedik-é, vagy pedig a lóhang irányába fejlődik tovább. Meg aztán: őt rúgták-e szájba a szolgálatos idomítottak, vagy ő készül az embertársait szájba rugdosni? Te tudod, Uram, mit határoztál sorsa és bűne felől.

Gondolkodott az Úr:

– Nem tudnám most fejből megmondani.

– Sokan vannak, tény és való – mondta Péter, hogy indokolja valamiképpen az Isten feledékenységét.

A nagyfülűt szabadon eresztették. Tarkóján az Úr tenyerének sajogásával, szelíden és emberi léptekkel haladt a legközelebbi pálmafáig; ott megállt, karját az égnek vetette többször is, mintegy búcsút véve a magasságtól, amely leereszkedett volt az ember fejének szintjéig, midőn az fölegyenesedve kivált az erdők és mezők négylábú lényei közül.

– Nézd, Uram, mi történik vele! – bámult oda Péter minden ízében fölborzolódva. – Négykézlábra ereszkedett.

Kettejük szeme láttára ment végbe az átmenetiség jeleit mutató metamorfózis. Ruháját, lábbelijét levetve, látni lehetett, amint a szürke szőrzet egész testét elborítja, és kezén-lábán fényes, fekete paták nőnek ki. Fülei megnyúltak, a pofája hasonlóképpen. Célbatalált állapotában néhányszor megugrotta magát, farkával suhintani kezdett, majd fejét a Teremtő székhelyének irányába emelve, zengzetes szamárordításba felejtkezett.

– Kész! – mondta Péter. – Sejtettem, hogy nem a lóhang irányába fejlődik tovább.

Látván azután, hogy az új Képződmény egy gyermekarcnyi napraforgóvirágot rugdos szerte, könyörögve kérte az Urat: fékezné meg a patás tobzódásban.

– Ez még csak előgyakorlat – mondta bölcsen az Isten.

A fényes patájú szamár ugyanis a következő pillanatban az emberi sokadalomba, valamint a közeli vásárosok közé vetette magát, és pontos találattal rugdosta szájba mindazokat, akik megítélése szerint rosszul szólottak, vagy éppenséggel panaszkodni mertek volna, miközben selyemtopánkára, viganóra alkudoztak. Akkor nagy csend támadt az úton, a mezőn, az erdőben és a levegőégben. Elhallgattak az éneklő madarak, a változatos hangon egymást hívogató apróvadak és a szélben megzörrenő bokrok is. Egyedül az Isten lélegzetét lehetett észlelni az általános némaságban.

– Erről bátorkodtalak csak tájékoztatni – mondta Péter, megnyervén a fogadást a deci pálinkával. – Mondd neki tehát: kelj fel és beszélj.

A csárdában üldögélve szomorúan értékelte művét az Isten:

– A hatodik napon Hebron mellett, a damaszkuszi mezőn bukkantam a jó vörösagyagra, amiből az embert teremtettem. Az egyetlen lény, akit felruháztam a szavak erejével, saját hatalmammal tulajdonképpen, az esetre, ha meghalnék. Hogy mindétig újrateremthesse önmagát, valahányszor a megsemmisülés veszélye fenyegeti. Létének forrásául a Napot teremtettem, a külső fényt, értelmének azonban a belső világosságot: a nyelvet, amely a gondolatainak, szellemének egyetlen magháza. Értelme másként éppúgy elcsökevényesedik, mint víz nélkül a tavirózsa, mint a szükséges tápláléktól megfosztott szarvasok agancsa. Életének célját fogja keresni majd ezen a földön, és nem találja meg semmiben, sem ételben, sem italban, sem a szerelemben, ha belső világosságát, e Második Világmindenségét, Magánkozmoszát föladja és elkótyavetyéli a hiábavalóságok vásárterein. Azt gondoltam, Péter, lesz kivel elbeszélgetnem unalmamban a Földgolyón. Ezekkel? Mint a birkák rohannak a legelőre, és nyelik le a fűvel együtt nyelvüket is a legelső rugdosódó szamár láttán. Apró érdekeik takarmánya fontosabb nekik az én adományomnál, amelynek szívtől szívig kellene sugároznia. Jó szavaik nélkül pedig maholnap az emésztőcsatorna szintjén fognak megnyilatkozni. Böfögés, korgás és szellentés útján, barátom.

– Mit érdemelnek hát? – kérdezte Péter aggodalommal, s újabb féldecit rendelve.

– Részemről csak sajnálatot – sóhajtott az Isten. – Elegendő büntetés rajtuk, hogy keresni fogják egymást, és örömük csak annyi lesz benne, amennyit a bujaság érzékszervei fölfognak. Meghalnak egymásban anélkül, hogy kölcsönös szavaikban újjászületnének, ahogyan terveztem, mikor a nyelvüket formáltam. Világ bolondja, még verset is írtam nekik, Énekek Éneké-t, hogy annak gyertyafényénél nemzzék a gyermekeiket. Kioltották. Metaforákba öltöztettem a mirigyeiket, az ingereiket, hogy ha öröm és bánat esetén megkérdik egymástól: miért esik az eső a szemedben? – a gazellánál, mely párjának hátrahagyott üzeneteként ugyancsak könnyével jelzi az utat, ahol elmegy, többet tudjanak magukról mondani. Használtam valamit vele? Láthattad, miként cserélik be a metaforáikat viganóra, selyemtopánkára, mutatós phalloszra. Nyüszíteni fognak, és makogni tehát. Önkifejezés dolgában arra ítéltetnek, hogy malomköveket varrjanak össze, és homokból kötelet fonjanak.

– De hiszen ez borzalmas büntetés! – hüledezett Péter, attól is tartva, hogy maga is csak ember lévén, netán kipotyog a mennyei állásból, és a malomkő-varrásban, homokkötélfonásban semmi gyakorlata nincsen. – A hatodik napon, mikor az embert megteremtetted, a jövőjéről nem így vélekedtél.

– Talán hiba csúszott a munkámba. Aznap reggel csúszómászókkal is bíbelődtem. Nem mostam kezet utána.

– Módodban áll a javítás, Uram! – berzenkedett Péter, mivel pálinkából több volt már benne, mint amennyi járt volna belé.

Az Úr megkérdezte, miként gondolná el a javítást.

– Általános feresztés útján például – hadonászott Péter.

– Hát özönvizet nem küldtem rájuk?

– Engedelmeddel, Uram, az nem feresztés volt, hanem nyivasztás.

Felmérgelődött az Úr, odaszólt a csaplárosnak:

– Hozzon nekem egy lapítót, de gyorsan!

Szemében a nagyidő villámaival a csaplárost futásra késztette a konyha irányába.

– Laskanyújtót is! – kiáltotta utána, amitől Péter menten kijózanodott, és eltelt félelemmel.

– Csak nem vered szét, Atyám, a világmindenséget!

– Azt nem! Az tökéletes! Csillagot még nem láttál szamárrá változni; embert annál többet. Madarat sem láttál, amely a hangját, nevét, csőrének formáját vásárra vitte volna valamely kövérebb kendermagért. De ezt a marék agyagot, amit embernek neveztem el, összecsapom, fiam, összecsapom és újragyúrom. Meglátjuk, mi jön ki belőle. Énnekem van időm a kísérletezésre. – Aminek végcélját sejteni kezdte Péter, látván az Isten szomorúságát. Magányában, melyet Ábel füstje és utódainak egyhangú dicsőítése nem bírt föloldani, a végtelen időt tartalmas és változatos emberi szavakkal szerette volna lakhatóvá tenni.

A dolog azon bukott meg aznap, hogy a csaplárosnak ellopták a gyúródeszkáját laskanyújtóstul.

De Isten haragos szándékát el nem lophatta senki sem.''

Sütő András
Engedjétek hozzám jönni a szavakat

pim.hu/object.a01eb5ca-c949-49d4-82b4-87845bcacdf5.ivy